„Ha ki kell menni a színpadra, nincs semmi bajom”

Somogyi Tibor felvételeMindegyik egyformán izgalmas kaland és komoly munka, mindegyikben ott van valami az előzőleg megformált alakokból, és persze mindegyikben teljes szívvel és lélekkel ott van a színész. Az a Kulka János, akit mesterségbeli tudásáért idén Kossuth-díjjal tüntettek ki.

Épp egy előadás előtt beszélgetünk a Nemzeti Színház büféjében. Ha épp nem ad interjút, mennyivel azelőtt szokott bejönni, hogy jelenése van a színpadon, milyen hosszú időre van szüksége ahhoz, hogy átálljon?

Szeretek korán itt lenni, mert az nem jó, ha az utolsó előtti pillanatban esem be a színházba. Amikor este előadásom van, az egész napom más, mert ahogy közeledik az este, már nem szabad hogy valami elterelje a figyelmemet. Fiatal, kezdő színész koromban azt hittem, ezen majd a rutin változtat, de nem így van, ahogy múlnak az évek, egyre izgulósabb vagyok. Valamiféle felelősségérzet ez, nem akarok semmit elrontani, vagy a saját mércém alá menni, meg aztán kell is ahhoz valamennyi nyugalom, hogy az ember át tudjon lépni a civil életéből a színpadi énjébe.

Akkor erre a teherre a Kossuth-díj még rá is tett egy lapáttal.

Ilyen értelemben igen, mert bár nem úgy kelek és fekszem, hogy ah, Kossuth-díjas művész vagyok, azért tudom, hogy bizonyos elvárásoknak meg kell felelnem. Nem is feltétlenül külső elvárásokra gondolok, mert magammal szemben sokkal szigorúbb vagyok, mint bárki más lehetne velem. Mindig is ilyen voltam, mindig rengeteg terhet raktam a saját vállamra, és ezzel gyakran garantáltam magamnak az elégedetlenséget.

Szerepe is válogatja, milyen elmélyülésre van szüksége?

Igen, de nem tudnám megmondani, hogy ez mitől függ, mert néha a nagy drámai hősök is könnyen adják magukat, máskor az úgynevezett kis szerepekbe is nehéz belebújni. Van, ahol a sminkelés miatt kell korábban bejönni, és amíg minden a helyére kerül, addig belül is átalakulok, van ahová a társaság vonz már jóval kezdés előtt. Nagyon szeretem például a régi színházamban, a Radnótiban a Kripli című darabot – amikor ezt játszom, már hatra bent vagyok, és jókat beszélgetünk Csomós Marival meg Szombathy Gyuszival.

Ha mégis rossz napja volt, idegesen érkezik a színházba, át lehet alakítani ezt a feszültséget a szerep szempontjából hasznos felfokozott állapottá?

Néha lehet, de idővel ez is egyre nehezebben megy. Szerintem kopik az ember, fárad, nincs már annyi lendület benne, és a hétköznapi létünk is sokkal jobban megvisel bennünket, mint mondjuk az előző generációt. Gondoljunk csak bele, hogy ma már sehonnan nem lehet elkésni, mindenki állandóan rohan, nyüzsög, vagy ha épp egy dugóban van, akkor az idegösszeomlás kerülgeti – folyamatos stresszben élünk, és ezt csak akkor tudatosítjuk, ha egy időre sikerül kiszakadnunk belőle. Ezért nem lehet az évek múlásával egyre könynyebb az ember dolga, mert hiába tanult meg sok mindent, mégiscsak magát kell adnia, és hát épp a saját énje nem a régi már.

Most úgy beszél, mint egy öregedő színész, pedig a legszebb korban levő férfi, aki a sikerei csúcsán van.

Engem ez inkább elgondolkoztat, mint hogy önelégültséggel töltene el. Nagyjából meg lehet tanulni a szakmát, akiben van némi tehetség, az sok felesleges kör után arra is rájön, hogy mindig az egyszerűhöz kell visszatérni. De az igazi varázslatért, hogy minden szereppel újjászülessünk, nagyon meg kell küzdeni, és szerintem minden színész tart attól, hogy mi lesz, ha ez egyszer nem sikerül.

