Dórika öröksége

Közeleg a karácsony, a szeretet, a család, az öröm ünnepe. A komáromi Kantha család számára viszont szomorú emléket őriz, két évtizede karácsonykor veszítették el 11 éves lányukat, Dórikát, aki ma 30 éves gyönyörű hölgy lenne, merthogy kislánynak is az volt. Kedves, csengő hangú, sugárzó szemű, mosolygós. Olyan valaki, aki bámulatosan gazdag örökséget hagyott ránk, a Kantha Dóra Alapítványt, amely az elmúlt húsz esztendőben sok-sok nagybeteg gyereknek és azok családjának segített átvészelni a legnehezebb napokat, hónapokat, adott erőt a rákellenes küzdelemben.

Szomorú történet

Kantha Dóra, a komáromi Selye János Gimnázium prímós eminens diákja az ezredforduló májusában fáradékonyságra kezdett panaszkodni, étvágytalanság gyötörte. Szülei arra gyanakodtak, hogy ebben az iskolai kötelességek és a tavasszal átvészelt torokgyulladás ludas, de elvitték orvoshoz. A vérvizsgálat sokkoló eredményt mutatott: Dórikának akut limfoblasztikus leukémiája van.

A kislány a pozsonyi gyermekkórház onkológiai osztályára került, ott a szakorvosok megnyugtatták a szülőket, hogy az előrejelzés biztató, mert a betegséget már korai stádiumában felfedezték. A szülők azért budapesti, prágai és svájci szakemberektől is tanácsot kértek, s mindannyiuk véleménye megegyezett, hogy a kezelés megfelelő, csontvelő-átültetésre nincs szükség, csak kemoterápiára. Erre Dórika szervezete jól reagált, de mint később kiderült, a kemo nemcsak a beteg sejteket pusztította el...
A kislány állapota augusztus végén ismét romlott, magasra szökött a láza, tüdőgyulladást kapott, de továbbra is bátran küzdött a betegséggel, pontról pontra megtartotta az orvosok utasításait, s ősszel már jobban érezte magát, a csontvelőminta-eredmények további javulást mutattak. December 13-án is úgy ment be a kórházba, hogy kap egy infúziót... de erre már nem került sor: szervezetében a nyomelemek nem érték el a mérhető szintet. Az okot az orvosok nem tudták megállapítani, és a kemoterápiát felfüggesztették. Az ünnepekre a kislányt hazaengedték a kórházból – tolókocsiban, először volt szüksége rá. Karácsony viliáján Kantháék feldíszítették a fát, Dórika az ajándékok közül egy kis fehér plüsskutyusnak örült a legjobban. Az ünnep első napján a kislány rosszul lett. Ellenkezett ugyan, de a szülők összecsomagoltak, s azonnal futottak vele a kórházba. A nővérkék már a parkolóban várták, tolókocsiba tették, de mire a portára értek, Dórika már arra panaszkodott, hogy nem kap levegőt. Ezek voltak az utolsó szavai.

A boncolási jegyzőkönyvben az állt, hogy halálának közvetlen oka vastagbélfekély volt. Nem a leukémia vitte el, hanem a kemoterápia mellékhatásaként kialakult betegség.

Megérzi, mire van szükség

Ez Dórika története dióhéjban, amelyet az olvasók közül talán sokan ismernek. Másfél hónappal halála után, 2001 februárjában szülei, az ügyvéd Kantha Mária és a matematikus Kantha Géza alapítványt hoztak létre azzal, hogy kislányuk nevében folytatják a küzdelmet a rák ellen. Az idestova két évtized során 330 ezer euróval támogatták a beteg gyermekeket gondozó családokat, a pozsonyi gyermekkórház hematológiai és onkológiai osztályát és a magyarországi Bátor Tábor szervezőit. Kassáról, Besztercebányáról és Pozsonyból minden nyáron kapnak egy listát a szlovákiai résztvevőkről, s az alapítvány két-két ezer eurót adományoz nekik a buszköltségre. A rászorulók legtöbbször maguk jelentkeznek, az orvosok, nővérek, szociális dolgozók az egész országban ismerik az alapítványt, s tudják, hová kell fordulni. Mária rendkívüli empátiával megérzi, hol, mire van szükség, a gyermekeknek játékot, CD-ket, DVD-ket, könyvet, társasjátékokat vásárol, hogy lekösse a kis betegek figyelmét, s azok legalább egy kis időre feledjék a fájdalmat, azt, hogy kórházban vannak. Nemcsak a gyerekek kapnak ajándékot, évek óta kapcsolatban állnak a pozsonyi gyermekklinika vezetésével és a komáromi kórház hematológiai osztályával, s tőlük megtudják, mire van a legnagyobb szükség.

