Gálvölgyi János, a nagy nevettető

„Ha ez talán nem is látszik, de vigyáznom kell az alakomra. A színész, aki naponta áll ki a színpadra vagy a kamerák elé, nem nézhet úgy ki, mint egy kövér disznó. Az én koromban már egyébként is a kilók imádnak rátelepedni az emberre. Ezért hetente többször is járok a Lukács-fürdőbe, ahol rendszeresen úszom és szaunázom. No meg természetesen a szokásos dumapartik, amelyek a medencében a kollegákkal, illetve ismerősökkel zajlanak. Ebben a rendszerességben csak a sok munkám az, ami gátolhat.”

Dohányzik, iszik, kávézik

„Elég későn szoktam rá a dohányzásra, talán ezért is nagyjából két nap alatt szívok el egy dobozzal. Ha próbálok a színházban, négy órán keresztül nem gyújtok rá. Hazamegyek, feleségem egy finom, de könnyű ebéddel vár, délután pici pihenés, este előadás, utána pedig amikor ismét hazamegyek, látom, hogy tele a doboz. Alig dohányoztam, és akkor van egy olyan, hogy ezt most be kell hozni, és ekkor elkezdem szívni, mint az »állat«. Úgyis eljön majd egy pillanat, amikor az orvos az mondja, hogy dohányzik, iszik, kávézik, ezekután pedig ezt se csinálja, azt se csinálja. Akkor majd úgyis abba kell hagyni mindent.”

Nyomdai fényképész lett

„Annak idején, amikor nem vettek fel a főiskolára, apám azt mondta, hogy legyen egy tisztességes szakmám és kitanultam a fényképészetet. Nyomdai fényképész lettem. De a színészségtől nem tudtam elszakadni. Megismerkedtem Keleti Évával, aki színházi fotós, vele jártam be különböző előadásokra. Ő fotózott, én pedig hatalmas lelkesedéssel cipeltem az ő táskáját. Azóta is szeretek fényképezni, és szeretem úgy nézni a dolgokat, mint ahogyan azt más nem látja.”

Őt kell fotózni

„A legnagyobb álmom az volt, hogy egyszer majd a Madách Színházba legalább fotósként bemenjek (a mai napig egy csoda, hogy nem állítanak meg a portán, bár nem tudom, hogy ez a jövőben is így lesz-e?), akkor közöltem a portással, hogy az MTI-től jöttem, persze ez nem volt igaz, de ő beengedet. Mensáros László öltözőjét vettem célba. Rövid kopogtatás után a művész úr fogadott és megengedte, hogy az »MTI részére« fényképeket készítsek róla. Utána természetesen borzasztóan büszke voltam magamra, hogy Mensárossal ilyen viszonyban vagyok. A mai napig is megvannak még ezek a Mensáros-fotók, amiket nagy becsben tartok. Amikor én is végre színész lettem, Lacinak elmondtam ezt a turpisságot, nagyot nevetett rajta. Vannak más képeim is abból a korszakból, például az Operaházban lemásztam a zenekari árokba, onnan fotóztam és próbáltam olyan képeket csinálni, amelyekről azt gondoltam, érdekes lesz. A fotós pályám érdekes módon a Madách Színházban fejeződőt be, Németh László Áruló című darabját fotóztuk Keleti Évával (cipeltem a táskáját), Bessenyei Ferenc volt ott és Béres Ilona. Akkor jött nálam egy kattanás: hogyan jövök én ahhoz, hogy ezeket fotózzam, a Bessenyeiket és Béres Ilonákat. Akkor abbahagytam, és talán furcsán hangzik, de azt mondtam, engem kell majd fotózni. Valóban így történt.”

Ki Mit Tud

„Kétszer felvételiztem a főiskolára, ami nem sikerült, és jött az 1968-as Ki Mit Tud, indultam egyéb kategóriában mint parodista. Akkoriban tudtam 36 magyar színész hangját utánozni (mert akkor volt még 36 magyar színészünk is). Maga a verseny nekem hatalmas siker volt. Játszottam a Kamara Varietében, legalább nyolcszáz előadást megcsináltam, de mellette dolgoztam. Reggel fél héttől fél háromig a Révay Nyomdában, utána hazamentem, és irány a színház. A gázsi is mesés volt, két előadásért kaptam 50 forintot. Főiskolás voltam már, amikor fiatalon, alig 50 évesen meghalt Pécsi Sándor. Maradt utána egy olyan magyar film, amiben játszott, és nem volt utószinkronizálva. Meg kellett tanulnom Pécsi Sándort, és az a film úgy van meg, hogy annak a felében én adom Pécsi hangját.”

