„Együnk valami vulgárisat!”

„Nagy kedvencem a rántott csirkOláh Csaba felvételeTehát három nap, hangsúlyozza. De ha majd kevesebb munkája lesz, nagy kedvvel folytatja. Hiszen voltak évek, amikor rendszeresen főzött.

Tévedek, ha úgy képzelem, már kislányként is nagy örömmel szorgoskodott a konyhában?

Bizony, téved! Gyerekkoromban a világból ki lehetett kergetni a főzéssel. Szegény anyám mindig mondta, hogy „Legalább nézzed, mit csinálok!”

És nem nézte?

Nagyon nem. „Én színésznő leszek, és házvezetőnőt fogok tartani! – feleltem anyámnak. – Soha a büdös életben nem állok a sparhelt elé!” Később aztán, amikor mégis megszerettem a főzést, kezdtem visszaemlékezni arra, mit hogyan csinált az édesanyám, hiszen, ha morcos voltam is, és nem figyeltem rá, a fél szememmel sok mindent láttam. Peter Brook, a világhírű angol rendező nyilatkozta egyszer, hogy az egyik idősebb színésznője, ahogy mentek előtte a próbák, azt mondta: „Igen, most még egy kis só kell bele, aztán belevágom a petrezselymet...” – mármint a szerepbe. Brooknak meg ez rettenetesen tetszett. Hogy úgy készül el a szerep, mint egy finom étel. S bár ez nagyon mulatságos, tényleg van benne valami. Hogy még ez kell bele, még az hiányzik belőle, de a főzéshez is, mint a figura megformálásához, idő kell. Nagyon sok idő. Meg kell adni a módját. Természetesen egy csirkeaprólékot nem lehet hetekig főzni, de az anyag megvásárlása, a zöldség beszerzése, mondjuk, egy jó tyúkleveshez, nem megy csak úgy ripsz-ropsz. Erre fel kell készülni, és nekem már erre egyáltalán nincs időm.

Ezek szerint egész héten nem főz?

Évek óta szinte egyáltalán nem főzök. Legalább tíz éve nyaralásra is alig jut időm. Ha most megmutatnám a naplómat, látná, miről beszélek. Szinte minden este színpadon vagyok, ha meg nem, akkor van valami más. Film, szinkron vagy rádió. Na, jó, két-három évvel ezelőtt összehoztam egy kelkáposzta-főzeléket a Balatonon. Csomós Mari barátnőmmel nekiálltunk főzni, de annyi lett az anyag, hogy nem fért bele az edénybe, és egyre nagyobb fazékba kellett raknunk. S bár mindketten nagyon jól főzünk, mégis az egész úgy nézett ki, mintha két kezdő háziasszony állt volna neki, akik azt sem tudják, hogyan kell vizet forralni.

Valami egészen egyszerűt mikor készített legutóbb?

Tegnap. Mondom, ez mindig annak a függvénye, hogy van-e valami szakmai feladatom aznap. Ha csak egy rövid szinkronom van, én már semmiféle más munkára nem vállalkozom. De tegnap teljesen szabad voltam, és csináltam egy lecsót. Tudtam, hogy este nem kell mennem játszani, vettem paprikát, paradicsomot, és lecsó lett a vége.

De olyan „molnárpiroskás”?

Lilahagymával, gombával, cukkinival. A csípőspaprikával mindig csínján bánok. Anyám, emlékszem, mindig tett bele egy pici kanál cukrot is. Én vékony karikákra vágott, friss sárgarépát rakok bele, ez adja meg az édességét. A lilahagymát és a répát természetesen együtt párolom.

Végül is mikor kapott rá a főzésre?

Amikor férjhez mentem. Persze, akkor sem ment ez olyan gyorsan! Én? Rántást kavarni? Ráadásul Péter szeretett főzőcskézni. Az anyósom meg mindig szólt, figyelmeztetett, hogy tanulnom kellene. De mindig azt feleltem: „Ha Péter főz, akkor nekem már minek?” Mire az anyósom csendben megjegyezte: „Nagyon sokba fog kerülni neked, ha a Péternek kell főzni!” Arra utalt, hogy akkor ki keresi majd a pénzt? A férjem ugyanis zeneszerző volt.

