Egy zseni a szent őrültek világából

Ebbe a világba született az a tudós, aki kétezer év után rendet tudott teremteni a természet alapvető építőkockái, a vegyi elemek között. Olyan egyszerű, elegáns módszerrel, hogy mindenki szent őrültnek hitte. Mindaddig, amíg váteszi jövendölései bekövetkeztek.

Minden idők egyik legjelentősebb elméje a szibériai Tobolszkban született 1834 február 8-án, a helyi gimnázium tanárának legkisebb, tizenhetedik(!) gyermekeként. Tanulmányait szülővárosában folytatta. Mindössze tizennégy éves, amikor édesapját elveszti. Anyja, Mária Dimitrejevna Kornyilieva minden leleményességére szükség volt, hogy a kiemelkedő tehetségű fiát – aki tizenöt éves korában teszi le érettségi vizsgáját – tovább taníttassa. Minden vagyonukat eladva Szentpétervárra költöznek, hogy fia megfelelő képzésben részesülhessen. Tizenhat évesen lesz a pétervári műegyetem hallgatója. A sorscsapások itt is utolérik: édesanyját még ugyanebben az évben elveszíti. Ezzel a tragédiák sorának koránt sincs vége: alig fejezi be az egyetemet, amikor a kor halálos betegségét, a tüdőbajt állapítják meg nála az orvosok. Végső kétségbeesésében a Krím félszigetre utazik, hogy állást találjon magának. Ezúttal szerencséje volt: a helyi gimnázium vegyésztanárként hajlandó őt alkalmazni. A tengerparti levegő csodát művel vele: 1856-ban az orvosok teljesen gyógyultnak nyilvánítják. Visszatér a szentpétervári egyetemre. 1859 és 1861 között németországi tanulmányúton jár, több egyetemen megfordul, kutatásokat folytat, Párizsban a gázok sűrűségmérésével foglalkozik, Heidelbergben Gustav Robert Kircchof, a spektrálanalízis kidolgozójának munkatársa. Hazatérte után kinevezik a szentpétervári műegyetem vegyészprofesszorának. 1865-ben szerzi meg doktorátusát.

1869-ben jelenteti meg forradalmi művét A kémia alapelvei címen. Ez tartalmazza a híres periódusos táblázatát is. Mai szemmel nézve megdöbbentő, hogy művét a kortársak egyöntetű elutasítással fogadták. Ennek magyarázata, hogy az elemeket nem vegyi, hanem fizikai tulajdonságaik alapján osztályozta. Annak ellenére, hogy az alapelv kétezer éve ismert volt: az ókori görög tudósok ugyanezen elv alapján mondták ki, hogy valójában öt elem létezik: a föld, a víz, a levegő, a tűz és a lélek. Ez a felosztás fajsúly szerint történt: a földnél könnyebb a víz, a víznél a levegő, a levegőnél a tűz, amely a magasba tör. Az utolsó, ötödik elem a lélek, amely kvintesszencia alakjában ma is kedvelt irodalmi kifejezés. Mengyelejev „csupán“ annyit változtatott az eredeti elven, hogy tömegszámuk szerint osztályozta az elemeket. A hitelesség kedvéért érdemes őt szó szerint idézni: „Ha az elemeket függőleges oszlopokban rendezzük el növekvő atomsúly szerint úgy, hogy a vízszintes sorok analóg elemeket tartalmazzanak ismét csak növekvő atomsúlyuknak megfelelően, olyan elrendezést kapunk, amelyből több általános következtetést vonhatunk le. Az atomsúlyuk nagysága szerint elrendezett elemek tulajdonságaik periodikus váltakozását mutatják. Kémiailag hasonló elemek atomsúlya vagy igen közel esik egymáshoz, vagy azonos nagysággal növekszik. Az atomsúlyok szerinti elrendezés megfelel az elemek valenciájának és bizonyos fokig a kémiai viselkedésükben mutatott különbségeknek. A természetben leggyakrabban előforduló elemeknek kicsi az atomsúlyuk és mindegyik elem jellegzetes viselkedésével tűnik ki. Ilyen módon ezek típusoknak tekinthetők és a legkönnyebb elem, a hidrogén jogosan szerepel mint a tömeg egysége. Sok új elem felfedezését megjósolhatjuk, például az Si (szilícium) és az Al (alumínium) analóg elemeit a 65 és 75 atomsúly között”.