Azért azokban a szerepekben, amelyek önnek kijutottak, igazán lehet lubickolni: Jago, Hamlet, III. Richárd, Ványa bácsi és még sorolhatnám.

Tudja, én ilyen nyavalygós ember vagyok, de amikor ki kell menni a színpadra, soha nincs semmi bajom. Az az a hely, ahol a leginkább fel tudok oldódni, ahol biztonságban érzem magam, okosnak, szépnek és olykor még tehetségesnek is. Ott soha nincsenek kételyeim, héttől tízig eszembe sem jut, hogy hátha ezt nem így kellene, vagy talán mégsem én vagyok erre a szerepre hivatott. Még a szorongásaim is egyenes arányban vannak ezzel a mámorral, mert minél jobban tartok attól, hogy valami nem lesz rendben aznap este, annál boldogabb tudok lenni, ha minden sikerül.

Akkor végül is boldog ember, mert megtalálta a helyét...

ĺgy van, csak nem gondoltam volna, hogy ekkora árat kell fizetni érte. Tudom, hogy ez nagyon drámaian hangzik, de ez a szakma tényleg mindent akar az emberből, olyan mint egy telhetetlen szörnyeteg. Jó, igaz, hogy mindenkiből csak annyit vehet el, amennyit az önként ad neki, csakhogy mire én erre rájöttem, már késő volt. Lehet, hogy nem is tudtam volna másként csinálni, csak úgy, hogy a hivatásomnak tekintem, és ennek élek.

A lelke mélyén sem tett különbséget soha színházi és filmszerepek között?

A színházat mindig jobban szerettem, és komolyabban is vettem, de a filmezés meg nagyon szórakoztat. Fiatal színész koromban kifejezetten bosszantott, hogy miközben Hamletet játszottam Kaposváron, nem ismertek fel az utcán, nem engedtek be a rádióba. Ezért is mondtam igent, amikor felkértek egy tévésorozatbeli szereplésre.

És lám, visszaadta az újkori tévésorozatok becsületét. Vagy legalábbis elhitette a nézőkkel, hogy ezt is lehet jól, átéléssel, hitelesen csinálni.

Örülök, ha ezt így látják, mert szerepet soha nem vállaltam pénzért, reklámot is csak olyat, ami nem volt kínos – például az akadémiai nagylexikont. Nem mondom, hogy nem volt bennem félsz, amikor a Szomszédokban elvállaltam Magennheim doktor szerepét, hogy majd a színházban is őt látják bennem a nézők, hiába játszom épp Ványa bácsit, de aztán rájöttem, nem kell a publikumot lebecsülni. Úgy kell Ványa bácsit játszani, hogy még az se jusson eszébe senkinek, hogy Kulka János vagyok, nem még az, hogy Magennheim doktor voltam. Nem tudom, ez mindig sikerült-e, de soha nem kiabáltak fel nekem a színpadra, hogy né, ott a nagy fehér doktor. Az már más kérdés, hogy amióta a Szomszédoknak vége, sokan állítottak meg azzal, hogy miért tűntem el teljesen. Hiába játszom minden este a színházban, az emberek nagy többsége a tévéből ismert, és nekem fájt, hogy most akkor róluk le kell mondanom.

Ezért vállalta az Életképek Nagylaki Jánosát?

Ezért, de szeretem is a figurát. Nagyon jó dumája van a pasinak, és olyan megszédült szerelmes, hogy nem is tudom, játszottam-e valaha ilyet. Meg aztán sok kollégával talán világéletemben nem dolgoztam volna együtt, ha nincsenek a sorozatok, ez sem mellékes szempont.

