Gyermekkorom ízvilága

hogy öregszem, gondolatban egyre gyakrabban időzök Gömörország egyik szépséges falujában, szülőfalumban, Hanván, ahol még a levegőnek is más, jobb íze, illata van, mint másfelé, s ahol minden bokor, minden fűszál magyarul szól hozzám, a régi kis palóchoz, aki voltam, s aki lélekben vagyok és talán már maradok is mindhalálig. Látom magamat az udvarunkon, amint éppen tűzifát cipelek a nyári konyhába, majd meg a vödörrel birkózom, aztán krumplit hámozok, mert ki segítsen édesanyámnak, ha nem a család legkisebb „férfiembere”, bátyáim szerint a „konyhamalac”?! Persze, szívesen teszem, de nem csupán azért, mert édesanyám mindig örömest magyaráz, tanítgat főzés közben, hanem elsősorban azért, mert érzem, látom, neki kell a legtöbbet dolgoznia, hogy mire fölcsendül a déli harangszó, a farkaséhesek asztalhoz ülhessenek...

Egyszerű parasztcsalád volt a miénk, s noha ló nyerített ki a gyerekszobám ablakán, attól még rend, fegyelem, tisztesség és tisztelet uralkodott a házunkban. Vegyük például az étkezést. Elsőnek mindig nagyapám szedett az ételből, aztán édesapám, utána a fivéreim, majd én következtem, és utolsónak maradt édesanyám, aki többnyire le sem ült közénk az asztalhoz, hanem a tűzhelynél evett, onnan figyelve, mikor tálalhatja a második fogást, no meg azt is, miként boldogulok (mint legkisebb) a tányéromra szedett étellel. Egy életre megjegyeztem figyelmeztetését: „Inkább kétszer szedjél, semhogy akárcsak egyetlen falat is a tányérodon maradjon!” A szigorú paraszti regula szerint ugyanis ez már pazarlásnak, s így főbenjáró bűnnek számított. Ám, ha mindezek ellenére mégis beleestél a mértéktelenség csapdájába, azaz „nagyobb volt a szemed, mint az étvágyad”, a következő fogásból egyszerűen nem kaptál. Hogy a módszer drasztikus volt? Meglehet. Viszont rendre, fegyelemre szorított...A kenyér illata

Gyermekkorom egyik legnagyobb élménye a kenyérsütés volt. Régen minden háznál létezett kemence, a miénk a nyári konyhában terpeszkedett, és csodálatos kenyér sült benne. Méghozzá minden hétfőn hét illatos, ropogós, hatalmas kenyér, hogy egyik-másik alig-alig fért ki a kemence száján.

A készülődés már vasárnap délután elkezdődött: a kamrából kivittük a konyhába a nagy „teknőt”, a szakajtókat, édesanya bekészítette, átszitálta a lisztet, beáztatta a kovászt, mi pedig gallyat halmoztunk a konyha ajtajához, hogy másnap a fűtésben ne legyen fennakadás. Azon az éjszakán alig aludtam valamit. Amikor édesanyám hajnali fél négy körül fölkelt, magam is szaladtam utána, nehogy lemaradjak a nagy eseményről. Nagy eseménynek kellett lennie, mert szüleim szájából nemegyszer hallottam a mondást, mely szerint: „Ha kenyér van a háznál, nagy baj már nem lehet.” Ez olyannyira megfogant bennem, hogy egész életemben ehhez tartottam magam. Sőt, a jó kenyérért riportútjaim során hajlandó voltam mindenféle kitérőkre is. Tudom, az otthoni ízt, ízeket kerestem, mert édesanyám sütötte a világ legfinomabb kenyerét. Foszlós volt, ropogós héjú, illatos: számomra azóta is a kenyér illata a legszebb és a legnemesebb illat. Nem szégyellem bevallani, minden ételnek csak úgy teljesedik ki az íze, zamata a számban, ha kenyeret, jó kenyeret haraphatok hozzá...

A kenyérsütésnek volt nálunk még egy csodálatos velejárója, a lepénysütés. Akkor került rá a sor, amikor a tészta hosszú dagasztás után végre a szakajtókban pihent, hogy rendesen megkeljen. A sütőteknő alján azonban édesanya mindig hagyott egy jókora tésztakupacot. Tudtam, miért. Szaladtam hát a kertbe, hoztam a kaprot, mostam, apróra vágtam, édesanya pedig a nagy kerek sütőlapáton már nyújtotta is az első tésztát, amelyet aztán vagy túróval szórt meg, vagy tejföllel locsolt meg, majd az egészet meghintette a finomra vágott kaporral, és szépen becsúsztatta a kemencébe, ahol pillanatokon belül megsült, mi pedig, mint a farkasok, azonnal nekiestünk. Hol volt akkor még a ma annyira népszerű pizza, amikor mi már a csodálatos lepényeket majszoltuk... Az ételek illata

A magyar konyha az olyan emberé, aki keményen dolgozik, aki húz, de aki ugyanakkor mértékkel, beosztással él. Ilyen volt a mi családunk konyhája is, azaz szegények voltunk, de jól éltünk, és főleg egészségesen. Mert nézzük csak: tavasztól őszig leginkább saláta, zöldbab, tök, krumpli, káposzta és tésztafélék, különféle sztrapacskák kerültek a hétköznapi asztalra. A vasárnapi ebéd jobbára szárnyas volt minden formában és módon elkészítve. Ősztől kerültek sorra a kacsák, majd a hízott példányaik, télen pedig a disznóságokat fogyasztottuk, természetesen beosztással.

