Éltes korban idegenebb a világ

Ön hogyan látja? Szlovákiában a nyugdíjas lét egy második esélyt nyújt az életben? Egy harmonikus, gondtalan életformára, hogy a ledolgozott évtizedek után a nyugállomány korszaka lehetőleg derűsebben, flottan teljék?

Sajnos, nálunk ez egyáltalán nincs így, és sovány vigasz, hogy a volt szocialista blokk országaira is általában ez az állapot a jellemző. Természetesen ennek Szlovákiában is – már a rendszerváltás utáni időket nézve – több oka van. Az egyik bökkenő, hogy a nyugdíjakra vonatkozó és a nyugdíjasokat érintő törvények túl gyakran változnak. Sokan talán nem is képesek követni ezeket a különböző módosításokat, amelyek – például az állam által folyósított nyugdíjakat, a 2. nyugdíjpillért és a magánnyugdíjpénztárak működése közötti összhangot nézve – nem is mindig az idősek előnyeit garantálják. Mindezt továbbgondolva pedig nyilvánvalóvá válik, hogy valószínűleg még a ma aktív korban lévők, azaz a leendő nyugdíjasok, és majd idősellátásra szorulók „felhőtlenül flott” időskori élete sem lesz sokkal különb a jelenlegi nyugállományi viszonyoknál. Az alapvető gondok egyike ugyanis, hogy Szlovákiában nincs egy olyan egyesítő szemléletű törvény, amely összehangoltan és a problémakör egészére kiterjedően szabályozná az idősek szociális és egészségügyi ellátását. Ezt a körülményt azért érdemes külön is szem előtt tartani, mert az Európai Unió tagállamaiban éppen Szlovákia öregedési rátája a leggyorsabb.

Az EU-tagállamokban élő nyugdíjasok életkörülményeit mérő Eurostat-mutatók rangsorában hol találni Szlovákiát?

Hamarjában a Research Network on an Aging Society nevű 2018-as kutatás adataira tudok hivatkozni, amely 18 fejlett OECD-tagállam idevágó tényeit tükrözi. Ebből az elemzésből kitűnt, hogy időskorúnak lenni az egykori szocialista országokban a legkedvezőtlenebb, mert a vizsgálódás eredményeit összegző rangsorban Lengyelország a 17., Magyarország a sereghajtó 18. helyet foglalja el, míg Szlovákiát a kutatás nem is említi. Valószínűsíthető hát, hogy hazánk az EU viszonylataiban sem áll/állhat jobban, hanem a V4-tagállamok szintjén szerepel. Ahogyan az sem meglepő, hogy az általam idézett ranglista élén a skandináv államok állnak, ahol a bruttó nemzeti össztermék lényegesen nagyobb részaránya jut a nyugdíjasok ellátására, mint az „öregedő társadalom kutatóhálózata” által felállított lista végén vagy az ott meg sem említett országokban.

Eszerint – az idősellátás hazai hibáiról szólva – harmincegy esztendővel a rendszerváltás után elmondható, hogy a különböző irányultságú szlovákiai kormányok a nyugdíjas lét markáns gondjaira többféle választ kerestek, ám a gyakorlat azt mutatja, hogy megoldásnak egyiket sem nevezhetjük?

A szociálpolitikai kérdésekben tényleg sok az ország törlesztenivalója. Például a szép korúak lakossági számarányához képest kevés a szociális intézmények száma. Ezen a hiányosságon az sem enyhít igazán, hogy Szlovákia keresztény-konzervatív ország, ahol az idősellátást tradicionálisan a családok vállalják magukra. A mai időkben azonban nemcsak a hajlott korúak száma emelkedik, hanem azon családoké is, amelyek egy adott helyzetben, már nem tudják biztosítani ezt a gondoskodást, így annak intézményes formáit keresik. A várólisták viszont nagyon hosszúak. Szerencsés esetben is jó pár hónapot kell várni, de általában egy évet, vagy még többet.

