Az Academia Istropolitana ékköve

Mátyás király, a humanizmus lelkes híve minden bizonnyal egykori nevelője, Vitéz János, valamint olasz felesége, Beatrix és az őt körülvevő tudósok hatására határozta el a hazai egyetem alapítását. Ennek érdekében 1465-ben engedélyezésért követeket küldött II. Pál pápához. Az év május 19-én kiadott pápai bulla értesítette Vitéz Jánost az egyházfő jóváhagyásáról, ennek alapján pedig az uralkodó megbízta őt az egyetem megszervezésével. Pontosabban kettőével: Budára álmodta az igazi nagy egyetemet, emellett Pozsonynak is szánt egy testvérintézményt. Sajátos módon előbbi tervét nem tudta kivitelezni, míg az utóbbi valósággá vált.

A legkiemelkedőbb előadó: Johannes Müller

Vitéz János a frissen alakult intézménybe a legismertebb olasz, francia, német és lengyel egyetemekről csábította át az előadókat. Közülük Johannes Müller volt a legkiemelkedőbb – a tudománytörténet Regiomontanus néven tartja számon; ő a király közreműködésével került Magyarországra: a Konstantinápoly elfoglalásánál zsákmányolt görög kéziratok rendezését bízta rá. A Budán működő tudós a pozsonyi intézmény megnyitását követően lett az akadémia tanára, ahol matematikát, fizikát és csillagászatot adott elő.

A pozsonyi akadémia híre gyorsan elterjedt. Magyarország határain kívülről is érkeztek diákok, akik az Academia Istropolitana melletti épületben kialakított kollégiumban laktak. A tanítás nyelve a korabeli európai gyakorlatnak megfelelően a latin volt. A tanmenet alig különbözött a maitól: előadásokra és disputákra (szemináriumokra) tagolódott.

Sajnálatos módon szűk emberöltő múltán, a Mátyás király halála utáni zűrzavaros helyzetben, valamikor 1492 körül az iskola megszűnt, tanárai szétszóródtak a világban. Egyetlen fennmaradó emléke a Ventúr utcai épület, amely felújítva napjainkban is megcsodálható. Örvendetes, hogy immár több mint fél évszázada ismét felsőoktatási intézmény, a Filmművészeti Főiskola működik a falai között.

Königsbergtől Rómáig

Johannes Müller 1436. június 6-án Kelet-Poroszországban, Unfindben látta meg a napvilágot, amely alig kőhajtásnyira fekszik az egykori fővárostól, Königsbergtől. Ma ezt a várost Kalinyingrád néven Oroszország részeként tartják számon. A kelet-poroszországi tudós erről a városról nevezte el magát: Königsberg latinul Regiomontanát jelent.

Felsőfokú tanulmányait a híres bécsi egyetemen folytatta, ahol a kor jeles csillagásza, Georg von Peurbach tanítványa volt, majd mestere halála után utóda lett a katedrán. Magyarországra Mátyás király meghívására került. Mivel az Academia Istropolitana iratai a vérzivataros századok alatt megsemmisültek, aránylag keveset tudunk Regiomontanus itteni működéséről. Annyi bizonyos, hogy 1474-ben IV. Sixtus pápa Rómába rendelte, és hogy előzőleg rövid ideig Nürnbergben működött, tehát valamikor 1472–73 táján hagyta el Pozsonyt.

Korának nemcsak legkiválóbb csillagásza volt, hanem rájött arra is, hogy a földrajzi helymeghatározásra használható a Jákob botjaként ismert függőleges rúd. A későbbiekben ebből fejlődött ki a tengerészek nélkülözhetetlen műszere, a szextáns, amely a hajók helymeghatározásának legfontosabb eszközévé vált a pontos óra és az iránytű társaságában. Emellett Németországban meghonosította az arabok által kidolgozott tudomány, az algebra tanítását, továbbfejlesztette a trigonometriát, a tangens fogalmát pedig bevezette a matematikába. Több tucat könyvet jelentetett meg az optika és a hidrosztatika területéről. A legnagyobb befolyást mégis a csillagászatra gyakorolta, ez volt az oka, hogy a pápa árgus szemekkel figyelte működését.

A Julianus-naptár kútba esett reformja

A pápai berendelésnek fontos tudománytörténeti oka volt: meg kellett reformálni az általuk használt, Julius Caesar korában bevezetett és róla elnevezett Julianus-naptárt, amely már tartalmazta a négyévenkénti szökőnapokat, mivel már az ókorban is tudták, hogy a naptári év háromszázhatvanöt és egynegyed napból áll. Az csak később derült ki, hogy nem egészen ez a helyzet: a csillagászati év valamivel rövidebb. Erre úgy jöttek rá, hogy a Julianus-naptárban eredetileg március 21-ét jelölték meg a tavaszi napéjegyenlőség dátumaként. Csakhogy ezernégyszáz évvel később, a 15. században ez már a hónap elejére esett. Vagyis nyilvánvalóvá vált, hogy nem minden negyedik évben lehet szökőnap.

Regiomontanus dolgozta ki az első változatát annak a naptárreformnak, amelyet csak halála után száz évvel vezettek be. Ennek lényege, hogy a százados évek közül csak azok legyenek szökőévek, amelyek négyszázzal oszthatóak – tehát az 1600 szökőév, de 1700, 1800, 1900 egyszerű, 365 napos évek maradnak. Persze emellett szükség volt arra is, hogy az eltolódott napszámolás miatt ismét március 21-re tegyék a tavaszi napéjegyenlőséget. Regiomontanus gőzerővel fogott munkához, ám váratlanul, mindössze negyvenéves korában, 1476. július 8-án egy járvány következtében meghalt.

Ezzel kútba esett IV. Sixtus pápa tervezett naptárreformja. A kérdés csupán száz év múltán került az érdeklődés középpontjába – ekkor XIII. Gergely bízta meg kora tudósait a feladat elvégzésével. Mivel az ő uralkodása idején vezették be a ma is használatos naptárat, emiatt róla nevezték el. Ha Regiomontanus nem távozott volna el idő előtt az élők sorából, ma Sixtus-naptárt használnánk.