Az első kávé

Melyek azok a dolgok, amelyekre életünk végéig emlékezünk? Az első csókra, a szüzességünk elvesztésére, az első berúgásra, arra, mikor először láttuk a tengert. Emlékszünk még az érettségire (a mai napig rémálmodom néha, hogy visszaadják a diplomámat, valahogy kiderül, hogy nem érettségiztem le matekból…), az első munkanapunkra. Ám arra már igazán kevesen tudnak pontosan visszaemlékezni, mikor és hogyan itták életük első kávéját. Én viszont mindent pontosan fel tudok idézni, ugyanis én mindent nagyon korán kezdtem, még a megszületést is. Első, korai gyerek lévén – mamám 19 éves volt – első, korai unoka, illetve dédunoka voltam, a család tehát csodámra járt, fotózott, feljegyzett, dokumentált minden velem kapcsolatos dolgot. A legmegdöbbentőbb felvételen éppen hároméves lehetek. Egyik kezemben egy foltos mokkáspohár-classic, a másikkal apa cigarettája után (sophiane) nyúlok. Nagymama meséli, hogy már akkoriban imádtam a kávé illatát, reggel első voltam, aki a konyhába pattant, és követelte a „kávécskáját“. Ekkor még természetesen csak Maci pótkávéval itattak, de erről nem tudtam. Hatéves lettem, amikor kiderült az igazság, és akkor őrült balhét csaptam. Na, akkor kortyolhattam bele az igazi, igaz, rengeteg tejjel felöntött kávémba, amitől aztán nem lehetett eltántorítani. Ám az igazi áttörés a gimnáziumban történt. Akkor már azt éreztem, felnőtt vagyok, komolyan kell engem venni, nem szórakozhatok holmi tejes löttyökkel. Elkezdődött a kemény feketék időszaka. Nem voltam valami ínyenc – még nem tudtam, milyen a jó kávé. Csak maga a kávézás hangulata és a hozzá tapadt legendák vonzottak. Barátnőimmel reggelente képesek voltunk ötkor felkelni, csakhogy a suli előtt egy kávézóba elmehessünk még. (Tavaly, Berlinben láttam egy reggelizőhely kiírását: ĺnyenc reggeli – 10 euró, Komplett reggeli – 7 euró, Szerény reggeli – 4 euró, Egzisztencialista reggeli – 2 euró. Bementem megkérdezni, ez utóbbi mit is jelent. A válasz egyszerű volt: egy jó feketét és egy szál erős cigarettát. Úgy látszik, én már a 16 évesen egzisztencialista voltam…) Na, szóval, akármilyen volt is, az első kávé ízét sosem felejtem el. Otthon voltam, a szüleimmel, az akkor először megjelent Magyar Narancs első számát hozta haza éppen az apám, hogy végre, itt egy jó újság. A konyhában szokás szerint állt a gané, én az újságot lapozgattam, apám a kávéfőzővel trükközött. Ez még a régi kotyogó volt, fel is robbant éppen (abban a hónapban másodjára, anyám nemrég meszelte át a falat), apám káromkodott, hogy most mi lesz. Láttuk, hogy eltitkolni ezt nem lehet, de nézni is rossz, lementünk hát a Sógorba, pótolni a pótolni valókat, és felejteni. Na, akkor kértem ki az elsőt, és ittam meg cukor nélkül, tej nélkül, ahogy mindmáig iszom. Reggelente, ha ülök a konyhámban, a remek kis kávégépem mellett, néha eszembe jut az a régi, ormótlan szerkezet, és szeretném, ha megint rég lenne, ha megint ott lehetnék lélekben, ahol az első kávé idején. Vagy legalább valahol, ahonnan érdemes továbbindulni.