Előfordul, hogy a várakozás ideje alatt megszűnnek, többnyire a várakozó halála miatt megszűnhetnek a kérelmek?

Sajnos igen, hiszen régen evidencia, hogy magas a túljelentkezés. A szolgáltatók központi adatai szerint Szlovákiában 2019-ben a nyugdíjasok napközi otthonából 260 működött, a nyugdíjasotthonokból 498 volt nyilvántartásban, a szociális otthonokból pedig 490-et tüntettek föl. Ezeken kívül működik a házi gondozói szolgálat, illetve a specializált intézetek, amelyekből országosan – ugyancsak a tavalyi adatok alapján – 288 működik. Mindez a szükségesnél kevesebb egy olyan korszakban, amikor fontos társadalmi jelenség, hogy az emberek tovább élnek. Egyrészt hosszabbodik az egészségben eltöltött életút, másrészt az a periódus is egyre hosszabb, amikor emelkedik a gondtalan életet zavaró, a napi aktivitást korlátozó betegségek előfordulása. Elsősorban a demencia, az emlékezőtehetség kóros eltűnése, a daganatos és kardiovaszkuláris betegségek megjelenése, a stroke, a látás-, a hallásmeg a mozgásszervi károsodás jelentik a meghatározó időskori egészségi problémákat. Ezekben a nehéz helyzetekben azután nemcsak az intézményes férőhelyek szűkös száma a gond, hanem hasonló súllyal az is, hogy rendelkezésre áll-e a gondozáshoz szükséges munkaerő?! Ez utóbbi azért kérdés, mert az ápolószemélyzet munkája nálunk sértőn alulfinanszírozott. Hiszen amíg ebben a munkakörben itt a havi 400- 500 eurós kereset már „jó” fizetésnek számít, addig az azonos ápolói szakképesítéssel rendelkező, többé-kevésbé idegen nyelvet beszélő, főként azonban anyagilag is sokkal jobban megbecsült munkaerő havonkénti jövedelme a nyugati államokban ennek duplája, vagy annál is több. Így hát különösebben nincs mit csodálkozni azon sem, hogy nálunk szinte művészet betölteni a nagy számban hiányzó szakápolói álláshelyeket. Ezért történhet, hogy a szükséges három intézményi ápoló helyett – túlterhelten és kimerülten – csak kettő gondozza a rászorulókat. Ráadásul ez hivatásszerű foglalkozás! Csupán olyasvalaki tudja tisztességgel ellátni, akiben mélyen él az emberiesség, aki képes együttérezni a gondozottjaival. 

Ezek után kézenfekvő azt firtatni, hogy aki ma itt idősellátásra szorul, az rászorultként kire számíthat, és miben tud megkapaszkodni?

Bizonyára helytelen dolog volna általánosítani. Már csak azért is, mert az éltes kori szociális és egészségügyi rászorultságnak különböző formái, illetve különféle fokozatai vannak. Ahogyan tény az is, hogy bár lassan, de azért bővül a segítő szolgáltatások fejlesztése. Várhatóan felfutás előtt állnak az időskorúakat befogadó magánotthonok, igaz, ez csak azok részére megoldás, akik ezeket a privát intézményeket meg tudják fizetni. Jó látni azt is, hogy a régi rendszer tiltó lépései után az 1989-es fordulatot követően ismét lehetővé vált az intézményi kapacitások bizonyos hányadának átterelése az egyházi szférába. Valószínűleg a jövőben az ő szociális szolgáltatásaiknak is egyre bővül a kínálatuk, feltéve, ha ehhez megfelelő állami vagy megyei támogatást kapnak. Természetesen az idősellátás kapacitáshiányának folyamatos csökkentésében számtalan felelősségteljes kötelesség vár mind a megyei, mind a települési önkormányzatokra is, miközben a modern időkben nemcsak az idősellátás problémaköre, hanem az idősek állapotának követése révén a gondozási lehetőségek skálája is egyre sokrétűbbé válik.

