Az agyvihar tovább dúl

Ha nyakig benne vagyunk, az őrület tűnik természetesnek. ĺgy voltam én az utóbbi hetekkel. Rohangálás, stúdió, kiadó, tévék, rádiók, interjúk. Ha meg éppen nem világítottak be a reflektorok, akkor bevilágított a monitor fénye: próbáltam utolérni magam, de mindig csak ügettem a nyomomban, hátam mögött határidők, megíratlan cikkek, meg nem válaszolt levelek. A legnagyobb ellenségem a telefonom lett. Általában kikapcsoltam, a rögzítőt nem hallgattam le, azt éreztem, még egyszer csörren, és kihajítom a fenébe. Aztán egyik nap – éppen meghívtak megint valahová – idegességemben beleejtettem a készüléket a mosogatóba. Szétázott, azt hittem, ennek vége. A sors jelének véltem, és arra gondoltam, ez így is marad, kivonulok a civilizációból, én leszek a nő, akinek nincs telefonja, mennyivel nyugodtabb lesz az életem. Az eufória egészen fél órán át tartott, amikor elkezdtem nyugtalankodni. ĺgy hogyan ér el a szerkesztőm, akivel még a könyvem javításairól kell beszélnem. Hogyan érnek el Varsóból, ahová hamarosan utazom. És én hogyan érem el azt a szemét netes portál igazgatót, aki elég sok lével lóg nekem?

Azért az éjszakám nem volt álmatlan. Igaz, másnap reggel elaludtam, mert ébresztő csak a telefonomban van, de a reggeli kávét buddhista nyugalommal kortyolgattam, nem borzolva az idegeimet már délelőtt a hülye SMS-ektől, amik általában arról szólnak, hogy megint lemard valami, át kell írni valamit, fel kell hívnom valakit. Azért egy próbát tettem a gonosz szerkezettel fél óra múlva, és láss csodát, működött. A szöveges üzenettár fullos, a már megszokott témákkal, a rögzítő jelez, azt éreztem végem. Aztán eljött ennek a pokoli időszaknak a vége, és az őrület csillapodott. Már nem vijjog félpercenként a mobil, nem várt félóránként húsz meghívás a levelesládámban. A könyvem rég a boltokban, a CD-m is, a főbb helyeken már virítottam, hát akkor most mi van.

Felesleges lettem? Már nem kíváncsi rám senki? Már nem akarnak egész egyszerűen szétszedni? „Hát én már szart sem érek?” A csatornámnál kezdődik a nyári szünet, azzal sem kell törődnöm, hát mi marad nekem? Mert ha másra nem is, arra jó volt ez a többhavi nyüzsgés, hogy elterelje a gondolataimat magamról. Most mi lesz? Rettegek, nehogy megint ellepjen a depresszió. Mert persze tudom: mozgás, gyógyteák, pozitív szemlélet, de mindezt sokkal egyszerűbb úgy megfogadni, ha körülöttem minden tombol, és csak magamat érzem az egyetlen normálisnak az agyviharban. Nem való nekem a nyugalom. Egyszerűen megőrülök tőle.