Az összezártság nem édenkert

Sőt, nemcsak ott és azokban a házastársi vagy partneri kapcsolatokban, ahol ez hosszabb távon sajnos szinte napirenden megjelenik, hanem tágabb vonatkozásokban is. Vajon a koronajárvány időszaka nálunk mennyiben tekinthető a most élesebben is felvetődött fonákság „laboratóriumi” figyelmet érdemlő „mintájának”? E téma bővebb összefüggéseit Bolemant Lilla nőjogi és esélyegyenlőségi szakértővel kerestük.

Mostanában az erőszak intenzívebb, ám a hosszas összezártság miatt kevésbé feltűnő lehetett. Így rémálommá vál(hat)tak az otthoni bántalmazással szembekerülő nők amúgy sem egyszerű mindennapjai?

A családon belüli és a partnerkapcsolati erőszaknak leginkább kitett nők és gyerekek helyzete, éppen a koronaidők bezártsága miatt, valóban sokat romlott. A bántalmazóval való összezártság a bántalmazottakat még a minimális menekülési útvonalaktól is elvágta. Ez a munkába járást, a tágabb család tagjaival és a barátokkal való kapcsolattartást jelentheti, vagy akár azt, hogy telefonon segítséget kérhessenek, ha veszélyben érzik magukat. A veszélyeztetettekre gyakorolt fokozott hatást „árnyékpandémiának” nevezték el, hiszen az állandó közös otthonlétben „kevésbé feltűnő”, kevésbé látható ez az egyébként is „láthatatlan” jelenség. És ezt azért mondom idézőjelben, mert bár az esetek nagy részében az emberek ugyan látják, de elfordítják a fejüket és továbblépnek. Mert nem mernek, vagy nem akarnak segíteni, esetleg nem tudják, mit tegyenek.

A szlovákiai nőjogi és nővédelmi szervezeteknek vannak már megbízható információik arról, hogy a 2020 márciusa óta eltelt időszakban a fizikai vagy a pszichés erőszak került fölénybe?

A Munka- és Családkutató Intézet felmérései alapján megkétszereződött a bántalmazások száma. A leggyakrabban különböző formáinak különféle kombinációi együtt jelentek meg. A fizikai és a lelki bántalmazáson kívül szexuális erőszakról, az anyagi vagy például az egészségügyi eszközök és szolgáltatások elérésének akadályozásáról beszélünk. Az országos segélyvonalra érkezett telefonhívások többségében a testi és lelki erőszak jelent meg, és a panaszok sokkal nagyobb számban a veszélyes fenyegetésekről, a szakítás, illetve a válás utáni bántalmazásról szóltak. Az egyéb bántalmazási formákról beszámoló nők száma is megháromszorozódott. Fontos megemlíteni, hogy az országos segélyvonal a 800 212 212 számon működik, és hosszú távú hiányosságának tartom, hogy magyar nyelven nem nyújtanak szolgáltatást.

Egyáltalán folynak nálunk arra vonatkozó átfogó kutatások, hogy a nőkkel szembeni előítéletesség meg az erőszak különféle formái okozta traumák miképpen nyilvánulnak meg az ő egészségi állapotukban?

Szlovákiában a nők helyzetéről körülbelül tízévente végeznek átfogó kutatásokat. Az EU-n belül gyakrabban, sőt éves szinten is felmérik a nők esélyegyenlőségének helyzetét az egyes tagországokban. Szlovákia általában a középmezőnyben végez. Az erőszak okozta traumák nemzetközi szakirodalmából kitűnik, hogy mind a testi, mind a lelki egészséget hosszú távon károsítja. Ezért lenne fontos, hogy minden nő, aki átélte a bántalmazás bármilyen formáját, szakemberrel beszéljen erről. Ez akár az iskolában vagy a munkahelyen megélt szexuális zaklatásra is vonatkozik, hiszen az áldozat megszégyenítése maradandó lelki sérüléseket okozhat.

Nemzetközi adatok tanúsága szerint a nőkkel szembeni erőszakot leggyakoribb a legközelebbi hozzátartozó követi el. Szlovákiában ennek hány százalékos a bizonyítottsága?