Ez ellenben mit sem csökkent mindazok gondjain, akiknek nem telik privát kézben működő idősbarát nyugdíjasházra; és hosszú ideig vagy egyáltalán nem jutnak be állami, egyházi, esetleg nonprofit szervezet által működtetett ellátóintézménybe sem. Ők azok, akik talán „életfogytiglan” a családjukra vannak/lesznek utalva?

Vélhetően igen. A családtagok körében pedig jobbára a nők „státusza”, hogy a szülők mellett maradnak. Ám ha mégis van ebben a családra való ráutaltságban bizonyos pozitívum, akkor az abban keresendő, hogy a mai idegenebb világban, az idősek életminőségét számos tekintetben befolyásoló életkorban fontos szempont, ha valaki élete korosabb szakaszában minél tovább az otthonában maradhat és a megszokott környezetében élhet. Lehetőség szerint nem magányosan, a külvilágtól elzárva, hanem a családi és társas szükségleteit is kielégítve. Ez a mentális egészség fenntartásának szintén fontos összetevője. Persze, megfelelő mobilitás esetén a személyes szabadság és vitalitás megélésének egyik további döntő előfeltétele a nyugdíjasok egyéni anyagi biztonsága.

Jól értem, hogy egyre több idős ember hétköznapi gondjairól van szó? Amin vajmi keveset enyhítenek a két-három évtizede ismétlődő, mára szakállassá vált kormányzati deklarációk.

Szlovákiában a havi nyugdíjak átlagos összege 487, a minimális nyugdíjé pedig 334 euró. Ilyen összegekből tényleg nem lehet ugrálni, különösen, ha a megélhetési meg hát a gyógyszer- és rezsiköltségek emésztik föl a mai szép korúak bevételeinek javát. A 70–72 év alatti „fiatal” nyugdíjasok elsősorban ezért hajlandók továbbra is ott maradni a munkaerőpiacon. Meggyőződésem, hogy négy-öt, munkával eltöltött évtized után a szenior korosztály több tiszteletet, társadalmi belátást érdemelne! Azoktól pedig különösképpen, akik úgy tekintenek az ínséges anyagi helyzetükre számos esetben joggal panaszkodó időskorúakra, mint arra a lakossági rétegre, amelyik – őszerintük – pusztán terheket ró a társadalomra. Persze, ez valahol azért mindannyiunk felelőssége is, aminek elveit és formáit mind már a gyermekeiket nevelő családokban, mind az iskolában kellene nagyobb hangsúllyal szorgalmazni.

2020 decemberében, egy kiteljesedett évtized utolsó heteiben járunk. Ön szerint miképpen indul neki Szlovákia az előttünk álló évtizednek, amikor minden elvárás szerint még jobban felgyorsul a hazai társadalom idősödése?

Szerintem erre nincs fölkészülve az ország. Már csak azért sem, mert a jelenlegi nyugdíjrendszer nemigen tartható fenn a ma meglévő törvényi kereteken belül. Igaz, létezni létezik most is több jó szándékú javaslat, de minden nyugdíjrendszert koncepcionálisan kell kialakítani, nem pedig az egymást követő kormányzatok kívánta politikai divatok szerint változtatgatni azt.

Az idei esztendő kulcsszava a Covid-19, a velejáró riadalom a koronavírus-járvány volt; az ebből származó gondok és aggályok pedig különösen fájón érintették az idősek korosztályát.

Igen. Az ilyen végtelennek látszó és kiszámíthatatlan helyzetben egészen természetes, ha egy idős ember sokat szorong. És közben a legnagyobb szívfájdalom számára, ha nem ölelheti magához az unokáit, nem szabad átölelnie a legközvetlenebb hozzátartozóit. Remélhetőleg a fertőző vírus elleni vakcina valóban fordulatot hoz ebbe a hónapok óta húzódó és egyre elkedvetlenítőbb helyzetbe. Bár ki tudja, hallani hangokat holmi harmadik hullámról is...