Hímzett terítő

Kopogós hideg volt. Reggel fél nyolc felé járhatott az idő. A gyerekek most szállingóztak iskolába. Ahogy kipillantottam a jól fűtött irodából‚ egy elsős kislányra lettem figyelmes‚ aki épp most érkezett az anyjával.

Kopogós hideg volt. Reggel fél nyolc felé járhatott az idő. A gyerekek most szállingóztak iskolába. Ahogy kipillantottam a jól fűtött irodából‚ egy elsős kislányra lettem figyelmes‚ aki épp most érkezett az anyjával. A gyermek eléggé lengén volt felöltöztetve‚ a térdig érő gyűrött szoknyácska alatt csak egy vékony‚ lyuk hátán lyuk harisnyanadrágot viselt. Igaz‚ az anyjának sem lehetett melege abban a szakadt pántú szandálszerűségben‚ amihez rikító zöld térdzoknit húzott. És a tarka nyári ing fölött kabát helyett csak valami könnyű pulóver volt rajtuk‚ a sál és a sapka pedig – hogy már a kesztyűről ne is beszéljünk – természetesen mindkettőről hiányzott.

Az irodám mellett van egy raktár‚ mely már egy ideje olyan, mint a használtruha-üzlet. Az ismerőseim tudják, semmit sem szabad kidobni, én mindennek‚ még a legdivatjamúltabb ruhaneműnek is találok új gazdát. Most is mindjárt kapcsoltam: magamhoz vettem a kulcsot‚ és elindultam‚ hogy az anyának és gyermekének mind méretre‚ mind pedig színre megfelelő ruhadarabokat válasszak ki a készletből.

Hamarosan sikerült is összeválogatnom számukra egy szerényebb ruhatárra való téli holmit‚ de amikorra kikeveredtem a raktárból, az asszony már nem volt sehol. No de hát különben is tudtam, a gyerekek előtt hiába is próbálnám rátukmálni‚ hiszen a romáknál nincs szokásban az ajándékozás‚ és egy paraszttól nyilvánosan talán még inkább szégyellne ajándékot elfogadni. Meg kell hát várnom a megfelelő alkalmat‚ gondoltam. Valami azonban azt súgta‚ nem kell sokáig várakoznom. Rengeteg mindent elosztogattam az utóbbi években‚ az ingyenruha-raktárnak valószínűleg híre mehetett már a péróban‚ s még az sem kizárt‚ az asszony titkon számol is ezzel a lehetőséggel‚ s próbálja majd úgy intézni a dolgot‚ hogy négyszemközt lehessünk. A kiválasztott ruhákat és cipőket reklámszatyrokba pakoltam hát bele – még arra is ügyeltem‚ hogy a szatyrok nehogy átlátszóak legyenek –‚ és elindultam az első órára.

Az anya a nagyszünetre vissza is érkezett. Valami intéznivalója van‚ magyarázta, ami miatt nem tudna időben visszajönni a kislányért, így inkább már most magával vinné. – Meg osztán‚ tuggya‚ ez a nagy hideg is! – tette hozzá rosszul palástolt várakozással a szemében.

– Tessék velem jönni az irodába – szóltam neki halkan‚ miközben körbepislantottam a gyerekektől zsúfolt folyosón. Az asszony szó nélkül követett. – Ezt a ruhát adja a gyerekre, ezt meg vegye magára‚ és menjenek, nem kell beköszönni az osztályba, úgy senki sem fogja észrevenni.

Később‚ amikor újabb rájuk való ruhadarabokhoz jutottam‚ még meg is toldottam az ajándékot. Valóban hideg idők jártak...

Eltelt néhány hét‚ és már majdnem meg is feledkeztem az ajándékozásról. Aznap éppen névnapom volt. Nem esett szó róla az osztályban. Egyszer csak jött az anya a gyermekéért. Felfigyeltem rá‚ hogy mindketten a tőlem kapott meleg ruhákba voltak felöltözködve. Pedig a fagyás akkorra már megszűnt‚ sőt az évszaknak megfelelő átlaghőmérséklettől kissé talán melegebb is volt. És most‚ visszagondolva, úgy rémlett‚ az utóbbi napokban már ők is félretették az ajándékba kapott nagykabátokat. De nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget ennek a túlöltözködésnek.

Elbúcsúztak és elmentek‚ de egy percre rá az asszony visszaszaladt, hogy valamit még elfelejtett, ugorjak már ki vele az udvarra.

Amikor kiléptem az ajtón‚ elém toppant a kislány‚ és a kezében tartott csomaggal felköszöntött.

– Ne csináljon ilyet, nem fogadom el! – mondtam az asszonynak megilletődve‚ egyszersmind kicsit bosszúsan‚ hogy költségbe verték magukat miattam.

– Nem került pénzembe, a saját kezemmel csinátam. Nézze meg! Egy asszonytó tanútam a kórházba. Most fejeztem be, magának készűt – mondta mélyen a szemembe nézve. Aztán egy kis szünet után‚ kissé tétovázva folytatta: – Tuggya‚ hímezni is parasztaszszonytó tanútam... Meg ajándékozni is... – tette még hozzá bólogatva‚ majd kézen fogta a kislányt‚ és kiléptek a kapun.

A kislány még visszamosolygott rám az utcáról. Én meg álltam ott az ajtóban‚ mint akinek gyökeret vert a lába.

Úgy éreztem‚ most talán valami bennük is gyökeret vert‚ valami‚ amitől egyszer könnyebb lesz a romák és a „parasztok” együttélése.

(Varjú Katalin: „Pénteken délig nyitva van az ég!”, Fórum Kisebbségkutató Intézet – Lilium Aurum, 2003)

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Korábbi cikkek a témában

Ezt olvasta már?