Az esetek több mint kilencven százalékában így van, és ez a pandémia alatti felmérésekből is kiderült. A bántalmazó a férj, a partner, a volt partner, a volt férj. A gyerekek esetében az apa, a báty, a nagybácsi. A járvány idején azon esetek száma is nőtt, amelyekben az idős emberek a felnőtt gyerekeiktől, a testvérüktől vagy más rokonuktól szenvedtek el erőszakot.

Nálunk országosan megszokott „tünemény”, hogy a társadalmi diskurzus ritkán és erőtlenül tematizálja a nők egyenjogúságának és egyenrangúságának kérdéskörét. A koronaidőkben még szembeszökőbben kiütközött ez a deficit?

A jelenlegi kormány a koronaidőktől függetlenül, szisztematikusan leépíteni próbálja a nemi esélyegyenlőség témáját. A munkaügyi minisztériumban korábban működött egy, a nemi egyenlőséggel foglalkozó főosztály, ahonnan azonban az aktuális miniszter és az ő emberei elüldözték a szakembereket. Megváltoztatták a támogatási rendszert, és a nemi egyenlőséggel foglalkozó projektek és szervezetek helyett a fundamentalista, úgynevezett életvédő katolikus szervezeteket támogatják. Ugyanezt tették a munka- és családkutató intézettel, és így tartósan akadályozhatják a szakmai és tudományos kutatások, illetve a felmérések menetét.

Viszont a kormány néhány napja bejelentette, hogy több mint hárommillió euró támogatást nyújt a bántalmazott nőknek, és ezt az összeget főként a számukra menedéket nyújtó védett házak bővítésére szeretné felhasználni.

Ez örvendetes hír, ám épp az imént mondottak jegyében majd szigorú figyelemmel kell kísérni, hogy azt valóban erre a célra használják-e fel?! A család- és munkaügyi miniszter egyúttal azt is nyilatkozta, hogy azért döntöttek így, mert a Norvég Alap, amely ezt a segítséget támogatni szokta, a pandémia miatt most nem tudja megtenni. De ez nem igaz! A Norvég Alap projektjei ugyanis nem csak erre szolgálnak, és e projektek megvalósítását éppen a szakminiszter próbálta megakadályozni azzal, hogy hátráltatta a független szakmai bizottság által jóváhagyott projektek szerződéseinek aláírását.

Az elmúlt egy, lassan másfél év tapasztalatai is nyilván hangsúlyosabbá tették, hogy társadalmilag sürgető lecke kidolgozni az erőszak megelőzésének jól átgondolt koncepcióját, illetve a megelőzés okosan előrelátó országos koordinációját.

A diszkriminációellenes törvény nálunk már 2004 óta érvényes, és az a nők elleni erőszakkal kapcsolatos alapdefiníciókat is tartalmazza. Ezenkívül a büntetőtörvénykönyv és más előírások szintén tartalmaznak olyan kitételeket, amelyek kötelező érvénnyel felhasználhatók a bántalmazottak védelmére. Ami az átfogó megelőzést és a megoldást is jelentené, az a legaprólékosabban és legkörültekintőbben kidolgozott nemzetközi dokumentum: a Nők elleni erőszak és a családon belüli erőszak megelőzéséről és felszámolásáról szóló Isztambuli Egyezmény elfogadása, majd a szlovák jogrendbe való beemelése lenne. Esztendőkkel ezelőtt, amikor Iveta Radičová kormányának nagyon rövid időszakában úgy tűnt, hogy végre a nemi esélyegyenlőséggel is komolyan foglalkozik majd a kormány, ezt az egyezményt Szlovákia ugyan aláírta; de az implementációjára – sajnos – már nem kerülhetett sor. Az azóta felálló kormányok pedig sorra elutasították, különféle félrevezető és igaztalanságokon alapuló érvekkel.

A rendvédelmi szervek és a bíróságok, de nem utolsósorban a nővédelmi szerveződések eléggé határozottak a nők elleni erőszak elkövetőivel szemben?

