Az fársángozásnak rettenetes vétke

Tájainkon már a 15. század óta szólnak feljegyzések álarcviselésről, állatalakoskodásokról. A királyi udvartól a kis falvakig mindenütt a lakomák, táncmulatságok, bálok ideje volt a vízkereszttől hamvazószerdáig tartó időszak. Nem véletlen, hogy alig akad irodalmi mű, családi krónika, ahol bálokról, mulatságokról s az ott szövődött szerelmekről, botrányokról ne lenne szó.

A bujaság ostorozása

Az egyház azonban sokáig nem nézte jó szemmel, sőt minden adandó alkalommal ostorozta a féktelen mulatozást – vagy amit annak tartott. A témával Martí Tibor, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa foglalkozott behatóan. Azt vizsgálta, hogyan esett szó a különböző felekezetek egyházi beszédeiben a mulatságról, a táncról, a szórakozásról. „A prédikációk eszköztára a kánai menyegző bibliai példázata kapcsán változott a tisztes, a maga idejében történő mulatság elfogadásától, sőt dicséretétől a hetvenedvasárnapi (böjtelő első vasárnapja a feltámadás előtt hetven nappal), hatvanadvasárnapi (böjtelő második vasárnapja, majd ötvenedvasárnapi (hamvazószerda előtti utolsó vasárnap) prédikációk szigorú dorgálásáig, a hamvazószerdán elhangzó figyelmeztetésig, végül a böjti időszak elején mondott homíliákban a farsangi vétkek dörgedelmes ostorozásáig” – írja Mindeneknek ideje vagyon című tanulmányában, melyben a 17–18. századi farsangi prédikációkkal foglalkozik.

A „farsangi üdő” említése szinte mindennapos a kora újkori főúri levelezésekben, a farsangi „csengettyűs szánkázások”, bálok, népi játékok hagyományának társadalmi jelentősége évszázadok óta nyilvánvaló. Az arisztokrácia társadalmi életének jelentős eseményei voltak ezek, a mulatságokon megállapodások, üzletek és frigyek is köttettek. Az egyház azonban sokáig a sátán kísértését látta ezekben a vigasságokban. A farsangi kicsapongás, dorbézolás elleni határozott fellépés, a tánc tiltása, bírálata egyházi beszédekben, zsinati határozatokban vagy városi statútumokban a 16–18. század közismert jelensége. Az egyházi beszédek nagy része nem általánosságban szól a farsangról, hanem magát a maskarázást, bujaságot, torkosságot, részegeskedést ítéli el. A legindulatosabb prédikációk érthető módon a farsangi háromnapok, vagyis a hamvazószerdát megelőző napok utolsó mulatási alkalmai előtt hangzottak el. A rossz erkölcsöket elítélő prédikációknak, a különböző vallási indíttatású műveknek köszönhetően ma viszonylag sokat tudunk a farsangi ünnepkörhöz tartozó népszokásaink középkori előzményeiről. Jól ismert Temesvári Pelbárt (1435 k.–1504) egyik, hívei léhaságát ostorozó prédikációja, de a 16. század prédikátorai mindannyian egyöntetűen és megingathatatlanul támadták a farsangot: Bornemisza Péter, Heltai Gáspár, Magyari István, Decsi Gáspár, Melius Péter, Telegdi Miklós húshagyókedd alkalmából elhangzott prédikációi világosan árulkodnak az álarcos, maszkos szokások meglétéről.

Ál-orczákban részegesködnek

A neves evangélikus püspök, Zvonarics Mihály (1570–1625) nagyböjt előtti utolsó vasárnapon elmondott prédikációja – Isten haragja az bűn ellen és az fársángozásnac rettenetes vétke – figyelemre méltóan erős felindultsággal kel ki Bacchus ünnepe ellen, „mellynek urasága még az kereszttyének seregét is anyira el birta és elbolondétotta, hogy az fársáng innepét az Christus innepével, az Bacchus bolondságát Christus keserö siralmával föllyebre böcsülli ö”. Zvonarics engesztelhetetlen módon ostorozza a fársángolókat, akik „áll orczákban futosnak, részegesködnek, tobzódnak, minden latorságra szabadságot vésznek”. A mértéket, tisztességet nem ismerő mulatozók „meg keményedése az bűnben” arra enged következtetni, hogy kitartóan és tántoríthatatlanul, évről évre „áldoznak pogány módon az Bacchusnak”, „fársángolnak”. A „házonként való szemtelen buja fársángolás” ráadásul nem elszórt jelenség; a „fársángosok serege” a közelgő böjttel semmit nem törődve, hangosan kiáltozva dorbézol, eszik, iszik, játszódik, förtelmesen nyájaskodik, bujálkodik”. A felháborodott lelkész megütközve állítja szembe a kicsapongók tobzódását Urunk kínszenvedésével: beszédének különleges hatású része az a drámai ellentét, amely Krisztus megtérésre hívó felszólítása és a farsangolók szemtelen megátalkodottsága között feszül; az istentelen duhajkodók ahelyett, hogy magukba szállnának, „ördögi modon Comoedia játékra” adják fejüket. Zvonarics Magyar postillája 1627-ben jelent meg Csepregen; idézett prédikációja szervesen illeszkedik az erkölcsi kérdésekben rendkívül határozott, markáns módon állást foglaló protestáns igemagyarázatok sorába. 