Ha a szakmai életrajzát nézzük, nagyon szépen felfelé ívelő pálya az öné: Kaposvárról a Nemzeti Színházig, Jászai-díjtól a Kossuth-díjig. Amikor az utóbbit megkapta, csak annyit mondott az újságíróknak, hogy nem is érti, hiszen csak egy nagyon sokat dolgozó színész. ĺgy látja saját magát?

Nem úgy értettem, hogy ez egy fárasztó robot lenne, hanem hogy tényleg semmi mást nem csináltam életemben, minthogy mentem egyik színházból a másikba, próbáltam és játszottam. Soha nem láttam a pályámat úgy, hogy igen, amikor én 1993-ban Othelló voltam, vagy hogy mikor mit írt rólam a kritika, és mit mondtak a nagy öregek. Csak úgy jöttünk-mentünk, rengeteget utaztunk, közben voltak ihletett pillanatok és tényleg szép esték, de hát nincs ebben semmi különös, a legtöbb színész így él. Csákányi Eszter fogalmazta meg ezt nagyon szépen, amikor megkaptam a díjat, és magam sem értettem, miért pont én. Azt mondta, Jánoskám, de hát annyit dolgoztál már életedben. Talán látszik, hogy nekem mennyire fontos a munkám, és ezt méltányolták. Ha jól belegondolok, sorozatban játszó színész nem is kapott még Kossuth-díjat; lehet, hogy az enyémben az is benne van, hogy a kalandozásaimmal sem járattam le ezt a szakmát.

Legutóbb például egy táncshow-ba kalandozott. Ki akarta próbálni magát, vagy a műsor megjósolható sikere csábította?

Nagyon nehezen álltam kötélnek, mert nem tartom magam kiemelkedő táncosnak. A színművészetin tanultunk táncolni, de hát az nagyon régen volt, és a versenytánc egészen más, nagyon mesterkéltek a mozdulatok, bonyolultak a koreográfiák. Végül két dolog miatt mondtam igent; az egyik az volt, hogy megnéztem a műsor eredeti, angol változatát, és ott minden nagyon gyönyörű volt, a díszlet, a ruhák, a fények. Rögtön arra gondoltam, hogy ebben részt akarok venni, itt az ideje, hogy valami bolondos, derűs dolgot csináljak. Ne legyek állandóan az a szomorú kopasz ember, aki hülyeségeket beszél, hanem szép ruhákban egy gyönyörű vörös nővel lássanak pörögni-forogni a parketten. A másik dolog, ami miatt vállaltam ezt a kemény munkát, hogy most próbálok Vári Évával egy kétszereplős darabot – a címe Hat hét, hat tánc –, amelyben hat társastáncot kell megtanítanom egy idős hölggyel. Nem tudom, ebben mennyi hasznosítható abból, amit a tévéműsorban tanultam, de bemelegítésnek nagyon jó volt.

Zenés darabban már rég nem láthattuk, pedig volt néhány emlékezetes alakítása, hogy a hangjáról ne is beszéljünk. Nem hívják?

Kezd is már hiányozni a zene. A Thália Színházban most volt egy jótékonysági est a Hospice Alapítvány javára, és ott énekeltem egy fiatal operaénekesnővel egy duettet a Hegedűs a háztetőnből. Még Zalaegerszegen játszottam ebben a darabban, és annyira elkezdett fájni a szívem a műfaj után. De hát mostanában nem kerestek ilyesmivel.

Miért nem énekel szólóban? Épp itt lenne az ideje egy újabb lemeznek...

Ahhoz nyomulni kellene, szervezkedni, és én ezt nem tudom. Jönnek utánam különféle ajánlatokkal, de valahogy félek attól, hátha nem egyezik az ízlésünk, vagy megpróbálnak rám erőltetni valamit. Komoly emberek is biztatnak, mint Dés László vagy Zorán, talán nekem kellene jobban akarnom, de én mindig fatalista voltam. Soha nem mentem semmi elé, abban bízom, hogy aminek meg kell találnia, az úgyis megtalál.

Könnyű ezt mondania annak, akit ennyi szép meg jó dolog talált meg az életben...

