Boldogító borvilág

Plinius szerint a bornak köszönhetően az ember egyetlen olyan élőlény, aki akkor is iszik, amikor nem szomjas. Hamvas Béla pedig A bor filozófiájában arról értekezik, hogy az emberiség új történelme akkor kezdődött, amikor az özönvíz után Noé elültette az első szőlőtőkét, majd mámoros italt készített belőle. Úgy adta a sors, hogy apám és az apósom is szerette a bort. Feleségem szüleinél egyetlen vasárnapi ebédnél sem hiányzott egy kancsó hazai veresbor. Addig csupán a palackozottakat kóstolgattam, vékony pénztárcájú egyetemistaként leginkább a tizenegy koronás dél-szlovákiai nevenincs egylitereseket. Olykor a sikeres vizsgáknál is nagyobb élményt jelentett, ha évfolyamtársaimmal sikerült összedobnunk húszötvenes móri ezerjóra, badacsonyi kéknyelűre vagy még két koronával drágább szürkebarátra, esetleg egri bikavérre. Ez a választék megmaradt egészen a rendszerváltásig, legfeljebb valutáért lehetett vásárolni másféléket, mégpedig a Tuzex üzletekben, diplomataboltokban, de csak a kiváltságosoknak, esetleg a feketézőknek. Aztán ránk zúdult a rendszerváltás meg a kannás kerítésszaggatók sokféle válfaja. Például a guggolós, amely annyira pocsék volt, hogy a gazda háza előtt lehajolva kellett átosonni, nehogy észrevegyen, és behívjon kóstolóra. Olvastam tragikusabb esetekről is, amikor a szoci lőre (tőkét sosem látott) májzsugorodást, vakulást is okozott. Mindez a hirtelen ránk tört szabadság és gátlástalanság, meg annak a következménye volt, hogy ama átkosban elsősorban a magyar és a bolgár borok esetében csak a mennyiség számított, a minőség nem. Főleg a szojuzban meg a kelet-németek nyelték elképesztő mennyiségben, csak édeskés és olcsó legyen. Produkáltak is akkortájt rettentő rabvallatókat.

Életem egyik nagy sokkja első nyugati kiruccanásomon, a bécsi Metró diszkontáruházban ért, ahol elakadt a lélegzetem a borok óriási választéka láttán. S még nagyobb döbbenettel szemléltem, hogy magyar palack alig akad közöttük. Akkor vettem, majd ittam odahaza először bordói cabernet-t, aztán hónapokkal később Hollandiában chilei meg dél-afrikai vöröseket. Kaliforniában pedig kiváló tájborokat. Mindeközben felfedeztem, hogy negyven év sem ölte ki tájainkon a minőségi szőlészetet és a lelkiismeretes borkészítést, az évszázados magyar borkultúrát. Meg sem kísérlem érzékeltetni azokat a különleges élményeket, amelyek a Hegyalján, Villányban, Egerben vagy más magyar történelmi borvidéken várják a látogatót. Legjobb kalauzunk ezekben az élvezetekben is a nehéz sorsú magyar író és filozófus lehet, aki érzékletesen jellemzi és ajánlja az egyes fajtákat, s a velük harmonizáló ételeket. Néhány éve újabb csodálatos borvilágba jutottam. Méghozzá a szűkebb pátriámban. Kürtön, a Nagykürtös környékén is elsőrangú vörösborokkal koccinthattam. A komáromi borlovagoknak köszönhetően Jókai szülővárosában is. Mindig ünnep, már-már rituális szertartás, amikor Muzslán Barak Laciék és szomszédjaik pincéjében kóstolgatjuk a rajnai rizlinget, amelynek – ahogy Sanyi gazda mondogatja – nincs hibája. S amit apám és apósom el nem hinne, az ma már ugyancsak örömteli tény: szülővárosomban, Somorján, a Bartal László–Lýdia Závodníková duó is tud saját termésű, kiváló vörösborral kínálni.

Neves filozófusok figyelmeztetnek arra, hogy főbenjáró bűnt követ el, akinek mindegy, mit csurgat le a torkán. Csak kábítson. Az a legnagyobb büntetése, hogy nem élheti át sosem azt, amit a bortisztelők daliás idejükben. „Az ivás a szerelem legközelebbi rokona. A bor pedig cseppfolyós csók” – olvasom a kiváló műben. S van-e nagyobb gyönyör annál – teszem hozzá elrévedezve –, amikor a szerelmes koccintásokkal induló együttlét mámoros pásztorórákban csúcsosodik ki? A módjával koccintgatók másféle ajándéka sem lebecsülendő. Ezek pedig a meghitt beszélgetések. Vagy három évtizede, megboldogult Vojtech Kondróttal tudtam leülni jóízű boros csevejekre a néhai pozsonyi Kis Ferenceseknél, ahol Szirmai úr, a főpincér szavatolta, hogy amit elénk tesz, az igazi modori hordós bor, nem moslék. S ugyancsak ennek a nedűnek köszönhetem azt a csodát, amelyet vagy öt éve Barcelona mellett értem meg, ahol az egyik kora este bekopogtam egy katalán boros gazdához, akiről kisvártatva kiderült: annyit tudott németül, mint én, vagyis édeskeveset. Mégis akkor és a további napokon órákat ácsorogtunk, mutogattunk, csevegtünk valami elképesztő nemzetközi nyelven, miközben ízlelgettük opálos, tüzes italait. S ugyanilyen cimborák lettünk éppen egy évtizede a Bozen-Bolzano melletti sziklapincében a dél-tiroliakkal, akiknek egyik specialitásuk, a száraz tramíni oldotta fel a szlovákiai magyar vendégekkel szembeni hűvös távolságtartásukat. Egyhetes szóvirágok után itt vallották meg, hogy bizony, egykor más hazára vágytak, de azért nem búslakodtak, hanem igazi német szívóssággal kiharcolták egyéni függetlenségüket és közösségi autonómiájukat. Ilyen bensőséges légkör mostanság többször a dunaszerdahelyi Vámbéry Irodalmi Kávéházban sejlik fel, az egyre színvonalasabb borkóstoló estéken. ĺzlelgetés közben itt ismételgetem magamban Hamvas Béla vallomását: „Senki se csodálkozzék azon, hogy a rossznak az emberi életben olyan nagy szerepe van. A rossz tulajdonképpen az egyetlen feladat, amit meg kell oldanunk. A kezdetek kezdetén az ember elkövette az első bűnt. (...) Ebben a pillanatban görcsöt kapott. A Biblia eredendő bűnnek hívja. Azóta ezt a görcsöt mindnyájan magunkban hordjuk. Mert ez a sokk örökölhető. Saját rossz magatartásunk irritál bennünket, és a feloldást eszeveszetten keressük. Az özönvíz nem tudta kimosni belőlünk. De a szivárvánnyal együtt megjelent a feloldó ital. A bort én csak egyik legmagasabb kegyelmi aktusként tudom megérteni. A bor felold. Van borunk. Az átkozott sokkot fel tudjuk oldani. A bor visszahozza eredeti életünket, a paradicsomot, és megmutatja, hová fogunk érkezni a végső világünnepen. Ezt a hidat az első és az utolsó nap között az ember csak önkívületben bírja ki. Ez az önkívület, a bor.”

Emeljük hát jófajta borral teli poharunkat, pajtás!