Forró vérétől szinte mindig megolvad alatta a jég

Ez a huszonhárom éves fiú úgy korcsolyázik, ahogy a legjobbak mondjuk egy Európa- vagy egy világbajnokságot záró fergeteges gálán. Ahol már senkit sem érdekel, hány pontot gyűjtött a kötelezőből, mert azzal, amit „szabadon“ nyújt, mindenkit elkápráztat. Könnyed, elegáns mozdulataival táncparketté varázsolja a jeget, miközben színészi tehetségét is kamatoztatni tudja. Éveken át versenyszerűen korcsolyázott, ma a budapesti Jégszínház tagja.

Különös keresztneve van. Jelent valamit az, hogy Deján?

Az égvilágon semmit. Utánanéztem.

És jó helyen kutakodott?

Kérdezősködtem. Nem jutottam semmire. A nővérem Hófehérke. Sznezsena.

Tehát vegyes házasságban született.

Édesapám magyar, édesanyám horvát. Budapesten születtem, szerb-horvát általánosba jártam, de az érettségit már magyar gimnáziumban tettem le. A horvát iskolában nem lehettem magántanuló, ezért választanom kellett. Vagy a sportot hagyom abba, és csak az iskola marad, vagy olyan gimnáziumba iratkozom be, ahol magántanulóként aktívan sportolhatok. Az utóbbi mellett döntöttem.

Ezek szerint otthon is két nyelvet használ.

Ha gond van, netán dühös vagyok, és azt akarom, hogy csak az édesanyám tudja, mitől fortyogok, akkor horvátul beszélek. De a legtöbbször keverjük a két nyelvet. Néha észre sem vesszük, hogy magyarból horvátba váltottunk, vagy fordítva.

Gyerekként hogyan élte meg ezt a nyelvi kettősséget?

Számomra így volt természetes, hiszen vidéken, a nagymamámnál és a hercegszántói rokonoknál, a zöld határ közelében mindig szerb-horvátul beszéltem. A nagymamám kiskoromtól fogva arra ösztönzött, hogy hibátlanul használjam a nyelvet. Magyarok és horvátok, szerbek és horvátok ott lent, a határmenti falvakban teljes békében, nyugalomban élnek. Ahogy feljöttem Pestre, és elkezdődött az iskola, az osztály egyik fele nemzetiségi volt, a másik fele meg magyar. Ők nem tudtak sem szerbül, sem horvátul, azért jöttek közénk, hogy megtanulják a nyelvet. Tehát nem volt klikkesedés. Mindenki barátkozott mindenkivel. A két nyelvi közeg nem szült semmiféle feszültséget.

Nem szeretnék általánosítani, de a köztudatban mégis úgy él: a szerbek és a horvátok meglehetősen heves vérmérsékletűek.

Ez valóban így van. Mi elég forróvérűek vagyunk. Én is lobbanékony személyiség vagyok. Vigyáznom is kell, hogy ha nem értek egyet valakivel, akkor visszafogjam magam. A táncnál speciel jól jön az ilyen robbanékony természet, de csak akkor, ha az embernek ötletei is vannak és maximális teljesítményt képes nyújtani. Én sokáig tűrök-tűrök, pakolom magamban a dühöt, aztán ahogy robbanok, el is illan gyorsan.

Csak közben megolvad a jég a korcsolyája alatt.

Mondhatjuk így is.

Hol találkoztak a szülei, hol lobbantak lángra egymás iránt?