Félő, hogy az öröm siralomra fordul

Ugyanebből a korszakból bőven említ Martí Tibor katolikus adatokat is, melyek Zvonarics állásfoglalásához hasonlóan támadták a farsangolókat, és igyekeztek elejét venni a fejetlen mulatságnak. Pázmány Péter Nagyszombat városbírájához intézett levelében emelt panaszt farsangosok ellen: 1632. február 8-án este Magyarbélen némelyek az érsek háza közelében zajosan farsangoltak, holott az éppen akkor dühöngő pestisre való tekintettel ezt abban az évben Bécsben megtiltották.

„Az este késsőn, úgy mint kilencz óra után, nagy zörgéssel, kiáltással farsangoltak ott az mi utczánkon valakik. Illyen közönséges csapások között, úgy teczik, nem illeník efféle farsangolás, és nem csak Bécsbe megtiltotta a váras és ő felsége is, hogy semmi maskarák és afféle illetlen vigasságok ne legyenek, de Posonban sem szenvették meg csak az csengetyűs szánkázásokat is.” (Pázmány Péter Összegyűjtött levelei)

Pázmány tiltó rendelkezés foganatosítását kérte a bírótól; kérésének indoklása nyilvánvalóan azt a felfogást tükrözi, mely szerint a farsangolás, kivált pestisjárvány idején, fokozza az isteni csapások mértékét. „Azért kegyelmedet atyai szeretettel intjük, hogy az böcsületes Tanácscsal egybegyülvén, tegyen olly rendelést, melylyel az Isten engeszteltessék, mert ha Isten nem könyörül rajtunk (minthogy nem is könyörül, ha ő szent felségét boszontjuk), félő, hogy az öröm siralomra fordul.”

Pázmány Imádságos könyvének (az 1631-es kiadás) lelki tükrében a 6. parancsolatnál találunk táncra, alakoskodásra vonatkozó kitételt. „Gonosz tekíntetekkel, fajtalan könyvek olvasásaval, ocsmány énekekkel, képekkel, fajtalan beszéddel, buja illetésekkel, játékokkal, tánczokkal, áll-orczázással, ölelésekkel, bántottad-e Istenedet? Ezekkel mást botránkoztattál-e?” A lelki tükör a kicsapongó mulatozásról, dorbézolásról is kérdez: „El-távoztattad-e a’ fajtalanságra vívö vétkeket, ugy-mint, a’ részegséget, tobzódást, hivolkodást, és asszony-emberekkel-való gyakori társalkodást?” Műveiben több helyen is előfordul a farsangos álorcázás mint a hamisság, az igazság elferdítésére utaló hasonlat említése.

A bálház rakva vagyon táncolókkal

A 18. században, különösen a század második felében a magyar nyelven nyomtatásban kiadott prédikációs kötetek száma nagymértékben megnőtt a megelőző századhoz képest. Kétségtelen szemléletváltozás figyelhető meg a prédikációkban: a 16–17. századi, a mulatozásnak szinte minden fajtáját könyörtelen módon elítélő és ostorozó beszédek retorikája a 18. században megváltozott. A féktelen életöröm farsangban szokásos megnyilvánulását természetesen továbbra is tiltották, például Alexovics Vazulnál (1742–1796) olvashatjuk, hogy a mértéktelen, féktelen mulatság elvonja a hívőket a templom látogatásától: „A komédiaház rakva vagyon halgatókkal; a bálház rakva vagyon táncolókkal; a heccház rakva vagyon játszókkal,.... de a szentegyház üres és puszta.”

