Az elesettség fokozatairól

Jó már nekünk – nyugtázom elégedetten a gazdasági tárca statisztikai jelentését böngészve, hiszen a 2000-es nyolccal szemben ma már több mint nyolcvan hiper-szupermarket üzemel az országban. Hát ezért jó nekünk…

A nyugati kereskedelmi kultúra természetesen nemcsak az ország gazdaságilag fejlettebb, nyugati részében jelent meg, hanem olyan helyeken is, ahol az életszínvonal a 30-40%-os munkanélküliségi arány miatt enyhén szólva sem rózsás. Például Gömörben, megteremtve így a lehetőséget arra, hogy a sovány erszényűek is egy helyen, kulturált körülmények között verhessék el szerény jövedelmüket. A nagy bevásárlóközpontokkal egy időben jelentek meg a Hofi által csak „lumpen proletárnak” nevezett egyedek a gömöri járási székhelyeken. Ki tudja, hol voltak ez ideig? Városszéli félreeső kiskocsmákban múlatták az időt, kerülve a városközpontokat, ám a szinte nagykereskedelmi áron forgalmazott olcsó bornak – vagy ahogy errefelé nevezik: a csucsunak – nem tudnak ellenállni. Hevernek tehát a járdaszélen, aprót tarhálva, hogy néha valamelyikük felfrissíthesse a készletet. A vásárlóközönség pedig gondosan megkerüli őket, mert errefelé még mindig nem szokás csak úgy végiggázolni a lecsúszott egzisztenciákon…

Jó hír a reménytelenségben, hogy az izmosodó harmadik szektor felvállalta azt, ami tulajdonképpen az állam kötelessége volna – hogy a társadalom minél kevesebb lecsúszott egzisztenciát termeljen ki. Ifjúsági és polgári társulások, közösségi intézmények sora gondoskodik arról, hogy a jobb sorsra érdemes vidéken ne az elesettség, a reménytelenség legyen az egyetlen úr; s fáradozásaikat minősíti, hogy a Nyugatra történő kitántorgás helyett egyre – talán kalandvágyból? – kevesebb fiatal választja az itthon maradást. Olykor éppen ehhez kell több bátorság…