Édesanyám kitűnően főzött, sütött. ĺzeit ma is érzem. Nem véletlenül. Feleségem ugyanis mindent magával hozott Pozsonyba, mindent eltanult tőle, és mindent megőrzött a saját egyéniségével felerősítve. Meggyőződésem, hogy „kotyvasztani” mindenki tud, főzni, varázsolni, „művelni a csodát” azonban csak azok képesek, akik egyéniségek, akiknek szívük is van hozzá. Éppen ezért ma is imádom mindazokat az ételeket, amelyek a gyermekkoromat végigkísérték: a savanyú krumplilevest kolbásszal, ugyanígy a paradicsomos krumplilevest is, amelyet mifelénk tejföllel habarnak be. Igen, tejföllel, a gömöri konyha ugyancsak értékes nyersanyagával. Imádom a savanyú, a habart bablevest, amelyet tarka babból főzünk, de nem győzök eleget enni a fehér babból, sok zöldséggel készülő „édes bablevesből” sem, a babfőzelékről és a pirított hagymával erősen „megtrágyázott” törött babról már nem is beszélve.

A tágabb családban gyakran nevetnek rajtam, ha megdicsérem az ételt, hogy: „Elemérnek könnyű főzni, neki minden finom!” Nos, éppen fordítva igaz, mivel valamicskét értek a konyhai dolgokhoz. S mert értek hozzá, a paprikás krumplitól nem azt várom, hogy csikóstokány, székelygulyás vagy töltött káposzta íze legyen, hanem a krumpli, a hagyma, a kolbász és a belé kerülő lecsó (paprika, paradicsom) összhangjának gyönyörű, simogató ízét keresem benne. A lecsót említettem. Nem tudom, ki hogy van vele, de szerintem a gömöri tejfölös lecsó egyszerűen fölülmúlhatatlan...

Mindmáig imádom a gombát is. Annak idején már hajnalosan rohantam a parlagra szegfűgombáért, amelyet mi a satnyasága miatt csak „pecérkének” hívtunk, ámde tojással, rizzsel és petrezselyem zöldjével keverve igencsak kiadós ebéd kerekedett belőle. Szedtem persze csiperkét is, a pöfeteget azonban fölrugdostam, akkor ugyanis még nem volt „gombás könyvem”, és nem ismertem Berda József Legenda a pöfetegről című étvágygerjesztő versét sem: „Akár a szép szerencse kincsei, / mint az égből lepottyantott friss / tojások: úgy mosolyogtak reánk a pompásnál pompásabb pöfetegek... / ...megenni, megízlelni ezt a derűs/ formájú növényi kácsát: ez aztán a boldogság!” Máig sajnálom akkori mulasztásomat!

Igen szerettem a végtelenül egyszerű paraszti ételeket, a krumplibuktát, a kukoricakását és a nagyszerű, édeskés görhőt, amelyet a kukorica finom lisztjéből sütött édesanyám. Ha kettőt a zsebembe tettem, egész nap bolyonghattam a határban, annyira laktató volt.A falu illata

Azt írtam, hogy a mi családunk mértékkel, beosztással élt. ĺgy igaz! Az ünnepekre azonban mindenki áldozott, a legszegényebbek is. Nem a hasuknak, hanem elsősorban a barátaiknak, a vendégeiknek, az egymást erősítő együttlétnek, merthogy minden jeles alkalomra, minden karácsonyra, húsvétra összejött a rokonság. Istenem, micsoda ünnepek voltak azok! Napokkal előtte már az egész falu illatozott, mert kemencényi kalács sült minden háznál: túrós, lekváros, mákos és diós. Édesanyám ekkor sütötte meg a gubának valót is, amelyet aztán mákkal vagy túróval karácsony böjtjén fogyasztottunk...

Most látom csak, hogy mennyi minden kimaradt az írásomból. A pazar túrós, mákos, diós és megygyes rétesek például, de nem szóltam a nagyszerű pogácsákról sem, amelyeknek édesanyám legalább négy-öt változatát ismerte, pedig a konyhaszekrényünkből szinte soha nem fogytak ki.

Hát így éltünk. Ha vissza-visszagondolok gyermekkorom már távoli világába, mindinkább úgy érzem, kötelesek vagyunk vállalni régi táplálkozási szokásainkat, a konyhánkat, mert hiszen a szülőföldünk sajátosságai, a kertjeink, rétjeink és erdeink is benne foglaltatnak. Tegyük ezt egyfajta bölcsességből. Bölcsességből, amely belátja, hogy mindazt, amit annyi korszakon át a családi ízlés, a paraszti hagyomány összeválogatott, kialakított, nem szabad feladnunk, elherdálnunk, hanem igenis őriznünk kell, őriznünk, akár a nyelvünket, akár a magyarságunkat.