Harc a pipilevessel

Nem emlékszem, hogy gyerekkoromban enni kértem volna. Egyszerűen nem volt rá módom. Folyton tukmáltak valamivel. Két tukmálás között pedig sohasem telt el annyi idő, hogy megéheztem volna. Arról már nem is beszélve, hogy a tukmálással együtt járó lelki ráhatás mindig kihozta belőlem a truccpolitikust, ezért étkezéseim leginkább egy megátalkodott szabotőr ülősztrájkjára emlékeztettek, és nem mindennapi varázslatra volt szükség ahhoz, hogy elfeledkezve a szívós aknamunkáról átadjam magam a kulináris élvezeteknek.

Egyszer az egyik utcabeli játszótársunknál a Négy páncélos és a kutya egyik epizódját „forgattuk újra” helyi felfogásban, és a háziak nemcsak hogy megtűrték, hogy széjjelbukfencezzük a szénaboglyát, hadizsákmánynak nyilvánítsuk a farakást, de még uzsonnára is meginvitáltak bennünket. A tornácra kirakott hokedli volt az alkalmi svédasztal, rajta zsíros, sajtos, vajas kenyerek, ötliteres üvegben szilvakompót (vagy kovászos uborka?), a háttérben diszkréten párálló langyos tehénlepényhalom adta a kuliszszát, csámcsogásunk pedig a zenei aláfestést. Ez tetszett. A körítés. Hogy sokan vagyunk, hogy könyékig lubickolunk a befőttesüvegben (talán mégis szilva volt), hogy roszszalkodunk, és az erre való jogunkat a felnőtt, tehát a hivatalos világ is elismeri. No nem ilyen veretesen fogalmaztam meg magamnak, ezt csak a mai szememmel olvasom le akkori arcunkról.

Talán még a lopkodásnak

volt némi étvágygerjesztő hatása, főként, ha nem emberi fogyasztásra készült a hogyishívják..., kiskacsaeledelt mégsem írhatok. Pedig az volt. Egy nagy malomkő asztalon készítette nagyanyám szépen, komótosan. Előbb a friss csalánlevél („ezt most szépen fölvágjuk”), majd a túró („eztet meg széjjelnyomkodjuk”), no meg a főtt tojás („lereszeljük, így ni!”). Közben pedig beszélgettünk erről-arról, én is vághattam a nagykéssel egy kicsit, vagy belenyomkodtam a disznók moslékjába a héjában főtt potyadékkrumplit. Ez tetszett. Ez az együttlevés, ez a komótosság, és hogy egyáltalán nem dilizett, ha be-bekaptam ezt-azt-amazt a kacsiknak, pipiknek, kuciknak szánt hogyishívjákból. Elvégre nem történt más, minthogy kiiktattam a táplálékláncból néhány közbülső szemet. (Bicsérdi Béla, a nyers koszt apostola is volt kezdő, nemde bár!) Azt nem állítom, hogy finom volt, de kétségkívül jólesett.

Volt azért egy jó barátom az ételek közt, akire mindig számíthattam, ha szorult a hurok. („Hát akkor mégis mit ennél?”)

A zsíros kenyér.

Az jöhetett. A nagymamánál mindig volt a tálalón egy tál ikrás kacsazsír, közepében aranyló tócsával. Ebből kanyarintott a nagymama egy alumíniumkanállal („A tócsából is, mama, lécci!”), bearanyozta vele a kenyeret, rákarajolta a hagymát, és szent volt a béke. De ez csak a nagyiknál volt járható út, a szüleinknek már elveik voltak. Ők ugyanis háborús gyerekek lévén („Istenem, hogy mi babot megettünk!”) a jóléti szocializmus alatt váltak szülőkké, amikor az orvosi tanácsadásnak és az ismeretterjesztő cikkeknek köszönhetően sokat lehetett tudni a vitaminokról és a nyomelemekről, valamint megbízható statisztikai mutatókkal rendelkeztek arra nézvést, mekkora dózistól lesz boldog és jól fejlett egy gyerek. Az én szüleim pedig nagyon példás szülők voltak. Az én gyerekkorom pedig – noha felhőtlen volt – egy fikarcnyival boldogabb lehetett volna, ha nem kellett volna folyton ebédelni, és ha nem lett volna folyton vasárnap, vasárnap pedig folyton – a korszerű táplálkozás csimborasszója –

pipileves!

