Haldokló levelek

Kedves szegedi barátomtól érkezett levél. Tavalyelőtt. Kézzel írta, nem géppel. Vagyis, ahogy illik. Minthogy régen találkoztunk – eltekintve a karácsonyi és húsvéti képeslapokon kölcsönösen küldött jókívánságoktól –, magáról, családjáról, unokáiról mesélt, a végén pedig kérte, írjam meg én is, mi történt velem, velünk, amióta nem láttuk egymást, bő évtizede, illetve amíg nem találkozunk újra a Tisza-parti városban, ahová szeretettel meghív bennünket 2005 nyarára. Örültem Tóni sorainak, derengett mögöttük mindig derűs arca, aztán félretettem a levelet, majd válaszolok rá. Teltek-múltak a napok, hetek és hónapok, és én bizony nem válaszoltam. El is feledkeztem róla. De amikor a mindenféle hivatalos meghívók, értesítések, nyugták és nyomtatványok halmazából valahányszor elém bukkant a szegedi boríték, szinte kiütött székemből a lelkiismeret-furdalás, a fenébe is, szidtam magam: miféle figura vagy te, hagyod, hogy a mindennapok kötelező feladatain túl a kényelmes szemlélődés vagy a lebénulással egyenlő felzaklatott lelkiállapotot gerjesztő információk mocsokkal elegy áradata magával sodorja, elnyelje alapvető erényeidet, köztük azt, melynek köszönhetőn annak idején magánemberként és szerkesztőként levelek százaira válaszoltál?! Végül megszületett a levél, ő ment helyettünk Szegedre, 2005 nyarán. Nem kézzel, még csak nem is írógépen írtam meg, hanem számítógépen, majd kinyomtattam, így utazott a borítékban, rajta kezem nyomával a cím, legalább ennyi látható emberi vonása legyen művemnek. Mindazonáltal bevallom, ha tudom, hogy Tóni rendelkezik elektronikus levelek és üzenetek küldésére és fogadására alkalmas eszközzel, jelesül e-maillel – emillel –, talán még az is előfordulhatott volna, hogy postafordultával válaszolok neki. Minden más mód lassú és időigényes, vagyis babrás már, nekem. Miközben valamit elveszítek. Elveszítünk. Hogy is írja Varró Dániel Túl a Maszat-hegyen című csodálatos verses meseregényében: „Ki mártja még tintába tollát, / Időz el hosszan egy betűn, / Hogy ívét visszaadja hűn? / Egyáltalán írott levélben / Ki az, ki még eszmét cserél? / Manapság ritkán jön levél, / Pedig a postaláda régen / Mindennap újra tele lett. / Hol vannak most a levelek?” Most mobiltelefonokat nyomkorásznak az emberek, de nem csak: „Postás bácsi, mondja, drága, / Hol csatangol mostanába? // Új ficsúrok, asszonykák / Nekem, kérem, azt mondták, / Mostanába más a módi, / Nem divat már futni-lótni. // Én hallgattam az intelmekre, / Felköltöztem az internetre. /.../ A nevem is más lett, rám a / Régi név már nem illett, / Nem hívnak már Gálnak, Pálnak, / Hanem hívnak Emilnek.” Haladni kell a korral, hogyne, valamiféle szomorú előérzet mégis nyugtalanít: megeshet, hogy elfelejtünk kézzel írni. Pláne, aki nem is tanult-tanul meg rendesen. Megeshet, hogy visszajutunk a keresztezéshez. Újságíró mesélte nemrégiben, rendőrségi kihallgatáson egy igazolvány aláírását akarták az ő kézírásával egybevetni, arra kérték, másoljon le egy szöveget, valamint hallás nyomán vessen papírra egy másikat. Alig tudott eleget tenni a kérésnek, ahány betű, annyiféle rajzolat, ugyanazon betűk esetében is, a rendőrök fejüket rázták, mire az újságíró azt mondta, tíz éve nem írt kézzel, csak számítógépen. Tónitól decemberben érkezett válasz, karácsonyi üdvözlet formájában, a postás hozta ki. A levelesládánkba kéretlenül gyömöszölt szórólapok, reklámanyagok között bukkantunk rá. Tudtuk nyomban, Szegedről jött. A borítékon világított Tóni kézjegye. Most megint rajtam a sor...