Budapesten. Édesapám Hodászról jött. Minőségellenőr egy gumigyárban. Édesanyám varrónőként dolgozott, esküvői szalonja volt, tervezett, aztán Párizsban vállalt hasonló munkát. Már negyedik éve, hogy kint van. Ott jobban megfizetik. Én a Jégszínház miatt nem járhatok ki hozzá, itthon találkozunk. Mi fél évig folyamatosan korcsolyázunk, még hétvégén is. Napi tíz-tizenkét óra teremben, jégen, edzés, gyakorlás, nincs megállás. Aztán tíz nap szünet, de edzés akkor is van. Csak nem napi tíz óra, hanem öt. Tehát nincs időm pihenni, elutazni. Édesanyám három- vagy hathavonta hazajön, váratlanul betoppan, s olyankor amennyit csak tudunk, együtt vagyunk. Az a rossz, ha pont akkor jön, amikor én külföldre megyek a csapattal. Ez is többször előfordult már. Most hétről hétre interneten nézi, hogy szerepelek a tévében. Nem a legjobb minőségű a kép, de a semminél jóval több, és boldog, hogy láthat.

Ki húzta fel a lábára a korcsolyát?

Az édesanyám ötlete volt. Adódtak is ebből problémák a családban. Én már előtte is több sportágat kipróbáltam. Fociztam, kézilabdáztam, kosaraztam, lovagoltam, fociztam… mivel az édesapám is rúgta a bőrt, sőt még ma is focizik, annak örült volna, ha én is ezt választom, hivatásszerűen. Hajlottam is rá, csak az édesanyám levitt a jégre, s mivel titokban tette, az jobban vonzott. Korábban a nővérem is korcsolyázott, azt akarta, hogy hobbi szinten én is megszeressem.

Ki előtt kellett titkolni, hogy lejár a jégre?

Az édesapám előtt. A korcsolyázásnak ugyanis nagyon erős anyagi vonzata van. Drága mulatság. Már maga a felszerelés is sok pénzt visz el, s akkor még nem is beszéltünk az edzőtáborokról meg a versenyekről. Mert az utaztatásokra sincs pénz. S mivel a nővérem is korcsolyázott egy ideig, és őt sem bírták finanszírozni a szüleim, abba kellett hagynia. És ezután jöttem én. Édesanyám nagyon szerette volna, hogy legyen egy koris a családban. Pedig tudta, hogy az édesapám hallani sem akar róla. Ő mindig azt mondta: „Nem éri meg ennyi pénzt belefektetni.“ És látta a lelki terheket is. Hogy sokan épp ezért hagyják abba. Tehetségesek, csak nem bírják a pszichikai megterhelést. A csalódásokat. Az érdemtelen kudarcokat.

Napi tíz-tizenkét órás edzéssel elkészítik négyperces produkciójukat, egész évben dolgoznak, hogy a döntő pillanatban maximálisan teljesítsenek, minden erejüket, tudásukat bevetve futják le a kűrjüket, és a dolgok sokszor mégsem úgy alakulnak, mint ahogy szeretnék. Aki fel tud kelni a padlóról, és elkezd edzeni a következő négy percért, annak könnyebb, aki nem, az iszonyúan szenved. A kudarcokat nagyon nehéz elviselni. Közben lehet, hogy a tizenkettedik hely is nagyon szép eredmény. Egy idő után ugyanis szinte mindenki eljut arra a pontra, hogy már nem is a bíráknak korcsolyázik, hanem önmagának. Saját magát próbálja meg legyőzni úgy, hogy a maximumot hozza. Ha versenyszerűen korcsolyázik az ember, akkor egy idő után biztosan így gondolkozik.

Meddig sikerült végül is titokban tartani, hogy lejár a jégre, sőt már különböző versenyeken indul?

