Egy szlovák történész Trianonról – empatikusan

Ennek is köszönhetően születtek meg az utóbbi évek olyan sikerkönyvei, mint az Andrej Hlinkáról vagy a pozsonyi Habsburgokról írt dolgozata. Bár Trianonnal korábban direkt módon nem foglalkozott, pár évvel ezelőtt magyar szakmai körökben nagy visszhangot kiváltó tanulmányt közölt arról, hogy szerinte milyen a magyar historiográfia Trianonhoz való viszonya.

Az, hogy Holec Trianon témájához nyúlt, bizonyos mértékig mégis meglepetés, hiszen a szlovák történetírás eddig a „győztes pozíciójából” fakadóan úgy kezelte Trianont, hogy az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés nem csupán igazságos, de oly mértékben megkérdőjelezhetetlen is, hogy nem lehet szakmai viták tárgya. Ezért a nagyszámú magyar Trianon-irodalommal a szlovák szakma sohasem szállt valós vitába, hanem elintézte a reakciót azzal, hogy Trianon igazságos, és aki ezt megkérdőjelezi, az irredenta. Így az egyetlen érdemleges (a Trianont szakralizáló, a ponyva és a publicisztika határterületein mozgó maticás és más brosúrairodalmat nem számítva) szlovák Trianon-könyv Marián Hronský Boj o Slovensko a Trianon 1918–1920 című, 1998-ban megjelent munkája volt, amely ugyan rendkívül adatgazdagon tárja fel a téma had- és diplomáciatörténeti vonatkozásait, de meglehetősen egyoldalúan is.

Ezért is hathat a reveláció ere­jével Holec Trianon-könyve, amely az átlagos olvasót megszólítva, olvasmányos, ám a szakmai tisztességből nem engedő módon fejti ki azt, mit is gondol a neves történész a Trianonnak nevezett komplexumról. A könyv nem szigorúan vett monográfia, sokkal inkább a Trianonhoz kapcsolódó témák füzére, amely témák Holec hűséges olvasói számára ismertek lehetnek: az asszimiláció kérdése, a magyar arisztokrácia sorsa, a dunai hajózás kérdése, a magyar historiográfia Trianon-képe, Andrej Hlinka vagy éppen Ľudovít Bazovský története. Mindez persze kicsit mozaikszerűvé és olykor egyenetlenné is teszi a kötet szerkezetét, hiszen míg egyes fejezetek mélyebb, elemzőbb jellegűek (a szakma számára is újat mondanak), mások inkább csak karcolják a felszínt. Mindez azonban nem vesz el a könyv értékéből.

Holec kötete, amellett, hogy olvasmányos és a szakmabelit és a laikust egyaránt meg tudja szólítani, elsősorban a bátorságával tűnik ki. Azzal, hogy olyan dolgokat mond ki, amelyeket a szlovák történetírásban eddig nem nagyon volt szokás. Ráadásul az eredeti szlovák kötetben ugyanezt mondja a szlovák nagyközönségnek is, amely (a magyar közönséghez hasonlóan) a nacionalista mítoszok és sztereotípiák rabja. Kimondja például, hogy Trianon nem a szlovákságnak a magyarok általi ún. ezeréves elnyomásának volt a törvényszerű eredménye sem a büntetése. Sőt azt is többször hangsúlyozza, annak mértéke, ahogyan a trianoni békeszerződés büntette Magyarországot, nem volt igazságos. Miközben persze annak a véleményének is teret ad, hogy az, ahogyan a történelmi Magyar Királyság a nemzetségeivel, köztük a szlovákokkal bánt, az szintén nem volt igazságos, és így a háború után a békekonferencia jogosan állította ki Magyarországnak a számlát mindazért, amit 1914 előtt vagy az első világháború alatt elkövetett. Vagyis Trianonért elsősorban a magyar nacionalizmus a felelős – mondja Holec. És leírja azt is, hogy amíg az 1918 decemberében meghúzott demarkációs vonal, az ún. Bartha–Hodža vonal etnikai jelleggel bírt, addig az 1919 júniusában véglegesen kijelölt államhatár nem egyezett az etnikai határokkal. Attól jóval délebbre húzódott, és kijelölése elsősorban hatalmi és politika érdekek alapján történt.

A kötet másik nagy erénye az események plasztikus, több nézőpontú ábrázolása, amihez nagyon jól használja ki a különféle szubjektív forrásokból feltárható egyéni élettörténeteket. Egész más ugyanis az 1918–20-as államfordulat hatásait a nagypolitika felől megközelíteni, mint egyéni sorsokon keresztül. És Holec épp ezt teszi: legyen szó Nógrád első szlovák ispánjának, Ľudovít Bazovskýnak, a nyitrai magyar tanítónak, Páldi Vilmosnak vagy másoknak a sorsáról, a Holec által felvázolt élettörténetek plasztikusan mutatják be a kor ellentmondásait, és azt, milyen mindennapos volt akkoriban a magyar állameszme és a csehszlovakizmus közötti vagy a magyar és a szlovák identitás közötti átjárás.

Harmadik nagy erényként pedig a szöveg kiegyensúlyozottságát és azt kell kiemelni, hogy a szerző kellő távolságtartással és az érzelemkeltő elemek mellőzésével tud a legkényesebb témákról is beszélni. Eközben azonban az események értékelésének a felelőssége alól sem bújik ki. Mint például az 1919. február 12-ei pozsonyi sortűznél, amelyért a szlovák szakirodalom nagyobb része máig az áldozatokat hibáztatja (az események egyik főszereplőjének, Szlovákia teljhatalmú miniszterének, Vavro Šrobárnak a realitástól teljesen elrugaszkodott álláspontját ismételve). Holec ezzel szemben objektívan mutatja be a történteket, és bár látja a demonstráció résztvevőinek felelősségét is – legyenek azok helyi lakosok vagy a rendet tartani kivonuló és az olasz városparancsnokot leütő legionáriusok –, a nyolc áldozatot követelő tragédiát mégis (helyesen) az államhatalom csődjeként értékeli.

Holec könyve két évtizeddel ezelőtt még anakronizmus lett volna, néhány gondolatáért akkoriban a szlovákság árulójának kiáltották volna ki. Azóta talán a szlovák közeg is befogadóbb lett a új megközelítésekre, a magyar és a szlovák történetírás pedig sok szempontból közelebb került egymáshoz. Természetesen Holec szövegével kapcsolatban van hiányérzetünk, a könyv néhány mozzanatával pedig lehet és kell is vitatkozni. A dualizmus kori asszimilációt, a Csallóköz Csehszlovákiához való csatolásának kérdését, a magyar historiográfia állapotát vagy az ún. második demarkációs vonal problémáját illetően van is miről. A történészeknek azonban ez a dolguk, a tudományt a diskurzust viszi előre. Holec könyve azonban nemcsak vitára ösztönöz, hanem témafelvetésével és annak módszertani megközelítésével inspirálóan is hat. És példát is mutat, hiszen nagy fokú empátiával közelít ahhoz, mit is jelent a magyaroknak Trianon. Ebben a legtöbb magyar és szlovák történésznek volna mit tanulnia tőle.