Kétinfúziós pumpa volt az első adomány, de vettek monitort is a fővárosi intézetbe, ezzel állandó megfigyelés alatt tarthatók a kis betegek. Mobiltelefonokat ajándékoztak a gyerekeknek, hogy azok a hosszúra nyúló kezelés alatt összekötetésben lehessenek az otthoniakkal. Ajándékoztak az osztálynak antiallergén paplanokat és párnákat, vendégágyakat, széthúzható foteleket, hogy az anyukáknak ne a padlón kelljen tölteniük az éjszakát beteg gyermekük mellett. Kantháék annak idején kempingágyon aludtak Dórika ágyánál, Sméja Tímea anyukája – akiről később még szó lesz – pedig katonai ágyon; este bevitte a szobába, reggel, mire jött a vérvétel, hozták a gyógyszereket, elrakta.

Tizenhárom éven át a komáromi művészeti alapiskolával közösen karácsony előtt jótékonysági koncertet szervezett az alapítvány. „A programot Kalmár Beáta, az oktatási intézmény igazgatóhelyettese állította össze – vázolta Mária, amikor meglátogattuk komáromi ügyvédi irodájában. – Az első két rendezvény a Tiszti pavilonban volt, de ezt kinőttük, átköltöztünk a Városi Művelődési Központba, így a zene   szakos diákokon kívül a táncosok, a pedagógusok is felléphettek, s az utóbbi három esztendőben sztárvendégeket is hívtunk. Tavaly technikai okokból elmaradt az akció, de idén kihasználtuk azt a lehetőséget, hogy Dóri húsvétkor, április 16-án lett volna harmincéves, így mi az előestéjén tartottunk egy Kantha Dóra-emlékestet, amely óriási siker volt, az eddigieknél még sokkal színesebb műsorral.”

Timi és Péter

A műsornak, mint néhány éve már, Sméja Tímea volt a moderátora. A 18 éves nemesócsai ifjú hölgyről hat esztendeje írtam annak kapcsán, hogy ő is leukémiában szenvedett. Timi hősiesen viselte sorsát, több hónapot töltött a pozsonyi gyermekklinikán, s bár az első napok szörnyűek voltak, csak feküdt az ágyon, és nézte a plafont, nem akart enni, inni, csak azon törte a fejét, hogy történhetett mindez, de élni akart. Egy szép napon azt mondta: elég, én meggyógyulok! „Ez akkor volt, amikor a legeslegelső barátom angyalka lett. Szörnyű volt látni, ahogy elmegy, s akkor, még valamikor tavasszal, megfogadtam, velem ez nem fog megtörténni. Meg kell gyógyulnom.”

Timike meggyógyult, s jó volt hallani vidáman csengő hangját. Elmondta, hogy jelenleg a komáromi Selye János Gimnázium harmadikos diákja, s lassan pályaválasztás előtt áll, de még nincs konkrét elképzelése, merre induljon, „de erősen rajta vagyok, hogy valamit kitaláljak”. Utolsó mondatából úgy éreztem, hogy nagyon közel jár a célhoz...