És akkor egy nap összeszedte magát, és nekiállt...

Nem, csak valahogy szöget ütött a fejemben, amit az anyósom mondott. Vidéken amúgy is több ideje van az embernek főzni. Szegeden, Kaposváron játszottam akkoriban, meg jött a nyár, és abban az időben még nem volt olyan sok elfoglaltságom. Meg fél évig kint voltam Németországban a férjemmel, és akkor ugye, semmi más dolgom nem volt, mint főzni. Akkoriban próbálgattam ki mindenfélét, de úgy, hogy teljesen belevetettem magam.

Meddig merészkedett?

Odáig, hogy káposztát savanyítottam.

Az nem kevés!

De könyvből!

A végeredmény a fontos.

Vagy megtörtént egy este, hogy Péter éjszaka sokáig dolgozott, és lejött a konyhába, hogy éhes. „Te Atyaúristen! Mi lesz itt?” – futott át az agyamon, hiszen tudtam, hogy jóformán semmi nincs otthon. Körülnéztem, és jött az isteni sugallat. Eszembe jutott, hogy csinálhatnék császármorzsát, mert találtam fél üveg lekvárt is. Pedig soha életemben nem csináltam még császármorzsát. Elővettem gyorsan a szakácskönyvet, közben azon töprengtem, hogyan lesz ebből olyan, mint amilyet anyukám szokott készíteni? Megvolt a massza, már csak aranyszínűre kellett sütni. Kevergettem, egyszer csak kialakult, és gyönyörű lett. Fatálba tettem, mellé a lekvárt és...

... hatalmas sikere volt!

De őrületes! Péter ette, ette és az utolsó morzsánál azt kérdezte: „Jaj, te nem kérsz?”

Hány éve ennek? Harminc?

Harmincöt. Ennyire megmaradt bennem.

Talán, mert ez volt az első konyhai tündöklése.

Lehet. Aztán, emlékszem, nagyon örültem a régi szakácskönyveknek, amelyek a háború alatt jelentek meg. Például a Százötvenféle krumpliétel. Hogy mit lehet krumpliból? A háborús viszonyok, ugye, rákényszerítették a háziasszonyokat, hogy a semmiből készítsenek valamit többféleképpen. Mellesleg a levestésztának is más az íze, ha vékonyabbra és más, ha vastagabbra vágjuk. A borsos tejlevesbe anyám mindig szabógallért tett. Hosszú, háromszög alakúra vágott tésztát, amelynek az alapanyaga ugyanolyan volt, mint a reszelt tésztáé vagy a csipetkéé, liszt, tojás, só, víz, az íze mégis különbözött tőlük.

A rétestésztával is megbirkózik?

Sütni? Én? Nem, nem, nem! Azt soha nem csináltam. Rántottát igen, de más szóba sem jöhet. Sütni nem tudok. Édesanyámat látom most magam előtt, amint húzta, nyújtotta, lobogtatta a rétestésztát, és a nagynénéim... aztán, ahogy szedték le a szélét, dühöngtek, ha kilukadt, mert esetleg rossz volt a liszt. Én lángost vagy kalácsot sem sütöttem soha. Főzni igen, sütni nem.

Bablevesben verhetetlen?

Azt is másra bíznám. Én csak könnyű csirkeragulevesre vállalkoznék. Vagy zöldséges tyúklevesre, csirkepörköltre. Főzeléket is szívesen csinálok meg paradicsomos káposztát. Megjegyzem: tökfőzelékben Kulka Jani a legjobb. Nem tudom, hogy csinálja, de az valami fergeteges. Alig várjuk a nyár elejét, és Jánossal már kacsintgatunk egymásra, hogy „Na, mikor, mikor?” Zsír nélkül csinálja, úgy hidegen is meg lehet enni. Sose kérdezem tőle, hogy készíti, legyen ez az ő titka.

Hétvégére, nyolc embernek mit találna ki?

