Biztató helyzetjelentés a gömöri végekről

Cserép, rongybaba, tűzzománc – a gömöri kézművesek mindenre képesekA szerző felvételeHogy az egykori Gömör és Kishont vármegyékben a kézművesség gyökerei hová nyúlnak vissza, nehéz kideríteni. Talán azok járnak legközelebb az igazsághoz, akik azt állítják: a halászaton és a vadászaton kívül ez az emberiség legősibb mestersége – a többi csak ezeket követi. Tárgyi emlékek sokasága bizonyítja, hogy e dimbes-dombos tájakon már a Krisztus előtti 5. évezredben is foglalkoztatta emberősünket az agyag megmunkálásának számtalan lehetősége. A Sajó mentén, a Tornalja melletti Királyiban, Méhiben, illetve a kecsői Domica-barlangban élő népek már vonaldíszes kerámiát készítettek, s bizonyítható az is, hogy az időszámításunk előtti 4. évszázadban e helyütt letelepedő kelták már ismerték a fazekaskorongot. A 20. évszázad közepéig Gömör és Kishont fazekasai látták el kerámiával az Alföld térségét is, termékeikkel a mai Szerbia területére is eljutottak. Az agyag égetésének nemesebb módját képviselte a kályhás mesterség, melynek műremekeit nem egy úri lakban megcsodálhatjuk. A 19. század elején Rozsnyón, Murányban keménycserép manufaktúrák alakultak, melyek termékei Pestre, Debrecenbe, Miskolcra, Szegedre, Nagyváradra, a Duna-Tisza közébe, de a Szepességbe is eljutottak.

A dereski fazekast, Viczén Istvánt idézve „Szent Flórián, a fazekasok védőszentje könyörtelen lett népéhez, és teljesen cserben hagyta az őt tisztelő népet. Pedig annak idején sokat fohászkodtunk hozzá csendes imáinkkal, de a sors csapásaival szemben ő is tehetetlen volt.”

Hogy a vidék más kézműves mesterségeit miféle sorscsapás érte, nehéz kideríteni; tény, hogy a 20. század második felében hirtelen hanyatlásnak indultak, s lassan feledésbe merültek. Mígnem 2002-ben fiatalok egy maroknyi csoportja fejébe vette, hogy ha törik, ha szakad, feltámasztják a népi mesterségeket.

Várhosszúréti körkép

Várhosszúrét község a Gömör-tornai Karszt legnagyobb kiterjedésű mészkőplatója, a Szilicei-fennsík lábánál húzódik meg, bár néhány utcájával már merészen kapaszkodik a hegy szelídebb lejtőire. Lakosainak a száma hétszáz körül van, látogatóié viszont időnként eléri a napi kétezer főt, amivel, úgy vélem, méltán kiérdemelne valamiféle idegenforgalmi díjat – ha a tisztelt szakmai közönség figyelme idáig érne. Mivel nem ér, Várhosszúrét békésen éli a maga mindennapi életét, amibe beletartozik az évenkénti kézműves tábor is, mely lassan a környék egyetlen ilyen jellegű rendezvényévé válik. S a falu szegletében, a Csermosnya-patak hídján túl, az egykori Andrássy-kastély egyik szárnyában szerényen húzódik meg a kézműves központ, mely a gömöri kézműves szakmák újjáélesztésének intézménye lett.

„2002-ben hoztuk létre a Gömöri Kézművesek Társulását - meséli Nagy György, a polgári társulás elnöke –, elsődleges céljaink között Gömör kézműves hagyományainak, tárgyalkotó kultúrájának megőrzése, értékeinek bemutatása, a mesterség fortélyainak továbbadása, valamint hagyományőrző nemzeti és nemzetközi rendezvények lebonyolítása szerepel. Mivel a hagyományok továbbélése elsősorban attól függ, hogy fel tudjuk-e iránta kelteni a fiatalabb korosztály érdeklődését, idén már ötödik alkalommal rendeztük meg a Várhsszúréti Kézműves Gyermekműhelyt. Elmondhatom, hogy az érdeklődés óriási, naponta majdnem százhúsz gyermek vett részt a tizenötféle népi mesterség oktatásában, s nem egy olyan oktató akadt, aki épp itt, Várhosszúréten, a tábor korábbi évfolyamai során fedezte fel magának a szakmák valamelyikét. De érkeztek oktatók Magyarország és Szlovákia számos más szegletéből is – tiszteletét tették nálunk például a hanvai mesterkovácsok, a magyarországi kádárok, mézeskalácsosok, késkészítők és más mesteremberek. Az idei gyermekműhely azért is különleges volt, mert az újonnan létrehozott Kézműves Központ adott neki otthont. A négy, külön bejáratú műhellyel, illetve kiállító teremmel rendelkező intézményt hivatalosan ugyan csak a tábort követően, augusztus 5-én avattuk fel, ám egész évben üzemel, így a községet felkereső turisták bármikor betérhetnek ide. Kiváltképp, ha egyedi készítésű emléket szeretnének magukkal vinni a Kárpát-medencének ebből a szegletéből.”

