Csehbe, sajnos, betört a szénsav

Kouřim, presszó terasza, mintegy tíz méterre a sárga kövekből rakott templomtól és úgy két méterre a polgármesteri hivataltól. A rossz nyelvek szerint a régmúlt időkben a polgármestert inkább a kocsmában találhattuk meg, mintsem a hivatalában. Errefelé ezt, úgy tűnik, igen előnyösen oldották meg, hisz a polgármester úgyszólván egyetlen lépéssel a vendéglátó egységben teremhet, s a polgárok is igen egyszerű módon élhetnek panaszaikkal: elég, ha bekiabálnak az ablakon.

Per pillanat másnapos részegek éppen a kereszténység és a buddhizmus fő alappilléreit helyezik új megvilágításba, különös tekintettel a reinkarnációra, meg úgy egyáltalán, az általános túlvilági létre. Majd mámoros büszkeséggel közlik, hogy a sárga kövekből épített templom: renessaince. És hogy Sázavában szép a skanzen. Nemsokára nyakatekert magyar szavak buknak elő a bőbeszédű bennszülöttek szájából: „katona” meg „aggyálcigit”. Honnan jöttünk, hová megyünk? Ah, az emberiség örök nagy kérdései! Tiszacsernyő? Hát persze, ott szolgáltunk. Akármelyik cseh helységből volt ott katona cseh legény, akármelyik szlovákiai magyar városból katonáskodott errefelé magyar legény.

A cseh sör

Nagy várakozással emeljük ajkainkhoz az első korsót. Mert mi itt, Csehországban csaknem kizárólag sörön fogunk élni, úgy ám. Mert a cseh sör... az olyan..., mint az anyatej..., legalább..., ne is szóljunk holmi német meg dán meg holland vackokról! A cseh sör, az ám az igazi. Ez a kristálytiszta meg jéghideg meg zamatos meg... meg feltétlenül olyan tömör, már-már kőkemény habkoronával a tetején, amin megáll a fémpénz, és nem az a régi nyamvadt alumínium, de nem ám!

Szóval, nagy várakozással emeljük az első korsót. Egy világ omlott össze mindannyiunkban. Először nem is hiszünk az ízlelőbimbóinknak. Hát már itt is?! A becsületes, az igazi sör őshazájában is? Igen, immáron Csehországba is betört a szénsav. Alig-alig sikerült már olyan helyet találni, ahol hagyományosan, sűrített levegővel csapolnak. És ezek a ritka esetek is csak alig-alig tudták enyhíteni mélységes csalódásunkat.

A knedlovepsozelo,

az egy élő legenda. Teljesen felesleges „sertéshús párolt káposztával és zsemlegombóccal”-ra fordítani. Egyrészt, mert így nem érti senki – legalábbis senki, aki számít –, másrészt, mert ez nem ugyanaz. A knedlovepsozelo, az knedlovepsozelo, és kész. Egyszerű, ízletes, kiadós és olcsó étel, az első dolgok egyike, amelyet saját érdekében megtanult egy egész munkás generáció, a mai nyugdíjasok jelentékeny része, akik kis magyar falvakból keltek útra, hogy jobb pénzkereseti lehetőségek után nézzenek a már akkor is polgárosodottabb Csehországban. Meg az ő gyerekeik, akik már nem annyira munka után mentek, hanem elvitték őket katonának a messzi német határterületre. Most éppen ezeknek a gyerekei ismerkednek e jóízű étekkel, azok a srácok, akik a kilátástalanság és a harmincegynéhány százalékos munkanélküliség elől újfent csak Csehországba vándorolnak. Annyi változott – az árán kívül –, hogy most már bizony nem minden vendéglőben kapható. O tempora, o mores, ó, knedlovepsozelo.

A vadászkonyha iránt érzett erőteljes

vonzalmunk szarvasszelet rendelésében csúcsosodik ki. A savanykásabb magyar konyharemekekhez szokott gyomornak kicsit szokatlan az édes csipkebogyómártás. Tetején még hozzá tejszínhabpárnával, amit eleddig inkább csak kapuccinóhoz valónak éreztünk. Hogy a narancsszeletekről már ne is beszéljünk. Milyen a paraszt, ha felkerül a városba! Még egy ilyen kultúrétket sem tud igazán becsülni. Látod, anyám, te meg csak főzöd otthon azt a régimódi túrós-pergelt vajas hicskost. Meg azt a drága jó káposztás paszulyt, amiben olyan izgalmasan úszkálnak az enyhén, de pont az kellő mértékben parasztosan füstillatú, mindamellett csaknem négeresen barnára pácolódott csülökdarabkák. Amihez igazán rendkívüli módon passzol a lapcsánka! És akkor még nem beszéltünk a valami pazar módon aranykarikákkal ékesített vasárnapi tyúkhúslevesről, copyright by Krúdy–Latinovits. És ott van még.... Hé, hé! Ez véletlenül nem valami honvágyizé?