Az erkölcsileg nem kifogásolható, „tisztes” szórakozás létjogosultságát azonban már elfogadták, sőt esetenként hangsúlyozták, illetve szembeállították a rossz, tivornyázó jellegű kicsapongással. Erre Stankovátsi Leopold (1742–1789) ferences pap gyertyaszentelő alkalmával elmondott beszéde a legjellegzetesebb példa: „A’ szép musika, tánc, nyájasság becsületes embernek való dolog, kivált a’ víg farsángi napokban. Nem tagadom én, Atyámfiai, hogy becsületes embernek való a nyájasság ’s mulatság, csak hogy botránkoztató ne légyen. De mit akarnak sokan béhozni közünkbe efféle nyájasságokkal? nem azt-e’, a’ mit siránkozó szemekkel kell nézni a’ lelki Pásztoroknak? tudni-illik: hogy a sz. Templomok üressen maradjanak: a’ bál-házak ’s korcsmák pedig éjjel, nappal teli legyenek: a’ mérték nélkül való dobzódás, részegség, fajtalan nyájasság, bűnöknek se tartassanak, hanem becsületes módinak, és illendő szokásnak: Az Isten, és Anyaszentegyház törvényi megtapodtassanak, az Egyházi, és szerzetes személyek kicsufoltassanak, az Elöljárók’ parancsolati kinevettessenek: ne légyen Egyházi, vagy világi Bíró a’ ki merjen fenyíteni, mert nem lészen a’ ki akarjon engedelmeskedni.” (Stankovátsi Leopold Gyertyaszentelő Boldogasszony napi predikátzió: A botránkoztatás távoztatásáról)

Jézus is elment a vendégségbe  

Somodi István (1759–1845) református lelkész fiataloknak mondott farsangi prédikációjában – a tékozló ifjúról szóló példabeszéd kapcsán – a kegyes élet fontosságát hangsúlyozza; a kegyesség fogalmának magyarázata jó alkalom arra, hogy a keresztyén mulatságról, vígságról is szó essék: „Az a hamis vélekedés, hogy az ifjú idő nem a kegyességnek, hanem csak a gyönyörűségnek ideje, ezt a képtelenséget foglalja magában, hogy a kegyesség komorrá, melancholikussá tészi az embert, és hogy a vallással, vagy kegyességgel az öröm és vigasság együtt meg nem állhat. Goromba vélekedés ez, szerelmesim! A keresztyén vallás sohol nem tiltja az örömöt, a vigasságot, a mulatságot, egyedül csak a visszaélést tilalmazza, azt a visszaélést, mely által magamat is, másokat is boldogtalanokká tehetnék.”

Török Damaszcén (1757–1824) egri minorita a 18–19. század fordulóján prédikált a kánai menyegzőről szóló evangéliumi szakasz kapcsán a keresztények farsangi mulatságáról: Ne gyalázza senki azt, a’ ki vendégségben hívattatván örömest el megyen: Ime maga Üdvözítőnk is vendégségbe hívattatván, elméne. Vendégségbe hívattaték, mert a’ menyegzői mulatságra hivattaték. E’ pedig az ételben, italban, jól lakozásban, szóval: vendégségben áll. Kinek lett légyen a’ menyegzői vendégsége azt az Irás fel nem jegyzi, de hogy vendégség vólt, azt az Irásból könnyen ki lehet hozni, mert menyegző vólt, vagyis menyegzői mulatság, ennek pedig dísze a’ vendégeskedés, bor vólt fel téve hogy igyanak, tehát ettek is. Ezen vendégségre hívattatott Jésus Tanítványaival együtt, el is ment. Ugyan Keresztények kinek ne vólna kedve a’ barátságos mulatságra, a’ vendégeskedésre, mikor még Kristus-is, nem tartotta disztelenségnek az illyen üdő töltésre meg jelenni? Vígan tehát, vígan legyetek ezen fársángi napokban Keresztények, tartsatok barátságos gyülekezeteket, füstölyenek a’ konyhák, ropogjanak az asztalok a’ sok féle eledeleknek terhe alatt; egyetek, igyatok, vendégeskedgyetek. Íme Üdvözítőnk is hivattaték a’ menyegzőre, ’s el méne.” A 18. század végén már az egyház is áldását adra a farsangi vigasságra, csak azt szorgalmazta, hogy az tisztességben, illendőségben, az Úrnak tetsző mértékletességgel történjen. És ha mégsem, hát legfeljebb meggyónják a mulatozók.

A szerző a Vasárnap munkatársa