Azért kutya a kutya, hogy kutyálkodjék

Azt hallgasd meg – mondtam Oscárnak, nemsokára 3 éves kutyánknak. – Azt írja a horoszkópom, hogy „Ha egyszer olyan okos, miért nem gazdag is?”

Oscar szótlanul meredt rám, s én tudtam, hogy tízig sem kell számolnom, s mindjárt jön kutyai bölcselkedése. S lám: Én nem mondom, hogy nem vagy okos. Embernek eléggé okos vagy. Csakhogy emellett naiv is.

Hm, a kutyafáját, mondom magamban stílusosan. S tudom, hogy a „naiv” valójában mit jelent. Oscar finoman fogalmaz, sose használ bántó kifejezéseket. Persze a véleményét azért nem rejti véka alá. A legszebb szavakkal is jól oda tud mondogatni. Nem is kérem, hogy részletezze „naivságomat”, hisz jól tudom, miről van szó. Tudom, hogy mikor, ki miatt, hányszor és menynyit fizettem már rá életemben. Ő pedig tanúja volt néhányszor – legalábbis az utóbbi három év folyamán – jóindulatomnak, hiszékenységemnek, vagy ahogy ő fogalmaz: naivságomnak. De ez a kutya olyan okos, nem feszegeti a témát. Hanem a „naiv” jelző valahogy nagyon tetszik neki. Mert azzal folytatja, hogy nemcsak a saját anyagi dolgaimban jártam el olykor naivan, hanem másokkal kapcsolatban is ekképpen viselkedtem, vagyis „megettem a maszlagot”. Itt van például Mečiar esete. Annak idején nem kételkedtem benne, hogy igazat mond, amikor azt állítja, hogy nincs jelentős vagyona. S tessék. Készpénzzel fizette ki az Elektra 42 milliós felújítását. Vagy vegyük a jelenlegi politikai színteret. Én bíztam benne, hogy kulturáltan készülhetünk a parlamenti választásokra. Oscar azt erősítgette, hogy nagyon hamar meg fog kezdődni a tücsök-bogár-féle hadművelet, sőt helyesbített: kígyót-békát és mindenféle vadállatot fognak kiáltani egymásra a politikusok. S ez is beteljesedett, illetve folytatódik tovább és egyre csak fokozódik.

Oscar elemében van. A „naiv” kifejezés egészen felhergelte. Úgy gondolja, hogy most alaposan beolvas nekem. Mert hogy milyen naivan szorgalmazták egyesek a 90-es évek elején az ország kettéválását. – Na álljon meg a menet! – szakítom őt félbe. – Én aztán foggal-körömmel elleneztem a válást, persze, engem senki se kérdezett. Jó, jó, mondja Oscar. Csakhogy az mind a te fajtád, akik azt hajtogatták, hogy Szlovákia ráfizet Csehországra, s nélküle a mi kicsike országunk előbb-utóbb sokkal gazdagabb lesz. Nézzük csak: mennyibe is kerül ma Szlovákiának egy cseh korona?!

Próbálom megmagyarázni, hogy nem lehet mindenkit egy kalap alá venni, de Oscar abból indul ki, hogy a kutyatársadalomban ez másképp van. Hogy őt igenis bántja, ha valamelyik ebtársa rendetlenkedik az utcán, mert úgy tartja, hogy azzal az egész kutyafajt szégyeníti meg. S ilyenkor félelmetes mordulással utasítja helyre a rendbontót. S azt is megszívleli, amikor a ház lakói panaszkodnak, hogy egyes kutyák sokat ugatnak, zavarják a csendet, a nyugalmat. Ő bizony meg se mukkan egész nap, hogy valamennyire javítson az otthon rostokoló kutyákról alkotott képen.

Ez a kutyai öndicséret azért irritál egy kicsit. Miért? Kérdi Oscar. Ami igaz, az igaz!

Most már csak azért is elárulom, hogy éppenséggel Oscar se szent. Tegnap úgy nekieredt a vak világnak egy kutyalány szaga nyomában, hogy végül majdnem egy óráig kerestem őt a lakótelepen. S mit mondott, amikor végre megtaláltam, s indulatosan rápirítottam, hogy ez meg mit jelentsen? A farkát erőteljesen csóválva (azt hittem, kiszakad tövestül!) és sunyi hunyorgatások közepette csak azt felelte: Ajaj, a természet...