Szép is, jó is a várhosszúréti kézműves központ, állapítom meg, míg Nagy György körbekalauzol a termeken; közben – ez már szakmai ártalom – a kézművesség anyagi vonzatáról társalgunk. Mint kiderül, Szlovákiában – Magyarországgal ellentétben – még mindig csak azok tudnak megélni a kézművességből, akik a „szerelemből” vagy a múlt iránti tiszteletből készített egyedi darabokon kívül kommersz, tömegfogyasztásra szánt termékekben is utaznak. S a táborok menedzselése? Egyre nehezebb, tudom meg, mivel az alapítványok szabta feltételek folyamatosan szigorodnak, a piac pedig telített. A hozzáértésen kívül elszántság és jó adag szerencse kérdése.

„Itt hagyományos kenyérsütő kemence fog állni – zárjuk le a terepszemlét a kézművesház végében -, hogy a gyerekeknek az első mozzanattól az utolsóig meg tudjuk mutatni, hogyan készül a kenyér. Mert hát nem csak szóval él az ember…”

A kulcsszó: az elkötelezettség

Karácsonyig kiállítás és vásár zajlik a kézművesházban, hirdeti a szórólap, s állítom, hogy mindenki talál itt a saját vagy éppen a szerettei kedvére való karácsonyi ajándékot, ha veszi magának a fáradságot, s a Rozsnyót Kassával összekötő főútról letérve tesz egy kis kerülőt Várhosszúrét felé. Minthogy a fúrás-faragás, a szövés, a fonás és az ehhez hasonlatos elfoglaltságok eleinknek is főképp a hosszú téli estéken adtak elfoglaltságot, a gömöri kézművesek sem tétlenkednek. A kézművesházban találkozom Rigó Bélával, aki a széles környék nyári táboraiban a csuhézás és gyékényfonás alapjaira szokta oktatni az ifjúságot. Mint mondja, nem született kézművesnek, de…

„A sors úgy hozta, hogy jó pár évvel ezelőtt a városból egy kisközségbe, Jabloncára költöztünk, s így fokozatosan kezdtem felfedezni azt a szépséget és egyszerűséget, amelyet a parasztvilág rejt, s mely addig számomra ismeretlen volt. Egy helyi lakos, Icso Sri néni volt az, aki felkeltette az érdeklődésemet a régi világ iránt, így beszélgetéseinket egy idő után már feljátszottam, hogy egyszer majd papírra vethessem. Máig nagy becsben tartom ezeket a felvételeket, hiszen valamennyi mese, történet egy-egy olyan alapigazságot tartalmaz, mely nélkül sokkal szegényebbek lennénk. Nála láttam egy nagyon szép, csuhéból készült táskát, melyet még a húszas években készített, így megkértem, tanítson meg ennek a szakmának a rejtélyeire. Három nap gondolkodási időt kért, mert huszonöt éve nem csuhézott már, de végül kötélnek állt. Az alapok elsajátítását követően az első tarisznyával két hónapig bajlódtam, de belejöttem, majd a füleki Benko Pali barátomtól tanultam el a további motívumokat. Főképp az eredeti gömöri minták, motívumok megőrzésére törekszem, s ezt a tudást próbálom továbbadni a foglalkozások során a gyerekeknek.”

Béla is megerősítette, hogy kézművességből megélni e kies tájakon még mindig nem lehet; a honi kézműveseket elsősorban az elkötelezettség hajtja, s bár hobbi szintjén művelik a szakmát, hozzáértés tekintetében semmiben sem maradnak le magyarországi profi kollégáik mögött.

Csaknem három évtized elteltével a kézművesház egyik termében csodálkozhattam rá ismét a szövőmesterség fortélyaira, mely gyerekkoromban a vidék szinte minden falvában elterjedt volt, ám ma már csak néhányan művelik. Valahogy mindig csodálatot ébresztett bennem az a fifika, mellyel a vidéki ember kitalálta, megfaragta, és működésbe hozta az egész szobát betöltő szövőszéket. A várhosszúréti mögött Borsodi Valériát találtam, aki Budapesten tanulta a szakmát – persze nem a szövést, mert az úgy túl egyszerű lenne…

„Az Esély Alapítvány Kézműves és Szolgáltató Szakiskolában tanultam ki a kosárfonó szakmát – mondja –, s a szövéssel az első kézműves tábort követően kerültem kapcsolatba. A jabloncai Sári nénivel ugyanis felvetettük a szövőszéket, ám azt le kellett szőni, s ehhez nekem volt türelmem. Ha szakadt a szál, magamnak kellett megoldanom, így fokozatosan megtanultam minden fogást. Tavalyelőtt már együtt vetettük fel, erről videofelvétel is készült, így már nem veszhet el ez a tudás.”

S mert érdekel, próbálom elmagyaráztatni magamnak a bonyolult szerkezet működését – ám a legelején elveszítem a vezérfonalat. Terelem hát a szót másfelé…

„Tavaly a Kárpátok Alapítvány egyik donora, a floridai Fred bácsi bejárta a vidéket – tudok meg végül egy műhelytitkot –, s felfigyelt a tevékenységünkre. Nagyon tetszett neki a kézművesház ötlete, s vállalta, hogy hozzájárul a kinti kenyérsütő kemence megépítésének költségeihez.”

Tervekből, szép reményekből tehát van Hosszúréten épp elég; s ha a kitartás is lankadatlan marad, úgy tűnik, kenyér is kerül az asztalra…