Sajnos, a végrehajtó szervek még a törvény által előírt lehetőségeket sem tartják be. Gyakran bagatellizálják, nem veszik komolyan sem a bántalmazás tényét, sem a bántalmazottat. Mind a bántalmazott nők, mind a felmérések tapasztalatai azt mutatják, hogy a helyszínre hívott rendőrjárőr az esetek zömében nem veszi komolyan a nők panaszát, indokolt esetben nem utasítja ki a lakásból a bántalmazót. Jobbára csak figyelmezteti az illetőt, és ezek után az áldozatot magára hagyja a bántalmazójával. Ez így óriási probléma, hiszen tudvalévő, hogy milyen sokáig tart és milyen nehéz a bántalmazottnak segítséget kérnie.

A nőkkel szembeni erőszak és előítéletesség már nálunk sem tabutéma, általában mégsem „illik” róla beszélni! Javított ezen a rossz gyakorlaton a járványidőszak?

Úgy tűnik, a járványidőszakban erről a témáról tényleg több szó esik. A gond csupán az, hogy mégsem közelítünk a megoldás felé, mert sokkal gyakrabban esik szó az áldozat hibáztatásáról, mint a tényleges probléma felismeréséről és a megoldások kereséséről.

Aki sorozatosan erőszak áldozata, az többnyire kizárja magát a közéletből, felszámolja a szociális kapcsolatait; viszont joggal vár támogatást és remél megértést a környezetétől. Áthidalható ez az ellentét?

Ez nagyon összetett kérdés. A bántalmazásnak ugyanis megvan a pontos „dramaturgiája”. A bántalmazó szisztematikusan leépíti áldozatának önbecsülését, önbizalmát, mígnem maga a bántalmazott önmagát érzi bűnösnek. Mintha ő lenne az, aki úgymond nem képes semmit rendesen csinálni, hogy megfeleljen a partnerének. Ezért nagyon nehéz eljutnia odáig, hogy segítséget kérjen; inkább hajlamos eltitkolni a bántalmazást, mert szégyenkezik. Viszont ott a család és az ismerősök, akiknek ha elmondja is a helyzetét, azok bagatellizálják a problémát, vagy akár azt gondolják, megérdemli a sorsát, ha nem képes faképnél hagyni a bántalmazóját. De egy ilyen kapcsolatból roppant nehéz kilépni, mert a bántalmazott sokszor életveszélyes fenyegetésekkel, sőt gyerekei elvesztésével is számolhat.

Vajon mi az, amit például egy friss regény elmondhatna az „árnyékpandémiáról”?

Igen, a pandémiáról is már több alkotás született. „Koronanaplók” láttak napvilágot, és több új könyvben ez a téma is megjelenik. Ha pedig a családon belüli erőszak pszichológiáját szeretné megismerni az olvasó, ehhez nem kell a „pandémiás regényre” várnia, hiszen nagyon pontos képet nyújtanak erről például Péterfy-Novák Éva regényei.

Nőjogi és esélyegyenlőségi aktivistaként hogyan látja: a koronaidők után nálunk mi lesz a fejlődés, a jövő útja? Optimista vagy pesszimista a közeljövőt illetően?

Gondolom, mivel nincs új a nap alatt, a történelemben többször is megismétlődött forgatókönyv fog működni. Most is kiderül, hogy az emberek ugyanolyan gyarlók maradnak, mint a járvány előtt voltak, noha egy kicsit azért mindig előbbre is lépünk. A nők helyzetét nézve pedig pontosan látható, hogy minden világkatasztrófa küzdői között ott voltak. A háborúkban, a forradalmakban aktívan dolgoztak és harcoltak, utána viszont gyorsan „visszarendezték” őket a konyhába. Bár ha már egyszer kikerültek a fakanál mellől, mégsem lehetett őket teljes mértékben láthatatlanná tenni. Most a pandémia alatt is szinte mindenütt elsősorban a nők vannak az élvonalban, legyen szó az iskolai és otthoni oktatásról, az egészségügyről, a szolgáltatásokról és sok más egyébről... Noha a kormány férfi politikusai – akik az egészet irányítani szeretnék – szexista megjegyzéseket téve még mindig másodrendű emberként nyilatkozgatnak róluk, már nem lesz erejük arra, hogy a nőket újra erőteljesen a háttérbe szorítsák. És szerencsére Szlovákiában vannak már olyan politikusnők meg azért politikusok is, akik értik az egyenjogúság és egyenrangúság kérdéskörét.