Az életmód nagyon más, az emberek hasonlóak

Mary GaramkövesdenA szerző felvételeMary számára Szlovákia neve nem volt teljesen ismeretlen: dédapja száz évvel ezelőtt egy Pozsony környéki településről vándorolt ki Amerikába a családjával.

Ha kései rokonokat – a pontos helységnév ismeretének hiányában – nem talált is, Mary nagyszerűen érezte magát Pozsonyban. – Kellemes kis város – mondta az egynapos kirándulás után –, nincs akkora nyüzsgés, mint például Budapesten. De valójában ez az egyetlen összehasonlítási alapom, mert most vagyok először Európában.

A New York állam fővárosából, Albanyből származó Mary a szlovákiai dédszülőknek csupán a vezetéknevét ismeri; annak idején Hudák néven érkeztek munkát keresni az Újvilágba. – A dédapám később megváltoztatta, amerikaiasította a család nevét. Keményen dolgoztak a feleségével együtt, éppen úgy, mint a nagypapám, anyukám édesapja. Én sajnos már őt sem ismerhettem. Pennsylvaniában élt, bányász volt. A por és a mérges gázok, mint annyi sok bányásznak, az ő tüdejét is megtámadta, és még a születésem előtt meghalt. Ezekről a dolgokról akkor szereztem tudomást, amikor az egyik iskolai feladat során fel kellett állítani a családfánkat.

A húszéves amerikai lány családfája igencsak szerteágazó, felmenői között indiai, kínai ősök is akadnak, apai nagyanyja pedig egyik ágról vietnami származású. A legdominánsabb azonban az olasz vérvonal, ahogy ezt Mary vezetékneve is sejteti. – Igen, több rokonunk él Szicíliában és Rómában. Velük nem szakadt meg teljesen a családi kapcsolat. Januárban készülök Olaszországba, elsősorban persze ott is tanulni fogok. Politológiát és kultúrtörténetet, mint Washingtonban, és egy kicsit talán olaszul is. Bár jelenleg éppen a spanyollal birkózom.

A „szervusz” meg a „köszönöm” már magyarul is egész jól megy...

Tényleg? Ennek örülök, mert a magyar nagyon egzotikus nyelv. Azon nem lepődtem meg, hogy éppen Szlovákiában fogok magyarul tanulni, mert előzőleg egy kicsit tanulmányoztam a térség történelmét. S engem tulajdonképpen mindig inkább a kisebb népek kultúrája érdekelt, nem a nagy európai nemzeteké.

Nálunk a politológus nem kifejezetten női szakma...

Ó, errefelé minden nagyon más. Ha úgy vesszük, én is egy kertvárosban nőttem fel, de az ittenihez hasonló falvakat még sohasem láttam. Viszont annak ellenére, hogy az életkörülményeink teljesen mások, az emberek szerintem itt is éppen olyanok, mint Amerikában. A gyerekek pont olyan csintalanok...

És a korodbeli fiatalok?

No igen. Hát akkor talán mégsem teljesen olyanok. Az igaz, hogy közelebbről viszonylag kevés itteni fiatalt ismertem meg, mondhatni csak azokat, akik a nyelvtanfolyamra járnak, de amit az utcákon látok, az a külsőségek alapján..., hogy is mondjam csak...

Vegyük például az öltözködést?

Ilyesmire gondoltam, pontosan. Nálunk, Amerikában senki nem öltözködik ennyire „levetkőzve”. Itt már a kislányok is szorosan testre simuló ruhákat hordanak, az átlátszó pólóból kinn a hasuk, a hátuk, a szoknyájuk ultramini, a válluk mezítelen. És ha bemegyek egy boltba, akár Budapesten, akár Párkányban, ugyanezt a döbbenetes „kollekciót” látom a nagylányokon s a felnőtt, sőt az idősebb nőkön is. Az Államokban sem ismeretlen ez a divat, csak nálunk a prostituáltak hordják.

Khm. És mi a helyzet az említett politológiával?

Én rendkívül izgalmasnak találom. Még egészen kicsiben is. Mondjuk szívesen tanulmányozom egy-egy városrész történelmét, s a politikai irányultság helyi változásait.

Bush elnök?

Szerintem mind a republikánusok, mind a demokraták túl dogmatikusak. Busht másodszor már nem kellett volna megválasztani. Kampányidőszakban mindenki ráerősít, aztán jönnek az újabb és újabb emberi jogokat korlátozó törvények. Sajnos a terrorizmus elleni harc nevében gyakorlatilag mindent el lehet adni. Én a kétféle szemlélet között állok, rugalmasabb, és nem a mindenáron ellenségképet kereső politikai irányzatokban gondolkodom. De, bár elítélem az abortuszt és a halálbüntetést, nem rokonszenvesek az olyan erőszakosan békés társaságok sem, mint például a Greenpeace. Éppen az erőszakosságuk miatt. Szeretném hinni, hogy az én harmadik utam mihamarabb járható lesz.

Mi is felkapjuk a fejünket egy-egy államokbeli hír kapcsán. Ha nem perrel és börtönbüntetéssel végződne, mosolyognánk az olyan túlkapásokon, hogy a sértődött szomszéd pedofíliáért feljelent egy családapát, csak mert megsimogatta a kertben a kislányát. Vagy hogy Oscar-díjra jelölt filmekből vágnak ki erotikus részeket azzal, hogy Európában majd úgyis mehet, ahogy van...