Ez lett a döntő: bár a szerzőt kinevették, amikor foghíjas táblázatát közölte, ahol kihagyta azon elemek helyét, amelyek léteznek ugyan, csak még nem találták fel őket. Aztán a későbbi események fényesen igazolták jövendölését. Ez persze számtalan legenda forrásává vált. Annál is inkább, mivel ilyen kutatásokkal mások is foglalkoztak, hasonló, csak nem épp az általa publikált eredményekre jutottak, legfőképp pedig: évtizedekkel a halála után felfedezései az ideológiai harc egyik fontos eszközévé váltak.

Jól emlékszem, amikor a múlt század hatvanas éveiben, gimnáziumi tanulmányaim idején a kémia órák központi alakja Mengyelejev volt, köreinkben terjedt a szájpropaganda: Dimitrij Ivanovics az egészet a német Lothar Meyerről koppintotta. El sem tudtuk képzelni, hogy egy elmaradott, ázsiai szinten levő országban akad egy zseni, aki képes legyőzni a fejlett Nyugatot. Pedig sejtettük, éreztük, a lelkünk mélyén tudtuk, hogy a nagy álmodozók változtatják meg a világot. Azt is, miért törvényszerűen egy olyan nemzet fia jött rá a megoldásra, amely évszázadokon keresztül ontotta magából a szent őrülteket. Mert Mengyelejev nemcsak rendszerezni tudta a vegyi tulajdonságai szerint az egyes elemeket, ami tőle függetlenül Meyernek is sikerült, de ő azt is meghatározta, hogy a táblázat hiányzó kockáiba milyen tulajdonságú elemek kerülnek. Ha csak a tömegszámukat adta volna meg, hagyján. De ő megjósolta, hogy milyen vegyi kötésekre lesznek képesek, hogyan reagálnak savakkal és lúgokkal, milyen lesz a sóik képlete. Ma már látom: a két tudós úgy viszonyult egymáshoz, mint a nagyszerű iparos a virtuózhoz. Kezdetben persze csak az őrültek hittek a szentpétervári tanárnak. Aztán sorban fedezték fel a Mengyelejev által megjósolt elemeket. Közöttük olyan is akadt, amelynek fajsúlya másnak adódott, mint ahogy az orosz „őrült” megjósolta. Ő nem volt rest: levelet írt a kutatónak, figyelmeztetve, hogy rosszul végezte el a mérést. A megismételt kísérlet Dimitrij Ivanovicsot igazolta. Hihetetlen, de olyan elemet is megjósolt, amelyet hetven évvel később fedeztek fel. Ezek után érthető, hogy minden kétely eloszlott vele kapcsolatban, olyannyira, hogy a világ legrégebbi tudományos akadémiája, a londoni Royal Society a Compley emlékéremmel tüntette ki.

Egy normális európai államban ezek után a tenyerükön hordozták volna. Csakhogy Mengyelejev Oroszországban élt. Szabad gondolkodását nem bocsátották meg neki, 1890-ben a szentpétervári egyetemről is eltávolították. Ezt követően volt még egy sajátosan orosz felvillanása: vegyészként a vodka szabványosítási jellemzőit dolgozta ki.

A cári udvar intrikái megakadályozták, hogy a szentpétervári akadémia tagja lehessen. A Nobel-díj bizottság szűklátókörűsége meg abban, hogy e rangos kitüntetést megkapja. Pedig hat évfolyamát is megérte. Kora legnagyobb tudósaként, e kitüntetés híján, hetvenhárom évesen influenzában hunyt el 1907. február 2-án.

Az utókor ugyancsak emléket állított neki: krátert neveztek el róla a Holdon, a periodikus táblázat 101. tagja pedig a mengyelevium nevet viseli.