A megátalkodott és legyőzhetetlen pipileves. A világnagy pipileves. A világóceán, amely gyerekkorom földrészének partjait mosta, nyaldosta, erodálta. Amely Robinsont csinált belőlem minden közös étkezés idejére, távol sodortatva a szülői kontinensektől, miközben a szeretett anyu és apu szirénhangjukon értekeztek velem: „Csupa vitamin!” (Apám táplálkozástani előadásainak köszönhetően súlyos és elhamarkodott véleményt alkottam a modern orvostudományról.) „Bezzeg, a testvérkéd megette!” (Minden kisétkű mellé ád a Teremtő egy sáskabélűt is, hogy még nagyobb legyen a kontraszt.) „Na még egy kanállal a megboldogult dédiért!” – próbálkozott anyám, remélve, hogy a kegyeleti érzés megindítja kanalam, és hogy igaza legyen, le is sújtottam vele egy gyilkosbálna-répára, hátha a harc közepette kicsöppen némi lé, és enynyivel is közelebb kerülünk rózsás tányérom legfelső virágszirmához, ami az előzetes tárgyalások értelmében az apályzónát jelentette, és innen már lehetett egyezkedni. Szirmonként, persze. Őszintén szólva rajtam csak egy szökőár segített volna, esetleg tornádó vagy megelőző atomcsapás (ne feledjük, a hidegháborús korszak kellős közepén vagyunk!), vagy pedig ha a nyugati nagyhatalmak – a Nemzetközi Vegetáriánus Liga s az emberjogi harcosok közös nyomásának engedve – hivatalos jegyzékben tiltakoznak a családon belüli erőszak eme példátlan megnyilvánulása ellen. Én ugyanis jó gyerek voltam. Azaz megvolt minden feltétele annak, hogy jó lehessek, sőt, ha jól emlékszem, ambicionáltam is a dolgot. Csak hát a pipileves... (Úristen, ha legalább tyúkot mondtak volna, könnyebb lett volna tányért borítani, de ki az az aljas csirkefogó, aki ártani mer egy pipinek!?) Természeti katasztrófa, atomháború, demokratikus érdekvédelem hiányában – amelyek kívülről tudták volna megtámogatni gasztronómiai irányultságomat, és ezzel mintegy jógyerek-státusomban is megerősítettek volna – nem maradt más hátra, mint az alakoskodás. Cseppenként kellett felszámolnom a tengert! S lehetőleg úgy, hogy egyik csepp se az én számban végezze. Mondjuk, ha kelleténél gyorsabban emeltem a számhoz a kanalat, vagy erőteljesebben fújtam az úgymond forró levest, értékes cseppeket veszítettem. Később jött az ötlet, hogy a zsírkarikák lehalásztatásával még ennél komolyabb veszteség is produkálható, de a legnagyobb sikert az úgymond hideg leves (naná, volt ideje bőven kihűlni) újramelegítésével lehetett elérni. Egzakt méréseim szerint, sokszor egy egész sziromnyit apadt a tengerem egy-egy ilyen lötyögtetéses manőver (tányérból fazékba, fazékból tányérba) után.

Szó se róla,

fárasztó voltam, merő kín volt a szent és sérthetetlen vasárnapi ebéd minden pillanata, egy cseppjét sem tudták kiélvezni a hőn szeretett pipilevesnek. Ebben legalább kvittek voltunk. Úgy is mondhatnám, hogy összehoztam a családot. S mivel engem különösebb vonzalom nem fűzött az ominózus étekhez, tehát éberségemet sem kötötte le holmi gasztronómiai élvezetek hajhászása, a pszichológiai háttérmunkára is futotta erőmből a látszatétkezés mellett. (Mert ha harc, akkor legyen harc!) Amint észrevettem az idegi fáradtság első, legapróbb jeleit – kis rángások a szájzugban, rezignált össze-összenézések, indokolatlanul mély sóhajok a másik fogásra várva, a plafon repedéseinek réveteg pásztázása (túl messzi nem volt ajánlatos menni, mert egy esetleges konfliktus mindig szankciókat vont maga után) –, amint megneszeltem, hogy hamarosan betelik a pohár, rákapcsoltam a fináléra, és úgy intéztem, hogy az ominózus utolsó csepp már az én szememből csorduljon ki. Látványosan hagytam végiggördülni az arcomon, és jó magasról pottyantottam a levesbe: platty!

„Talán már eleget evett”, szólt a verdikt, amely inkább a részidőmet volt hivatott konstatálni, mint az elfogyasztott mennyiséget, „jöhet a következő fogás”. Részemről pedig a következő felvonás. Szó, ami szó, ekkor indultam meg a lejtőn. Csirkefogót csinált belőlem a pipileves. Egy anyaszomorító sunyipalit. Egy szalámitaktikás vegetáriánust.

Az a kéz pedig, amelyik oly szorgosan főzte nekem a pipilevest, idestova két éve örökre letette a kanalat. „Nem nyafognék, de most már...” És nincs az a tofusaláta, amiről le ne mondanék, hogyha abból a pipilevestengerből ismét csöppenne nekem. (Platty.)