Helsinki télen

Amikor az ember Észak-Európa felé veszi az irányt‚ rögvest eszébe jutnak az alkoholfogyasztás nehézségeiről szóló rémtörténetek. A fáma – sajnos‚ erre hamar rá kell jönnie az utazónak – nem teljesen indokolatlanul kapott szárnyra. Más kérdés‚ hogy aki – úgymond – a kulturális kapcsolatok ápolásának és további felvirágoztatásának céljából indul kiküldetésbe‚ és mindenféle vacsorákra és fogadásokra hivatalos‚ annak egy pillanatig sem kell tartania a szomjhaláltól. Merthogy nem arról van szó‚ hogy az északi ember megvetné az alkoholt – éppen ellenkezőleg! Valószínűleg a boldogsághormonok napsugarak általi folytonos bizgetésének hiánya okozza‚ hogy Észak égaljának lakói télvíz idején‚ amikor az éjszakák szinte egymás sarkát tapossák‚ depresszióra hajlamosak. A kedélybetegség pedig‚ mint tudjuk‚ melegágya a permanens ihatnéknak. Nem csoda hát‚ ha az alkoholfogyasztás visszaszorítására kiagyalt számos adminisztratív korlátozás a skandináv gazdasági csoda receptjének fontos eleme.

Szóval‚ kulturális kommandónk férfitagjai (nevezetesen Grendel Lajos meg én) az északi alkoholárakról szóló ismereteink súlya alatt úgy döntöttünk‚ hogy tevésre vesszük a figurát‚ és még Ferihegyen elraktározunk némi folyékony mámort a púpjainkba. Mivel a Malévval röpültünk‚ a töltekezést még a felhők szárnyán sem kellett megszakítanunk. Amikor aztán a derült égbolton egyszeriben szembe jött a sötétség‚ először azt hittem‚ ukrán fekete importból származott a skót whisky‚ amit a reptéri Unicum nyakába öntöttünk‚ de szerencsére csupán a naplementét gyorsítottuk fel északra szárnyalásunkkal.

Első Helsinkiben töltött esténken bemelegítésként egy magyar kultúrdiplomata lakásán vacsoráztunk. Másnap aztán‚ zsupsz‚ bele a mély vízbe! De a szállodai reggeli olyan‚ mint bárhol Európában. Se rénszarvaspecsenye‚ se fókapástétom‚ se narválpaprikás. Viszont ami van‚ az korlátlan mennyiségben. Csakhogy amikor a gáblit követően a Finn-öböl felől nagy nehezen feltápászkodik a nap‚ majd álomkórosan újból lehanyatlik‚ rendszerint újabb éhséghullám söpör végig a nap járásához igazított közép-európai gyomrokon. De ez még csak vaklárma. El lehet ütni egy krigli sörrel is. Akárcsak otthon. Van például egy kocsma‚ Zetornak hívják‚ és szépen felújított régi traktorokkal van telerakva. Akár a nyeregben ülve is kortyolhatja itt pilseni sörét az ember‚ miközben a garatalávalót a Leningrad Cowboy’s húzza.

A finn írószövetség vezetőivel elköltött vacsora‚ a finn irodalmi társaság vezérkarával elfogyasztott ebéd vagy a legnagyobb finn könyvkiadó hagyományos karácsony előtti fogadása aztán végképp meggyőzött arról‚ hogy az északi konyha minden puritánsága ellenére is rendkívüli gasztronómiai élvezettel kecsegtet. Különösen az utóbbi rendezvény tett rám nagy benyomást. A hatalmas belvárosi székház bejárata előtt a helyi szokásnak megfelelően kétoldalt egy-egy fáklya ég. Már a lépcsőfordulóban glöggel kínálnak‚ ami meleg vörösbor‚ narancslé és fahéjból‚ szegfűszegből‚ narancshéjból‚ cukorból főzött szirup keveréke néhány szem mazsolával. Hagyományos finn italnak mondják‚ de az összetevők délebbi eredetet sejtetnek. Az elegáns szalonokban aztán a standard európai ételféleségeken kívül nagy bőségben találhatók finn specialitások is: marinírozott és füstölt lazac‚ savanyított halkülönlegességek‚ különböző színű kaviárhalmok‚ pirospozsgásra sütött‚ félelmetes tengeri herkentyűk‚ valami medvetalpféle ínyencség meg mókusnyelvnek kinéző húsfalatkák‚ és a legjobb francia konyakok‚ a legelőkelőbb whiskymárkák‚ borok a portóitól a bordóiig‚ sőt zuzmóbor is‚ mely leginkább a felhígított seprűpálinkára emlékeztet.

Persze‚ az ízek‚ ha mégoly fennköltek is‚ csupán megfelelő szellemi légkörben érvényesülnek igazán. Nos‚ ami az atmoszférát illeti: amikor a Kalligram tervezett újabb finn számának támogatására tereltem óvatosan a szót‚ az egyik nagy irodalmi intézmény elnöknője azzal rukkolt elő‚ hogy a finnországi svéd irodalom fordítását is szívesen támogatnák.

Hát igen‚ Finnországban mindenki otthon érezheti magát: a lakosság 6%-át kitevő svédek‚ akik miatt az egész országban kétnyelvűek a helységnévtáblák; a szintén megszállókként itt rekedt orosz töredékek‚ akiknek ortodox katedrálisa Helsinki fölé magasodik‚ a két-háromezernyi zsidó és roma‚ akiket a második világháború idején a finnek nem voltak hajlandók sem hátrányosan megkülönböztetni‚ sem német szövetségeseiknek kiadni. És szemlátomást otthon érzi magát az a felvidéki származású karmester testvérpár is‚ akiknek egy gótikus templomban tartott‚ a tévé által is rögzített és karácsonykor sugárzott koncertjén díszvendégek voltunk. (Az egyik kamera folyton az első padsort pásztázta‚ így hát a közönségre kiosztott részleteknél Kodály apánkra gondolva‚ és a műsorfüzetből silabizálva a szöveget‚ mi is dalra fakadtunk.) És talán az sem egészen véletlen‚ hogy Magyarországnak ma már egyedül itt van saját tengerpartja: a magyar nagykövetség előtt húzódik‚ mintegy huszonöt méter hosszúságban.

És még valami: az egyik nap a Zetorból jövet a Hosszú hídon egy magányosan kampányoló politikusnővel találkoztunk. Tudni kell: maga a híd‚ amely hajdan a szegénynegyedet kötötte össze a belvárossal‚ nem különösebben hosszú‚ a rajta átvezető út az. A hölgy azóta a Finn Köztársaság elnöke. Nemrég a mi felszalagozott Schusterunk oldalán láttam a bécsi Opera-bálon. A tévében.