Halló, halló itt Alexander Graham Bell beszél

Alexander Graham Bell furfangos ötletének köszönhetően. Ugyanis a bírálóbizottság tagjaként a császár épp a készüléket szemlélgette, amikor a leleményes feltaláló kiment az erkélyre és belemondta a mikrofonba az ismert Hamlet-idézet első sorának elejét és tizenkettedik sorának végét: Lenni vagy nem lenni, ez itt ... a bökkenő. A meglepett felkiáltás után pár perccel már mindenki a telefon körül tolongott. Mindez 1876. június 25-én történt.

Bell eredetileg nem akarta találmányát benevezni, tökéletlennek tartotta, de leendő apósa, Gardiner Hubbard végül is meggyőzte. Bell vaslemezes, ún. bádogmikrofont készített, ami nagyon torzította a hangot. De hát a szerelem nagy úr: a fiatal feltaláló fülig szerelmes volt a híres ügyvéd tizenhét éves, Mabel nevű lányába. Nem akart csalódást okozni, ezért beadta a derekát. Nem kellett megbánnia, hiszen a magas rangú zsűritag gondoskodott a szenzációról. Ennek ellenére Bellnek tökéletesen igaza volt. Pontosan tudta, az új eszköz sikeres elterjedésének alapfeltétele a megfelelő műszaki minőség. Erről a kor legnagyobb feltalálója, Thomas Alva Edison gondoskodott a szénmikrofon megszerkesztésével, ezt követően kezd elterjedni a telefon szerte a világon.

Bell a találmányát már 1876. február 14-én, tehát hónapokkal korábban benyújtotta szabadalmaztatásra, a tévhit szerint csupán két órával Elisha Gray előtt, így aztán övé lett a dicsőség. Ez azonban nem teljesen így történt, ugyanis Gray találmánya csupán zenei hangok átvitelére szolgált, másként is működött, mint Bell készüléke. Emiatt esetükben szép ugyan az olimpiai versenyfutáshoz hasonlító küzdelem, viszont mint a legtöbb legendának, alig van köze a valósághoz. Sokkal érdekesebb e zseniális feltaláló, a százhatvan évvel ezelőtt, 1847. március 3-án született Alexander Graham Bell életútja és az a mód, ahogyan eljutott találmányához.

Skócia fővárosában, Edinburghben a család középső fiaként látta meg a napvilágot. Édesapja, Mellville Bell – akárcsak nagyapja – logopédus, édesanyja, Elisa Grace Seymonds zenész és festő volt. A fiatal Alexander a családi hagyományokat követve ugyancsak logopédusnak tanul. 1863-tól az Elgin Weston House bennlakásos iskola segédtanára, három évvel később az angliai Bathban, a Sommerseitshire College-ben vállal tanári állást. Mivel folyamatosan siketnéma gyermekekkel foglalkozik, megpróbál segédeszközöket szerkeszteni a számukra. Ezek közé tartozik a távíró alkalmazása is az oktatásban. Ebből fejleszti ki – jóval később – az elektromos hangvillát, amely a telefon alapjává vált. 1867-ben követi édesapját Londonba, a segéde lesz az Egyetemi Kollégiumban, ahol a hangképzés anatómiájával foglalkozik. Minden esélye megvan az angliai tudományos karrierre. Csakhogy a kor félelmetes betegsége, a tüdőbaj a családot is eléri. Először a legkisebb fiú halt bele, majd három év múltán, 1870-ben Alexander bátyja is. Mivel ő maga is megkapta e szörnyű kórt, a szülők elhatározzák, hogy utolsó élő fiukkal Kanadába költöznek. A döntés helyességét bizonyítja, hogy a fiatal Bell hamarosan meggyógyul, olyannyira jól érzi magát, hogy a következő évben, 1871-ben már amerikai körútra is vállalkozik. Elsősorban édesapja tudományos módszereit propagálja, előadásokat tart Mellville Bell Visible Speech (Látható beszéd) című könyvéről. Olyan sikert arat, hogy hamarosan saját iskolát nyithat Bostonban siketnémák számára. A módszer további sikerét jelzi, hogy 1873-ban a Bostoni Egyetem felkéri a fiatal tudóst, hogy legyen a fiziológia professzora. Ebben az időben ismeri meg a gyereklány Mabel Hubbardot, aki siketnéma lévén ugyancsak az ő módszerével sajátítja el a beszéd technikáját. Bellnek tengernyi ötlete van, viszont nem lévén gyakorlati tapasztalata, segédet keres maga mellé. Szerencséjére megismerkedik az aranykezű műszerésszel, Thomas A. Watsonnal, akinek nagy szerep jut a későbbiek folyamán. Legnagyobb találmányuk is voltaképpen egy siketnéma segédeszközből fejlődött ki: Watson, Bell útmutatása alapján, elektromos hangvillát készít. Egyik alkalommal ezt a szerkezetet véletlenül nem az áramforrásra kapcsolta rá, hanem egy másik hangvillára kötötte. Legnagyobb meglepetésére, amikor az egyik hangvillát megpendítette, a másik is rezegni kezdett, méghozzá külső áramforrás nélkül! Ez volt a döntő momentum a telefon elkészítése felé. További kutatásaik eredményeként megszerkesztették azt a berendezést, amely Péter brazil császár megdöbbenését okozta.

