Arepa grande y carne de porc

Az osztrák fővárosból repültem az olasz légitársaság angol gyártmányú repülőgépével az Egyesült Államokba. Ennek megfelelően a fedélzeten is különböző nációkhoz volt szerencsém: kilenc óra alatt beszéltem lengyel diákokkal, cseh turistákkal, indiai turbános úriemberekkel, orosz bevándorlóval. Nem volt meglepő, hogy a mellettem ülő kétméteres, szikár olasz kijelentette: Amerika az a hely, ahol nagyon sok nemzettel találkozhatok.

– Hová mész? – Long Islandre. – Tudsz spanyolul? – Nem. – Nem lesz könnyű dolgod. Azok nem tudnak angolul – mondta elegáns oxfordi kiejtéssel alkalmi barátom, Salvatore. Mikor óvatosan rákérdeztem, nem szereti tán a spanyolokat, határozott nemmel válaszolt. Nem szereti a spanyolokat, ő a kutyáját szereti.

Long Island tényleg az a hely, ahol érdemes spanyolul tudni. Nagyon sok a latin-amerikai bevándorló. Amerika dicséretére legyen mondva, hogy nem csinálnak nagy ügyet a kisebbségi kérdésből, az űrlapok egyik oldalán angolul van a szöveg, a másikon spanyolul, és kész. Viszont természetesen azért ugyanúgy lehúzzák róluk a bőrt, mint a többiekről. Átmeneti lakhelyem, Montauk csupán egy falu Long Island sziget legkeletibb csücskén – Márai Sándor is megemlíti – néhány tucat őslakossal, néhány élelmes ír vállalkozóval meg több száz spanyol újkori telepessel. Bevallom, a divatos How are you helyett gyakrabban hallottam – és mondtam – Que pasát, gyakrabban voltam spanyolok társaságában, munkatársam is egy kissé idióta kolumbiai mérnök volt (autószerelő hivatalosan, de a kezébe nem vett volna egy fúrógépet), és természetesen gyakran étkeztem spanyol vendéglőben.

Spanyol vendéglőben, azaz Eszpanis Esztorban. Nem tévesztendő össze a mexikói vendéglőkkel, mert ízkultúrájában két külön világról van szó. Mexikó közelebb volt ugyan pár ezer kilométerrel, mint Venezuela vagy Kolumbia, mégis az utóbbi kettő ízvilága érvényesült. Érthető: a telepesek miatt, akik ki nem állhatják a mexikói tortillát, a tacót és a burritót, meg persze a Coruna sört. Ők nem „mechikányok”, mondják. Ők latinok. És az Eszpanis Esztorok igyekeztek is a szájuk ízének megfelelni. „Eredeti kolumbiai tejkaramellát” árulnak például, Made in Tampa, Florida, USA.

Első találkozásom a „latin” ízvilággal eléggé meghökkentő volt, figyelembe véve, hogy megérkezésem másnapján nem tértem magamhoz a kulturális sokktól. A pult mögött álltam, bámultam kifelé az ablakon, és rettenetesen émelygett a gyomrom. Odakint esett az eső. Nyitás után voltunk, a vevőket vártuk. Az ablak alatt elvonult egy esőkabátos, kapucnis alak, egyenesen a bejárat felé tartott, és közben nagyon jó szaga volt. Rögtön felismertem az alföldi paprika illatát. A látványra azonban nem voltam felkészülve: az alak felső része teljesen eltűnt egy kenyértésztának látszó masszában, amelyből kukorica, zöldség és húscafatok potyogtak szét. „Robinson, megint elkéstél” – harsogott a főnök a hangszóróban. Az alak erre közelebb jött a pulthoz – akkor láttam meg végre, hogy feje is van –, dióbarna szemeit rám villantotta. Valószínűleg átfutott az agyán, hogy én vagyok a megígért új munkatárs, mert szélesen elvigyorodott – arcán megcsillantak az odatapadt kukoricaszemek a piros zsír tengerében –, és igazi latin közvetlenséggel megkínált. Megköszöntem. Inkább maradtam a pizzánál.

Két hét múlva derült ki, mit utasítottam vissza. Robinson ugyanis úgynevezett burróval kínált azon a reggelen. Látványra ugyan nem kellemes, ám annál ínycsiklandozóbb. Elfogyasztása nagyobb erőfeszítéssel jár, mint vajas homárt enni (kipróbáltam, összehasonlítottam). Képzeljünk el egy futball-labda nagyságú és formájú kenyeret, amelyet pirított darált hússal, kukoricával, babbal, salátával, párolt káposztával és hagymával töltenek tele. A nap bármelyik szakában fogyasztható, mindössze farkasétvágy szükséges hozzá.

Az Eszpanis Esztor kisebb labdákat is kínált még fánktésztából, fokhagymás kolbászt, amelyet szigorúan citromlével volt csak szabad elfogyasztani, akárhogy tiltakoztam, no meg ökörfarklevest. Ám a csúcsétek az arepa. Ez nem egy gyökér neve, semmi köze a répához, kukoricából készül, és önmagában olyan az íze, mint a vizes hullámpapírnak, legalábbis azt ilyennek képzelem. Bármi mással fogyasztva azonban fenséges ízhatást kölcsönöz. Ha akarom, sós, ha akarom, édes, ha akarom, fokhagymás, ha akarom, csípős.

Egy hete dolgoztam autószerelőként – egész jól tudtam már ablakot mosni –, amikor Robinson meghívott egy Eszpanis Esztorba. Mulatni fogunk, azt mondta. Megkérdezte, mennyire vagyok éhes. Nagyon az voltam. Néhány gyorsan elhadart mondat a pincérnőnek – először azt hittem, vitatkoznak –, öt perc várakozási idő, aztán ott illatozott mindkettőnk előtt az arepa grande y carne de porc, teljes gyönyörében. Szép, dallamos neve van. Szarvasgombával tűzdelt libamáj? Fácánpecsenye őszibarackkal és camambert sajttal? Netalán tengeri homár java citrommal és olvadt vajjal, némi salátával? Nem.

Egyszerű kukoricalepény natúr sertéshússal. De nagyon ízlett.