Reggelente mindig anyu vitt edzésekre, és apu sosem látta a korcsolyát. Egyébként tízévesen kezdtem el korizni, ami már elég késő volt. Abban a korban mások már duplákat ugranak, két év kell, hogy utolérd őket, addigra viszont ők is elhúznak. Édesanyám és az edzőm biztatására azonban gyorsan fejlődtem, és az edzések sem várattak sokáig magukra. Kaptam egy táncpartnert, odaadóan gyakoroltunk, míg egy nap szólt az edző, hogy most már megpróbálhatjuk a versenyszerű korcsolyázást. Tizenegy éves voltam, amikor megnyertük az újonc országos bajnokságot, és akkor jött el a nagy pillanat, amikor lelepleztem magam az édesapám előtt. Kezébe adtam az aranyérmet, hogy olvassa el, mi áll rajta. „Műkorcsolya.” Örült is, meg nem is. Bajnok lettem, és megvolt a családi galiba. Ahogy aztán jöttek az újabb eredmények, minden vihar elcsitult otthon. 2001-ben, pont az olimpia éve előtt, amikor már sorozatban jó eredményeket értünk el, nemzetközi versenyeket nyertünk, a partnerem váratlanul bejelentette: neki ennyi volt, kiszáll a koriból. Nem érdekelték őt sem az eredmények, sem az utazások, és az sem izgatta, hogy mi lesz velem. Én össze is törtem egy kicsit, nem tudtam, mi legyen, hogyan tovább, és úgy gondoltam akkor én is abbahagyom a műkorcsolyát. És akkor megszólalt az édesapám. Azt mondta: „Most már pedig nem hagyod abba! Ezt végig fogod csinálni.” ĺgy aztán folytattam. Edzettem tovább egyedül, és fél év után megkeresett a mostani táncpartnerem, hogy próbáljuk meg együtt, versenyszerűen. Tizennyolc éves voltam. Nem sokkal később már horvát színekben korcsolyáztam. Átigazoltam.

Gondolom, a nagyobb támogatás reményében.

Magyarország nem igazán becsüli a sportolóit. Az anyagi juttatás szinte a semmivel egyenlő, külföldi edzőtáborokra nincs sok esély, felszerelést nem adnak, de legyél eredményes. Az ország jó helyezéseket vár tőled. Közben az edzőt sem fizetik meg rendesen. ĺgy nagyon nehéz. Saját pénzedből fizetheted az utazásaidat, amire egy idő után inged-gatyád rámegy. Ha meg kapsz egy összeget a vb-eredmény után, adó formájában elég sokat visszavesznek belőle. ‘98-ban, az oberstdorfi junior vb-n megtudták, hogy félig horvát vagyok, és kaptam egy jó ajánlatot. Megkerestek, hogy volna-e kedvem átigazolni, és horvát színekben versenyezni. Anyagi kérdésekben az edző személyében is minden elfogadhatónak tűnt, így szó nélkül átmentünk a párommal. Vicces helyzet volt. Minden hónapban egy hetet Budapesten, kettőt Zágrábban, a többi napon pedig, mivel osztrák edzőnk volt, Bécsben gyakoroltunk.

Horvát versenyzőként hol szerepeltek a legjobban?

Egy németországi Grand prix-versenyen. Tizenkilenc éves voltam.

Akkortájt már élvezte is, hogy korcsolyázik, vagy még mindig érezte a kötelező gyakorlatok keserű ízét?

Edzeni senki sem szeret. Én legalábbis nem találkoztam még olyan valakivel, aki élvezte volna azokat az órákat. Olyankor szerzi az ember a legtöbb sérülést. Bokatörésem szerencsére nem volt még, kisebb-nagyobb zúzódásokról, porcproblémákról azonban tudnék mesélni. Egyszer az állam is megsérült. Rosszul érkeztem a jégre egy ugrás után. De olyan is előfordult, hogy a táncpartnerem átment a kezemen. Éles a kori. Akkor két eremet is elvágott. Versenyezni viszont nagyon jó. Még akkor is, ha a végén elmarad a kívánt eredmény. A legnagyobb örömet 2000-ben, a vancouveri vb-n éltem meg. Kimentünk a jégre a 30 ezer férőhelyes stadionban, ahol még a lépcsőn is ültek, s bár az akkori világbajnokpár után futottunk, tehát iszonyú nagy taps után, minket is hatalmas ovációval fogadott a közönség. Horvát zászlók lengtek a lelátón, táblákon olvastam a nevemet, hogy „Hajrá, Deján!“ Sikoltoztak, dudáltak a szurkolók. Négyperces volt a kűrünk, azalatt csak minket látott a világ, és még ott álltunk fél percig a jég közepén, mert nem akart elengedni a közönség, zúgott a taps, tombolt a közönség, és akkor jöttem rá: teljesen mindegy, milyen pontszámot kapunk, milyen sérüléseket gyűjtöttünk, ezért az érzésért megérte éveket dolgozni. Negyvenkét pár közül a tizenkilencedik helyen végeztünk. Az nagyon jó eredmény volt.