Időközben Mabel is felcseperedett, immár tizenhét évesen viszonozta a nála tizenkét évvel idősebb tudós szerelmét. Gardiner Hubbard igazi vállalkozóként kőkemény feltételeket szabott: csak akkor egyezik bele a házasságba, ha Bell „komoly” ember lesz. Magyarán: vállalatot alapít. Szó se róla, ebbe ő is beszállt, hiszen jövendő vejénél korábban ismerte fel a hangtovábbító berendezésben rejlő óriási lehetőségeket. A szerelmes tanárnak nem volt más választása, 1877. július 9-én bejegyeztette a Bell Telephone Companyt. Két nappal később oltár elé vezethette szíve választottját. Nem okozott Hubbardnak csalódást: a világ egyik legjelentősebb vállalatává nőtte e kis üzem ki magát. Ebben nem kis szerepe volt az apósnak, aki közvetlenül az esküvő után rábeszéli vejét, hogy európai körúton népszerűsítsék a telefont. Ennek egyik eredménye, hogy 1880-ban a francia kormány neki ítéli a Volta-díjat, a vele járó 50 000 frankból megalapítja a washingtoni Volta laboratóriumot, itt kifejleszti grafofon nevű készülékét, amelyből nem sokkal később Thomas Alva Edison megszerkeszti a fonográfot. Egy másik találmánya, a fotofon, vagyis a fénytelefon csupán száz év múltán terjed el általánosan: fénysugár segítségével továbbítja a hangot. A mai, lézertáplálású optikai kábelekben voltaképpen az ő módszerének továbbfejlesztett változatát alkalmazzák.

Apósával együtt alapító tagja az 1888. január 13-án alakult Amerikai Földrajzi Társaságnak, amely napjainkig a két legismertebb tudományos lapot, a National Geographicot és a Science-t adja ki. Gardiner Hubbard 1897-ben bekövetkezett halála után Bellt választották meg a Földrajzi Társaság elnökének.

Élete utolsó éveiben légcsavaros hajót fejlesztett ki. Az általa elkészített modell 113 km/óra végsebességet ért el. Ennek szabadalmaztatását viszont már nem érhette meg: 1922 augusztus 2-án elhunyt.

A hálás utókor sem feledkezett meg róla: 1925-ben róla nevezték el a világ egyik leghíresebb kutatóintézetét, a Bell Laboratoriest, amelynek egyik első tette volt a villamos jel csillapításának a szabványosítása. Úgy ítélték, hogy a szabványosított távírókábel egy amerikai mérföld hosszúságú szakaszának a csillapítása 1 bell. Viszont ez az érték túl nagyra sikeredett, ezért a tizede, a decibel terjedt el. Ezt az egységet napjainkban általánosan használják a hangtechnikában, az elektroakusztikában, az elektrooptikában, sőt az elektronika szinte minden területén a jel erősségének vagy csillapításának mérésére. Ezzel a zseniális skót neve bevonult mindennapi fogalmaink közé.