Persze én is utólag találtam ki ezt a receptet. De egy lemeztől talán azért is félek, mert az megmarad, hiába csinálnám utólag másként, már nem lehet korrigálni, mint a színházban. Jobbat is kellene csinálni, mint az első, és hátha nem sikerül, úgyhogy én nem is merem ambicionálni. Megvárom, amíg valaki másnak is fontos lesz, mert így a felelősség is megoszlik.

Csákányi Eszterrel volt egy közös zenés műsoruk, a Music Hall. Azt is ilyen nehezen hozták össze?

Azt felkérésre csináltuk egy tavaszi fesztiválra, de nem lett elég jó, azt hiszem. Nagyon erős dalok voltak, talán túl jók is nekünk, mert ezt a műfajt a világban másként csinálják. Ezt Liza Minelli meg Charles Aznavour tudja, mi csak utánozhatjuk, és az már nem az igazi.

Eszterrel legendás barátság köti össze Kaposvár óta. Az sem veszélyeztette ezt a kapcsolatot, hogy időközben más-más társulatokhoz szerződtek?

Már a főiskolán is ismertük egymást, aztán Kaposváron kötöttünk életre szóló szövetséget. Az alaptermészetünk annyira különböző, és a fontos dolgokról mégis annyira egyformán gondolkozunk, hogy semmit nem kell megmagyaráznunk egymásnak, és ez nagyon fontos. Ugyanakkor Eszter a legkíméletlenebb hozzám a barátaim közül, arra bizton számíthatok, hogy ha netán elszállnék, ő egy-két keresetlen szóval helyre tesz.

Aki ennyire igényes önmagával szemben, miben tud úgy istenigazából feloldódni?

Szerencsére csak a munkában vagyok igényes, abban nem, hogy csak egy egzotikus nyaraláson tudnék megpihenni, vagy kizárólag drága ruhákban érezném jól magam. Megtanítottam magam arra, hogy ne vágyjak nagy dolgokra, és nagyon boldog tudok lenni egy finom kávétól, egy kellemes masszázstól vagy attól, hogy egy jót hancúrozok a kutyámmal. Szegény állat, annyira hálás minden percért, amit vele töltök, olyan mérhetetlenül okos és alkalmazkodó, hogy nem is tudom neki meghálálni ezt a ragaszkodást. Igyekszem kényeztetni őt és persze magamat is – nagyon szeretek teniszezni, tornázni, de jókat enni-inni is, és nem furdal a lelkiismeret, ha néha rágyújtok egy cigarettára, vagy csak úgy lustálkodom. Civilben jóval elnézőbb vagyok magammal szemben, mint a színpadon, ha főzés közben elrontok egy ételt, vagy nincs tüchtig rend a lakásban, az nem rontja el a kedvem. Úgy gondolom, hogy elég teher van rajtunk enélkül is, felesleges még különféle rigolyákkal lekötni magunkat.

Inkább csak magának főz, vagy nagy baráti vacsorákat rendez?

Kis baráti vacsorákat ritkán, nagy családi ebédeket ünnepeken. Ilyenkor komplett menüsort állítok össze, napokig azon agyalok, mi legyen az előétel, mi a főétel, és mit iszunk utána. De nem főzök akkurátusan receptek szerint, sok mindenben a fantáziámra hagyatkozom, és az étel nem egyszer csak azután kap nevet, hogy elkészült. Magamnak bármikor összerittyentek bármit, amire gusztusom támad, de másoknak jobb főzni, enni meg aztán tényleg társaságban a legjobb. Sokszor eszembe jut, milyen kár, hogy mi színészek is ahányan annyifelé megyünk, nincsenek már azok a nagy beszélgetések, borozgatások, mint régen. Kár érte, de lehet, hogy a világ változott meg ennyire, és mindenki örül, ha megőrzi magának a röpke szabad perceit. Most tulajdonképpen én sem vágyom másra, mint egy nyugalmas nyárra, hogy végiggondolhassam magamban ezt a mozgalmas, gazdag évadot.