Hogy egyenek máshol! Bár régi vágyam, hogy még egyszer az életben nyári, édes káposztából, kisebb töltelékekkel készítsek nagyon finom falatokat. Lehetőleg háromféle húsból, bárányból, pulykából, sertésből, karikára vágott paradicsommal, és az egészet tejfölös, kapros habarással leönteni. Aztán betenni a sütőbe, vagy fel a platnira, és nagyon lassan alulról átsütni, átfőzni. Oltári! És amíg az ember ezt összeállítja, lehet beszélgetni, iszogatni.

Ha gusztust kap valamire, nekifog és megcsinálja?

Inkább maradok a vágynál. Nem kezdem el. Van egy nagyon rossz szokásom. Vészhelyzetben, vagy ha hirtelen rám tör az éhség, ott a zacskós leves. Borzasztó, tudom. De feljavítom. Teszek bele friss zöldséget, kínai tésztát. Nagy disznóság, de nagyon hamar megvan. Persze, ha erős vagyok, nem is veszek ilyet.

És egy kis nasst?

Próbálom rávezetni magam, hogy ne legyen otthon semmi. A nassolás amúgy sem az én formám. Nem szeretem az édességet. Sósat és sajtosat sem veszek.

Üres a kamra, üres a frizsider?

Két karton ásványvíz van az előszobában. Ez most a „vastartalék”. Vigyázni kell a súlyomra. Tegnap ugyan találtam otthon fél zacskó hántolt árpát. Azt nagyon szeretem. Gerslinek a lecsó mellé. De mivel lejárt a szavatossága, kidobtam és boldog voltam. Nem kellett megfőzni és megenni.

Nyáron egy kis paprikás krumpli?

Azt szívesen! Jut eszembe: három héttel ezelőtt zöldborsólevest csináltam csurgatott tésztával. Évad közben mindig a színházi büfében eszem. Ott, ahol éppen játszom. A Nemzetiben háziasan főznek, a Nagymező utcában meg ott a Főzelékfaló.

Ahol más is van, nemcsak főzelék.

A nagy kedvencem a rántott csirke kovászos uborkával. De akkor, ha a felső combot kicsontozzák, és leszedik a bőrét.

A kovászos uborkát is másra bízza?

Egyszer próbálkoztam vele. Nem sikerült. Azóta frissen veszem. Az a veszélyes, ha egy kisvárosban ébredek, és közel a piac, a lacipecsenye. Kaposváron is ez volt. Hurka és kolbász húsz méterre a színészháztól és a színháztól. Az volt a mennyei pokol. Reggel mustárral, kenyérvéggel igazi katasztrófa. Csapás a javából. Szerencsére Budán, ahol lakom, nem vagyok kitéve hasonló kísértésnek. Kaposváron a piacon kezdtük a napot. Fiatalok voltunk. Ha felszedtünk két kilót, a próbán leadtuk. Ha az egészséges táplálkozásról beszélt valaki, kinevettük.

Előadás után, éjfél felé enged a kísértésnek, ha valami súlyosan finomra fáj a foga?

Sajnos, igen! Ha Pogány Judit átszól hozzám a színházba, hogy jön értem kocsival, tudom, hol kötünk ki. Egymásra nézünk, és azt mondjuk: „Együnk valami vulgárisat!” És a Lánchídnál, az alagút közelében van egy éjszaka is nyitva tartó étkezde, ahol minden van. Sült hurka, rántott csirke... mindig azon izgulunk, hogy ne találkozzunk ismerőssel, de bizony mindig ráakadunk valakire, aki jóízűen tunkolja a mustárt sült kolbásszal. És mi is nekiesünk Jutkával, az éjszaka kellős közepén. Hatalmas bűn, ezt mindketten tudjuk, de olyan jóleső!

Kudarc a konyhában?

Katasztrófa? Volt. Töltött tököt csináltam, de valami rettenet lett belőle.

Nyáron, amikor Horvátországban tölt tíz napot...

... akkor tíz napig csak halat eszem. Itthon, év közben nem, hiszen például rántott halat kevés helyen lehet kapni, de a tengerparton olyan eledeleket produkálnak, hogy csak ámulok és bámulok. Rák, kagyló, homár, polip, osztriga, jöhet minden!

Az ott a paradicsom?

Nekem mindenképpen. Egyrészt a tenger, másrészt a sok finomság miatt. És kiszolgálnak, kiszolgálnak, kiszolgálnak...