Hagyományosan a szőke mangalica az „igazi”

A magyar mangalica sertés a kor megváltozott követelményeinek megfelelve alakult ki a helyi – főleg szalontai – fajtákból, a sumadia fajta felhasználásával. Az új fajta leghíresebb tenyészkörzete József nádor kisjenei tenyészete volt, Arad vármegyében. A főherceg 10 kocát és két kant magába foglaló apró törzset kapott ajándékba Milos szerb fejedelem topcsideri állományából, 1833-ban. A kisjenei keresztezett szaporulat továbbtenyésztve nagy mértékben járult a mangalica zsírsertés kialakításához.

A 18–19. századig az akkori Magyarországon az egyes tájegységekben külön-külön primitív sertésfajtákat neveltek: a Dunántúlon a bakonyit és siskát, az Alföldön a nádit, az Alföld keleti részén a nagyobb, vörös szalontait, míg a Kárpátokban – a vaddisznóhoz legközelebb álló – hegyi tüskés sertést.

Ezek a korai fajták lassú növekedésű, kevés húst és szalonnát adó félvad körülmények között tartott állatok voltak. Ugyanakkor valóban nagyon edzettek és ellenállóak voltak. A kukoricatermesztés elterjedésével a legelőket feltörték, az erdőket kiirtották. A folyamszabályozással további mocsaras területeket alakítottak szántófölddé. A helyükön megtermelt gabona megteremtette az abrakon való hízlalást, és közvetve a belterjes tartás lehetőségét. A megváltozott körülmények eredményeként a primitív fajtákat a zsírsertés váltotta fel.

Az ország kukoricatermesztő területein a mangalica már az 1800 évek közepétől kizárólagosságot élvezett. A meghizlalt állatokat kezdetben lábon hajtották, például a bécsi és prágai vásárokba. Ennek a jövedelmező kiviteli formának az 1895-ös sertéspestis, a német piacok elzárkózása, legvégül a trianoni békekötés vetett véget. A hízlalás eleinte zömében másfél éves, külterjesen tartott süldők szemes eledelre szoktatásával kezdődött. A féléves hízlalást követően az állatok jó 200 kg-os súlyt értek el. A vágott test fehéráru-aránya 60–70%.

A szállítás korszerűsödésével megváltoztak a hízlalás körülményei; megépültek az óriási méretű ipari hizlaldák. Ettől kezdve a hizlalás időszaka lerövidült, és a hízóalapanyagot is fiatalabban lehetett hizlalásba fogni. A 20. század fordulójától kezdődően a mangalicákat is különböző keresztezésekbe fogták fekete (cornwall) és tarka (berkshire, poland china), húsjellegű világfajtákkal. Érdekes, de bevált végtermék került ki például a mangalica és az angol, szintén „gyapjas” lincolnshire párosításból.

A mangalica sertésnek három színváltozatát tartják nyilván: a szőkét, a vöröset és a fecskehasút. Korábbi feljegyzések alapján létezett még teljesen fekete és ordas (vadas) színváltozat is.

Hagyományosan a szőke mangalica az „igazi”. Ez közepes testméretű, erős csontozatú. Színe különböző árnyalatokban fordul elő. A szőrzet tömött, hosszú, télen gyaluforgácsszerűen göndörödő, ezért a fajtát „gyapjas” disznónak is hívják. A fej megnyúlt, közepes hoszszúságú, enyhén tört orrháttal. A fülek nagyok és előreállóak. A hátvonal fiatalabb korban enyhén ívelt, a far és ágyék rövid. A mangalica fajtabélyege a fülek mögötti világosabb terület, az úgynevezett Wellmann-folt. A fajta közepesen szapora, az alomszám 5–7 malac. A malacok csíkos háttal jönnek a világra. A tenyészérettséget egy és egynegyed évesen érik el, súlyuk ekkorra 70–100 kg. A vörös mangalica-változat a szalontai keresztezésével kapta színét, a fecskehasú változat pedig a szerémségi sertés felhasználásával.

Az országos génmegőrzési program feladata a mangalica változatok tisztavérben való megőrzése. E mellett, a fajta értékes tulajdonságait kihasználva, főleg végtermék-előállító keresztezésekben kell a különleges, márkázott készárukat (sonka, szalámi) megtermelni, és azokkal piacra kerülni. (dr. Gáspárdy A.)