Meddig folytatták a versenyzést?

Három évvel ezelőtt hagytuk abba. Előtte volt egy év szünet, 2003-ban még újrakezdtem egy másik partnerrel, az összhang is megvolt köztünk, de ahhoz, hogy horvát színekben versenyezhessünk, egy évet kellett volna Horvátországban töltenie. Ő erre nem vállalkozott, de így is eljutottunk néhány nemzetközi versenyre. 2005-ben még a hágai vb-n is ott voltunk, majd egy bécsi versenyen ajánlatot kaptunk egy olasz üzletembertől, hogy menjünk el a csapatával kéthetes olasz turnéra. Engem mindig vonzott a jégrevü, ahol úgy korcsolyázhatok, ahogy akarok, nem kötnek a szabályok, és még jól meg is fizetik. Ráadásul jó társaságban, egykori vb-bajnokokkal, kiváló eredményeket elért jégtáncosokkal. Tovább versenyezni vagy irány a revü? – ez volt a kérdés. De nem sokáig töprengtünk. Elutaztunk Olaszországba.

Ez a két hét lett a „belépő” a magyar Jégszínházba?

Hazajöttünk, s talán egy hónap telt el, amikor itthon is megtaláltak bennünket, hogy indul ez a jégrevü, és profi táncosokat keresnek. Csak egy féléves szerződést írtunk alá, mert nem tudtuk, hogyan alakulnak a dolgaink. Ez 2006 elején történt, aztán kiderült, hogy valóban ott a helyünk. Magyarországon nagyon kevés fellépésünk van, Európa különböző országaiban szerepelünk, a legtöbb időt Angliában töltjük. Oda másfél hónapos turnékra járunk. De voltunk már Prágában is.

Más a revü és más egy világverseny hangulata. Ez utóbbi hiányzik még néha?

Itt is edzünk, hiszen komoly munkát kell végeznünk. A versenyeket természetesen nem lehet elfelejteni, a revüben viszont azt élvezem, hogy önmagamat adhatom. A humorommal, a temperamentumommal. Néha le kell állítani, hogy rendesen mehessen az edzés, mert a szórakoztatás címén mindenre képes vagyok, ami jól mutat a jégen. Talán azért is korcsolyázom még jó ideig, hogy megtudjam, ki vagyok, mi rejtőzik még bennem.

Karsai Zitával kezdettől fogva remek párost alkotnak.

Zita nagyon temperamentumos ember. Szerintem kapásból engem mondtak, amikor párt kerestek neki a Sztárok a jégen című produkcióhoz. Hogy én majd kordában tudom tartani, hiszen hasonló alkat vagyok. De semmi ilyesmire nem volt szükség. Az első perctől fogva értjük egymást. Mivel profi táncos, pontosan tudja, hol a határ, mikor kell lenyugodni, mert munka van. Kellenek az ilyen személyiségek. Nem kell a lábát néznem, az arca is elárulja, mit táncol. Rendesen odateszi, amit tud. A Jégszínházban is szívesen korcsolyáznék vele.

Vannak már elképzelései, mihez kezd, ha egyszer végérvényesen abbahagyja a korcsolyázást?

Remélem, ez az időszak még messze van. Amíg a Jégszínház igényt tart rám, addig szívesen korcsolyázom, és igyekszem mindig a tőlem telhető legtöbbet nyújtani. Hogy mihez kezdek majd a jégrevü után? Csúszós pálya lesz az is. Vagy nyitok egy utazási irodát, vagy egy magyar éttermet horvát ízekkel. Befektetésnek, szerintem, egyik sem rossz.