Benny Hill

„Amikor elkezdtem a Gálvölgyi show-kat az MTV-ben, nem is hallottam Benny Hillről. Aztán bejöttek a Benny Hillek és kiderült, hogy mind a ketten ugyanazokat csináljuk, csak majd ezer kilométer távolságban. Egy videokazettám kikerült Bennyhez, amit nem én küldtem el neki. A mai napig sem tudom, ki volt a »jótevőm«, de köszönöm. Benny Hill pedig megtette azt, hogy válaszul írt nekem egy levelet. Amit természetesen féltve őrzök az emlékeim között. Van egy dedikált fénykép is Bennytől, amire a következőt írta rá: Gálvölgyi Jánosnak szeretett tanítványa, Benny Hill. De ez is azt mutatja, hogy civilként is megvolt a hatalmas humora. A Magyar Televízió megbízott engem akkor, hogy vegyem fel a kapcsolatot a humoristával, aki idejött volna és forgattunk volna együtt, de sajnos Benny Hill ezt már nem élhette meg, mert néhány évvel ezelőtt húsvétkor meghalt.”

A példakép

„A példaképem Márkus László volt. A szakma szerint nagyon hasonlítottunk is egymásra, és talán az ő hangja volt az, amit először megtanultam utánozni. Milyen érdekes, azóta a színpadon több olyan szerepem is volt, amit ő is játszott. Amikor 1985-ben meghalt a kezeim között, halála másnapján fel kellett mennem az édesanyához, el kellett mesélnem, Laci hogyan távozott. Előtte az édesanyját csak futólag ismertem, de eztán jóban is lettünk, és feleségemmel pátyolgattuk őt. Márkus Laci személyes holmijából többet is kaptam, például egy mandzsettagombot, amiben a Játék a kastélyban című darabot játszotta. Négy vagy öt évvel ezelőtt, amikor a királyi televízió az Egy, kettő, hármat közvetítette, én bevittem Márkus Laci mandzsettagombját, és hét óra előtt három perccel üvöltöttem az öltöztetőnővel, szedje ki a gombokat, féltem, Laci megbosszulja, hogy nem ő áll ott, hanem én. Hozzá kell tennem, ebben a darabban van még egy nagyon nehéz íróasztal is, és az be is jött a darabba, amin Márkus játszott. Kiküldtem mindenkit, amikor a színpad rendezésekor behozták. Egyedül ültem a Madách színpadán, és mondtam az íróasztalnak, »Laci, nem szúrhatsz ki velem, tudod, hogy imádtalak, szerettelek, az emléktáblát elintéztem neked, kérlek, ne bánts engem«, és akkor így kezdtem el játszani az Egy, kettő, hármat. Ezek igazi színházi babonák e nélkül a színház nem ér semmit.”

Szereti a bohócokat

„Nem tudom, miért, de elterjedt rólam, hogy szeretem a bohócokat, ami valóban így is van. Éppen ezért azt vettem észre, amikor valaki valami kisebb ajándékkal akar kedveskedni, mindig bohócot ad. Sőt, a premierek után is mindig azt kapok a kollegáimtól. Ennek következtében odáig »fajult« a gyűjteményem, hogy közel négyszáz darab bohóc foglalja benne a helyet. Én már próbálkoztam azzal is, hogy óvodának elajándékozzam őket, de a vezetőnő közölte, nem tud velük mit kezdeni. Amíg élek, pontosan tudom, melyiket kitől kaptam. A legnagyobb bohócot Vámos Miklóstól kaptam egy tévéműsorban. Ezt úgy kell elképzelni, hogy 170 cm magas, teljesen »emberszabású«. Éjjel a műsor után vittem haza, és teljesen olyan volt, mintha egy hullát cipeltem volna be a házamba, keze, lába van, ami lógott is rendesen. Otthon ül egy székben, és az ő ölében ül még öt másik bohóc.”

Rodolfó volt az apósa

„Feleségemmel 35 évvel ezelőtt keltünk egybe, azóta élünk boldog házasságban. Rodolfó volt az apósom, és az első közös vasárnapi ebédnek nem mindennapi a történte. Apósomnak volt egy jellegzetes Rodolfó-bajsza, miután már őszült neki, fellépések előtt mindig ceruzával megrajzolta magának. Ebédeltünk, húsleves volt, megtörölte a száját, ránéztem, és nincs bajsza, előbb még volt, emlékeztem, elkezdett kanalazni. Bajuszszal evett és nem volt bajsza. Nem tudtam, hogy ez egy bemutató, hogy a leendő vejénél bevágódjon. Aztán jeleztem neki az asztalnál, hogy értem én a trükköt. A kártyát a mai napig nem ismerem. Apósomnál viszont ez mindennapos dolog volt, hogy két fogás között, »húzz egy lapot, fiam«. Eszébe jutott egy új trükk, fogalmam sem volt, mit mutat. Nálam éppen ezért minden trükkje nyerő volt. Amikor nem vettek fel a főiskolára, arról álmodtam, hogy bohóc leszek. A jó bohóc a világ legnagyobb művésze, a jó bohócnál nagyobb nincs a földön. Tessék, bohóc nem lettem, de mégis aminek örülök, az az, hogy a színészi munkámmal is meg tudom nevettetni az embereket.”