Európai vagyok

Már idestova egy éve. Ez némi büszkeséggel tölt el. Nem hiába, hiszen olyan közösséghez tartozom, amely méltó konkurense kíván lenni a nagy Amerikának. Külön örömet jelent, hogy ebben a boldog nagy közösségben minden és mindenki, ami és aki él, értéknek számít.

Mennyit ér, mondjuk, az ember? Úgy 500 és 1200 dollár között kelt el a 19. századi észak-amerikai rabszolgapiacon, amelynek letűnte után a vétkesek utódai hivatalosan is mély megbánást gyakoroltak. Most már ők is tudják, mi is tudjuk, hogy az ember – az életbiztosítást kivéve – számszerűleg nem kifejezhető értéket képvisel.

Mostanra az ember az emberért fejlesztette káprázatos szintre a technikát, amelynek csúcshatását valamennyien érezzük az informatika, ezen belül az internet, valamint a határt nem ismerő mozifilmek formájában. Főleg, ha olyan alkotásokról van szó, amelyeket a filmszakma díjakkal jutalmaz, a mozilátogatók pedig magas jegyárakkal.

Persze, virtuálisan mindent lehet, ami belefér. Mármint a fantáziába. Katasztrófafilmek, földrengés, űrszörnyek, Armageddon. A látvány óriási. Hatalmas robajjal összeomló monstrumok, becsapódó, világvárosokat másodpercek alatt elpusztító aszteroidák, elpusztíthatatlan óriásrovarok, az utcákat ellepő menekülő tömeg, boldog túlélők. Talán korszerűtlen és kificamult lehet az ízlésem, mert máig nem tudom megemészteni, hogy mind a hősök, mind a tömeg önfeledten ünnepelt, miután a Földet megtámadó földönkívülieket több sikertelen atomtámadás után megsemmisítették. Közben egész térségek pusztultak el embermilliókkal együtt – mármint a mozivásznon, valamint a képernyőn. Az Armageddon szerzője is bizonyára férfiasságra nevel, amikor a becsapódó égitest martalékává teszi Párizst, a fény városát, vagy Sanghajt. És persze a végén Bruce Willist. Vagy annak a filmnek az alkotóját is ez a cél vezérelhette, amelyben a hatalmas testű aligátor kirándulókat fogyaszt el naponta, a megmaradtak pedig változatlan optimizmussal és életörömmel folytatják tevékenységüket. A „jó buli” a lényeg.

Szóval változnak az idők. Máig nem felejtem el a negyven jó néhány évvel ezelőtti esetet, amikor egy anyuka méltatlankodva tessékelte ki fiacskáját a mozi nézőteréről, mondván: „gyerekeknek nem lenne szabad ilyen szörnyűségeket levetíteniük”. Az említett szörnyűség pedig a Csapájev című szovjet filmalkotás volt... Lassan azért mégis átnevelődöm. Erre akkor jöttem rá, amikor 2001. szeptember 11-ének délutánján csupán érdekes eseményként szemléltem az ikertornyok összeomlását. Később persze megmozdult bennem valami, hogy az égő felhőkarcoló oldalánál aláhulló fekete pontok éppen halálba ugró emberek voltak, s ott bent borzasztó tragédiák játszódtak le, ez azonban csak a tények konstatálása volt. Egy ideje ugyanis – utódaim révén – számítógépes játékokon edződöm, amelyek egyre közelebb kerülnek a csúcshoz, egyre élethűbbek.

Most kapok észbe, hogy csak az emberről írok, pedig igazából nem is ez volt a célom. Mi emberek már csúcsközelben vagyunk, s tavaly májustól eljött annak az ideje, hogy négylábú és kétlábú, bundás, tollas barátainkat, minden földi lakótársunkat méltóságra emeljük, vagy ha kell, lehajoljunk hozzájuk. Itt, Európában. Hogy velük is emberségesen bánjunk...

Igen, most már azt is tudatosíthatjuk, hogy nemcsak az embernek, hanem a csirkének és a pecsenyemalacnak is van szeretetigénye, s a nyúlnak is van egyénisége. Májustól már a kutyámat sem szidom hangosan. Szemtől szembe – kellő tapintattal – csak annyit szoktam neki megjegyezni, hogy ő is hiába ugat...

A nánai Matus családban annak ellenére, hogy meglehetősen szerény körülmények között élnek, nem cserélnének senkivel.

Olvassák el egy hét múlva Péterfi Szonya írását

itt, a Családi Körben!