Meggyógyult egy másik „dórikás”, a komáromi Procházka Péter, s ma már gyermekradiológusként gyógyíthatja a betegeket, idén ugyanis sikeresen befejezte tanulmányait a pozsonyi orvosi egyetemen. Péterrel, aki kicsi korában futballozott, mint a legtöbb fiú, de egy agresszív daganatos betegség miatt nem űzhette tovább a sportot, végzős egyetemistaként találkoztam. Akkor mesélte, hogy 13 éves korában diagnosztizálták nála a csontrákot, s amputálni kellett a lábát. Meglepett, hogy minden kertelés, körbeírás, unszolás nélkül mondta el: nyafogás, sírás, elkeseredés nélkül elfogadta a döntést, hogy ez a megoldás a helyes, mert ez menti meg az életét. A nyolcadik osztályt a kórházban végezte, sokat olvasott, s felfedezte a zenét. A kórházból hazajövet éneket és gitározni, zongorázni tanult, s a középiskolában már zenekara is volt. Ma zenét és szöveget ír, így tisztítja meg a lelkét az átélt rossz élményektől. Péternek, aki rendszeresen fellép az alapítvány rendezvényein, amely annak idején őt is támogatta, tavaly jelent meg Second chance (Második esély) címmel első albuma, amelyen a saját szerzeményei hallhatók.

Az alapítvány sokaknak segít

Mária egymás után sorolja a neveket: Csicsó Piroska, Kunyík Dórika, Gelle Szofi, Gulyás Mátyás, Erdélyi Eszter, Jávorka Jázmin, Baják Zsófi, Szenci Kinga, Csonka Hajnalka, Kovács Robko – és még hosszan folytathatnánk azokat, akiknek a Kantha Dóra Alapítvány nemcsak ajándékokkal, hanem pénzbeli támogatással nem is picit megkönnyítette az életét a nehéz napokban. Volt olyan gyerek, aki Disneylandben próbálta felejteni a szörnyűségeket.

Ahhoz, hogy segíteni tudjanak, segítőkész emberekre van szükség, s nemcsak azokra, akik adójuk 2 százalékát ajánlják fel az alapítványnak. Erre szolgálnak a jótékonysági rendezvények. Mária ragaszkodik hozzá, hogy ezeken a belépő csak tetszés szerinti legyen. „Meg akarom adni az esélyt, hogy ha valaki két-három gyerekkel jön, nagyszülőkkel, és nincs rá lehetősége, hogy nagyobb mértékben támogasson bennünket, csak két-három euróval, nekünk az is nagy érték. Az áprilisi emlékesten majdnem 1700 euró gyűlt össze.”

A rászorulók között nemcsak magyarok, hanem szlovákok és romák is voltak, vannak. Kantha Mária számára nincs magyar, szlovák, roma – csak beteg gyerek van. Ez az egyetlen szempont. „Azokban a családokban, ahol a gyerek épp kezdi a kemoterápiát, sokkal több a kiadás” – Mária, sajnos, ezt is saját tapasztalatból tudja. Ezért sokszor napokon belül küldi az első csomagot, támogatást. És igyekszik kitalálni újabb és újabb dolgokat, változatos akciókat, hogy a sokat szenvedő gyerekek arcára mosolyt varázsoljon. Nemrégiben egy Bicskéhez közeli lovardába vitt néhányat.

Még annak idején mesélte Mária, hogy ma is beszélget Dórikával, hogy kit nem szabad kihagynia. „Ha veszek valamit, megkérdem: »Dórika, ezt kinek adjam?« S rögtön beugrik, hogy kinek...”

A legszebb ajándék

Csak a szülő tudja, mit jelent elveszíteni a legdrágábbat – a gyermeket. Ki-ki másképp birkózik meg a veszteséggel, a bánattal. Kantháék ezt az utat választották. Ők nem felejteni akarnak, hanem tenni, segíteni – Dórika emlékére.

Mert Dórikának küldetése van. „Csak úgy tudom csinálni, hogy látom a gyermekek mosolygós arcát – mondja anyukája. – Nekem az a legszebb ajándék, ha segíteni tudok más beteg gyerekeken, hogy sikerüljön nekik az, ami Dórikának nem sikerült: meggyógyuljanak.”