Ezek az idegenül édes ízek igazából inkább már a mogyorós kung-pao csirkére vagy a narancsos kacsára rímelnek. Ahova a kung-pao egyszer beteszi a lábát... És beteszi, mert itt, ezekben a német és osztrák határ menti kisvárosokban már van kínai, olasz, ázsiai vendéglő, meg orosz is, ahol is kapható borscs, scsi és egyéb kimondhatatlan nevű étkek. És valahogy ezekkel egy időben jelentek meg a határ menti nájtklubok, a sötét tükörüveges Audikból kiszálló vastag aranyláncos, szolibarna kefefrizurásokkal és az általuk futtatott tarkára festett, csinos leányzókkal. Hát igen. Tetszik, nem tetszik, az ilyesmi már legalább annyira szép új világunk velejárója, mint a kung-pao.

De hogyan is felejthetnénk el

Franta bácsit, aki a fényképező turistát meglátva barátságosan érdeklődik, s a kérdésre, vajon hol lehet itt emberi léptékű szállást keresni, rövid gondolkodás után így felel: „Hát esetleg itt is, nálam.” És az sem baj, hogy négyen vagyunk, és az se, hogy van négy biciklink is. Nemrég özvegyült meg, és nemrég nyugdíjas. E két ok közül bármelyik bőven elég ahhoz, hogy az ember ne tudjon mit kezdeni magával. Hogy ágyát-házát felajánlja, s kicsi ráadásként szerény vacsoráját is, hagyján. Ezenkívül szívesen bevinne minket Prágába. Na persze nem ingyen. Fele benzinköltségért. Az ajánlat csábító, de ennyire talán mégse illik visszaélni a vendégszeretettel. Viszont kénytelenek vagyunk végignézni vele a Kórház a város szélén azon epizódját, melyben Sova doktor bejelenti visszavonulását. Ekkor házigazdánk reánk néz, meghatottan, könnyezve csaknem, ugyanúgy, ahogy nemrég elhunyt feleségéről beszél, s ekképpen nyilatkozik: „Život je už takovej.” A život bizony takovej. Reggel kapunk uborkát, abból a rendesebb kutyaól nagyságú üvegházból, mely építményt a házigazda szerényen csak e szavakkal jellemez: „Itt minden van.” Este is uborkát rakott be, pontosan egy bizonyos számú üveggel, majd felhívta Prágában élő fiát, hogy ennyi vajon elég lesz-e. Magányos. Nem jobban, nem kevésbé, mint sokan mások, hasonló helyzetben. De biztosan sokkal-sokkal magányosabb, mint négy biciklitúrázó ember. Már akárhogyan jönnek is ki egymással.

Van nincs

Ennyi kerekezés után csak megérdemlünk tán egy önkiszolgáló éttermet. Na jó, menjünk vacsorázni. A figyelemreméltóan lassú mozgású fiatal pincérnő az emberi részvét teljes hiányával közli, hogy: „Nincs.” Mi nincs? Semmi sincs meg türelmünk se, lassan, ámde megsegítésünkre földre szállt az úr angyala, egy testes, szakállas, s angyalhoz illően roppant erélyes szakács képében: „Dehogy is nincs. Minden van. Te meg menj hátra.” (Mondja a lassúmozgásúnak.) Csodálatos, csodálatos vagy, te szakács angyal. Az ételek otthonosan jóízűek, az adagok meg akkorák, hogy szégyenszemre nem is bírunk velük. Kifelé menet gitározó-éneklő társaság mellett vonulunk el. De hisz... ez a Gyöngyhajú lány! Csak a szöveg!!! „Čepuj, čepuj pivo nám...” Úgy éljek, ezt éneklik. Nem azt, hogy a nap úgy elfáradt, meg hogy kis kék elefánt mesét mesélt... Nagyon-nagyon súlyosan kellene büntetni az ilyesmit. Gályarabsággal. Várfogsággal. Kényszermunkával. Olykor egy kis korbácsolás.