Igen, Európában sok dolgot lényegesen szabadabban értelmeznek. Amerikában túlságosan szigorúak a törvények. Huszonegy évesen leszel nagykorú, felnőtt, s addig nem fogyaszthatsz vagy vásárolhatsz alkoholt, cigarettát. Ezek éppen olyan kemény dolgok, mint a drogtörvény.

A „bigott” vagy „álszent” jelző talán túlzás, de mégis, a kamasznak jogosítványa-autója lehet, lakása lehet, hatéves filmsztárként kereshet dollármilliókat, de nem ihat meg egy pohár sört?

Valahogy így. A felszín legalábbis ez. A tinisztárok élete azonban nagyon más, mint egy átlagpolgáré. Velük mindenki elnézőbb. S az impresszáriójuk könnyedén kifizet bármekkora büntetést.

Folytathatnánk, hogy akkor most a pohár sör, vagy a ki-, illetve lefizetés a súlyosabb vétek...

Az egyik kicsinyes, a másik korruptan nagyvonalú. De azt gondolom, ez nem csak az Államokra jellemző.

Való igaz. Lehetne kellemesebb témánk is. Például hogy hogyan érzed magad Garamkövesden?

A projektünk lényege, hogy mindegyik angolnyelv-tanár befogadó családnál lakjon. ĺgy sokkal közelebbről megismerhetjük az adott ország, azaz esetemben nemzetiség kultúráját. A Keszegh családban teljesen otthon érzem magam. Sőt, agyonetetnek, agyonszeretnek! Mindenben nagyon hasonlítanak az otthoni családomhoz. Náluk is éppen olyan szeretetteljes légkör uralkodik, mint nálunk. Mi másodgenerációs értelmiségi család vagyunk. Az édesapám New York-i ügyvéd, ő is azon az egyetemen végzett, ahová most én járok. A bátyám, Matthew, Long Islanden tanul humán menedzsmentet, s az egyetem mellett ingatlanközvetítéssel foglalkozik. Ez azon a környéken nagyon jövedelmező. Anyukám adminisztrátor, szintén New Yorkban dolgozik. Viszonylag ritkán találkozunk, mivel én két éve Washingtonban élek. Persze, otthon is megmaradt a saját szobám. A szüleink keményen neveltek bennünket, de a bátyám is, én is tudtuk, hogy mindenben számíthatunk rájuk. Számomra itt, Garamkövesden az a legfurcsább, hogy az összes rokon annyira közel van, a nagyszülők alig ötszáz méterre, az unokatestvérek a szomszéd utcában laknak. Nálunk ezek a távolságok több száz, vagy ezernél is több kilométeresek. Nagyobb családi összejövetelre emiatt általában kétévente kerül sor. Anyukám családjára jellemző, hogy ilyenkor harmincan-negyvenen is összegyűlünk egy tóparti víkendre, és nagyokat horgászunk, beszélgetünk. Anyukám szokott főzni, otthon is naponta főz, remekül és változatosan, s gyakran készít olaszos ételeket.

És a saját majdani családod?

Még csak nem is tervezem. A szüleim ugyan meglehetősen konzervatívak, és anyukám azt szeretné, ha hozzá hasonlóan én is házias lennék, de számomra egyelőre sokkal fontosabb a pályám. Igaz, azt is ő mondta, hogy csak boldog ember tud boldog családot alapítani. Vagyis, hogy először teremtsem meg a saját boldogságomat, s csak aztán gondoljak férjre, gyerekekre. Nálatok hány évesen házasodnak először a fiatalok?

Vidéken úgy tizennyolc és huszonnyolc között.

Látod, Amerikában huszonöt és harmincnyolc között! Vagy még később.

Igen, lassan mi is csatlakozunk a trendhez. Sok amerikai filmet nézünk...

Én azt gondolom, hogy az ember először legyen független, sikeres és boldog! Mindehhez pedig pénz kell. A bátyám is, én is büszkék vagyunk rá, hogy – sok amerikai fiatallal ellentétben – nem szorulunk a szüleinkre. Miután befejeztem az egyetemet, szeretnék egy jó állást. Ha pedig egyszer majd találkozom életem párjával, ám legyen! De ez még anynyira távoli jövő, hogy egyelőre végképp nem aggódom miatta.

Diákélet Washingtonban

– Reggel kilenc órakor szoktam ébredni, az első előadások fél tizenkettőig tartanak. Utána egy óráig ebédszünet, olyankor én gyakran inkább alszom még egy kicsit. Azután következnek a délutáni órák, általában ötig-hatig. A vacsorát követően különböző rendezvényeket szervezünk.

Tagja vagyok az önkéntes egyetemi diáklány egyesületnek (van testvér fiúegyesületünk is), és gyakorlatilag minden napra jut egy-egy jótékonysági feladat.

Hetente két alkalommal ételt osztunk a rászorulóknak, két másik napon pedig írni-olvasni tanítjuk a szegénynegyedek gyermekeit. Többedmagammal felvállaltam az intézetből kikerült fiatalkorú bűnözőkkel való foglakozást is. Az elmúlt évben egy tizenhat és egy tizenhárom éves fiú mentora voltam. Naponta felhívtam őket, hogy nincs-e valamilyen problémájuk, s minden héten kétszer együtt reggeliztünk Georgetownban. Csak „kis testvéreimnek” hívom őket, nagyon szegények, nincs sem pénzük, sem apjuk, sem családjuk.