Minden fáradalmunkat, csalódásunkat, még a fent említett hátborzongató zenei élményeket is feledteti a mélabús katonai takarodó, amit egy igazi trombitás játszik, fenn, a szédítő magasban, egy kiugró sziklabércen. Száll az ércesen tiszta, szép-szomorú dallam a füstölgő tábortüzek felett, egy pillanatra megáll minden és mindenki, még tán az idő is, s mindenek dacára érezzük: jó, hogy itt vagyunk, együtt. Ez valami zenei tábor lehet.

Almával fogadnak

a városszéli kis motelben hosszas és reménytelen szálláskeresés után cseh biciklisek. És milyen lelkesen és milyen vidáman! Lehet ebben némi szerepe annak, hogy ez az alma palackban tartózkodik és – ötvenkettes. A férfias almaital tartózkodási ideje rövidesen lejár, ez okból rum és szilva kerül elő. Majd – a csonthéjasok túlsúlyát enyhítendő – körte is megjelenik. De már bűnösen hígítva, alig ötvenes vértezetben. Nyilvánvaló, hogy le akarnak itatni a huncutok. Felelősségünk teljes tudatában kijelenthetjük: ármányos lelkű önkéntes vendéglátóink durva számítási hibát vétettek. A helyzet szemmel láthatóan fokozódik. A végsőkig, tehát mintegy hajnalig. A hajnal pirkadtával feleségek érkeznek, akik férjekkel óhajtanak beszélni, halaszthatatlanul, négyszemközt. Férjek balra el, a további előadásban szerepük nincsen. Másnap ehhez mérten ugyancsak csendes az este. Egy-két szolid söröcske, ha megakad. Még hogy leitatni, hahh!

A znojmói mozi

kis presszójában tűzrőlpattant orrbavalós menyecske ekképpen szól: „Vy umite po maďarsky?” „Jo” – válaszoljuk a lehető legtömörebben, mert minek az a sok beszéd. A leányzó erre tősgyökeres nyugat-szlovákiai tájszólással folytatja, ami körülbelül annyira otthonos ebben a környezetben, mint pingvin a sivatagban. „Hát te hol tanultál magyarul?” „Apukám magyar, katonatiszt volt, Galánta mellett született. Nem nagyon jó a kiejtésem, mert már régen voltam otthon.” Galánta mellett, az neki otthon. Itt, Znojmóban meg nyilván itthon. Baj ez? Dehogy. A baj talán az volna, ha valami ilyesfélét mondana: Galántához már semmi közöm.

Pisztráng roston,

burgonyakrokettel, hogy a vadászkonyha édes testvérnénjének, a halászkonyhának is adjunk némi teret. A pöttyös víziállat kiállítása pazar: hófehér, ovális tányéron, illedelmesen becsukott szemmel heverészik színes zöldséghalmok meg sárga citromszeletek közepette, bőre pörzsösen felkunkorodik, és még határozottan halillata is van neki. Amint az köztudott, a friss hal többek között arról is ismerszik meg, hogy húsa ugyan hófehér, ámde a csontok körül enyhén rózsaszínes. Hát ez a pisztráng ugyan sok mindent nem csinál, de leginkább nem játszik a fönt említett színárnyalatban. Nem rossz ízű, dehogy! Igazán nagyon finom meg szép meg díszes meg minden... és még sokkal olcsóbb is, mint Kassán például... De igenis, hogy szürkés. Ej, ej, egykori nomád biciklitúrázók, nagyon el vagytok már kényeztetve. Azonkívül ugyan hol a jó fenében kapsz te már friss pisztrángot, amit tálalás előtt maximum egy nappal emeltek ki egy csobogó vizű hegyi patakból? Esetleg Törökországban, ahol „alabalik”-nak hívják és úgy készítik el, hogy faszénparázson... de erről talán máskor. Most ugyanis már búcsúznunk kell, a túrának vége, meg vége a csehországi kulináris csipegetésnek is.

Hogy mi volt a legjobb?

Hát nem hiszik el, de egy fasírt. Igen, jól látják, egy sokak által közönségesnek tartott fasírt. Egy pici kis út menti csárdában került elfogyasztásra, ropogós barnára sült héja volt neki, amelyen a fogak áthatolván, forró, puha, omlós, zamatos masszába mélyedtek, s a lelkendező ízlelőbimbók rögvest sürgető e-maileket küldtek a hitetlenkedő agysejteknek: még, még! És hozzá még ugyancsak rendkívül közönséges főtt krumplit adtak, közönséges sós vízben főve, s igen közönséges zsírral öntötték nyakon, csak úgy. Hihetetlen? Lehet, hogy ez volt a legfárasztóbb nap? És hogy mégiscsak az éhség a legjobb szakács?