Apáca marad nyolcvanig, vagy annál is tovább

Csak úgy pereg belőle a szó – hol magyarul, hol szlovákul, egyik sem okoz gondot. Kicsit pöröl a világgal, úgy érzi, átverték őket, aztán megfeledkezik a sérelemről, s átcsap egy másik témába.

Hetven fölött, közelebb a nyolcvanhoz még mindig rengeteg a mondandója és a tennivalója is, a nagy sikerű Apácákban még szinte a nyakába kapja a lábát.

Két órán át vagyok színpadon, két nehéz dalt éneklek, s mindenek fejébe még minden kórusbetétet is, és dobálom közben a lábam. A végére hulla vagyok.

Büszke rá, hogy egyre közelebb kerül a nyolcvanhoz? Tart tőle?

Életemben egyszer voltam spicces, az édes Becherovkából többet ittam a kelleténél, aztán tíz évig még a zöld üvegre se tudtam ránézni, olyan rosszul voltam. De megfogadtam, hogy a nyolcvanadik születésnapomat nagyon megünneplem. A férjem négy évvel idősebb, de minden reggel ötkor kel, aztán egy órát tornázik, elsétál friss kifliért, sonkáért, aztán elkészíti a reggelit. A háttér, amit ő teremt nekem, s annak már 57 éve, pótolhatatlan. Hogy ennyit kibírtam, de hogy ő velem! Egy Ikerrel. Mert az Ikrek jegyében születettek nem tudják, mit akarnak.

Milyen szakmai vágyai, álmai vannak még?

Három dologra várok a színházban, egyre a Westben, nagyon szeretnék Ľubo Romannal dolgozni, ő az én csinos kedvencem, rendkívül tisztelem és sokat adok a véleményére. A másikra az Istropolisban készülünk, s még egy harmadik is tervben van, kevés szereplővel, akik beférnek egy autóba, hogy eljuthassunk a kisebb városokba is. Azokba, ahová valamikor egy kis nyitrai autóbusszal jártunk, néha úgy, hogy a kulisszák fele kilógott, de csodálatos volt a közönség.

Talán azért is, mert a pálya elején járt, Nyitra volt pályafutásának első állomása...

Most, ha Nyitrára megyünk fellépni, nem az új színházba megyünk, hanem a régibe, amelyikben ma a bábszínház székel. Mindig a saját asztalkámnál ülök, a régi székemen – nagyon kellemes. De hiányzik az egykori miliő. Másrészt viszont sikerült megszereznem Franciskát, az Új Színpad volt öltöztetőnőjét, mert valaki kitalálta, hogy ott fiatalítani kell. Jó a fiatal vér – nekem is van két unokám, huszonegy és huszonkét évesek, és nagyon drukkolok nekik, hogy érvényesüljenek – de van amikor még jó az öreg a háznál.

Nem szabad erőszakolni a fiatalítást sem, jó érzék kell hozzá...

Én nemcsak másokhoz vagyok szigorú, hanem magammal szemben is. Nagyon is. S ha még végigbírom szusszal az előadást két óra hosszat, akkor miért ne bírnák azok, akik huszonévesek voltak, mikor kezdtük, s most harmincasok.

Az unokákhoz is ilyen szigorú?

Egyébként a szigorommal is úgy van, mint mindennel, ami az iker voltomból ered, hogy én mindenkinek megbocsátok. A fiúkat a férjem nevelte, és engem is, mert ha be kellett verni egy szöget, vettem a tűsarkú cipőmet, és azzal próbáltam, utána meg a sarokba dobtam a cipőt. A férjem ilyenkor szépen elmagyarázta, hogy a szöget kalapáccsal szokták beverni, s nálunk a kalapácsnak állandó helye van. Miután kétszer-háromszor hiába kerestem, rájöttem, hogy mégiscsak jó, ha rend van a házban. Másként nagyon rendszerető vagyok, otthon én voltam a szolgálók réme, a nagymamámnak mindig volt négy-öt szolgálója. A szakácsnő és a szobalány gyűlölt, mert az utóbbi még csak hozta az ebédet, én már ordítoztam, hogy amit hoz, az nekem úgyse fog ízleni, és nem eszem meg. A nagymama, aki számára én voltam a világ közepe, erre legyintett, hogy nem baj lelkem, azt rendelsz, amit szeretnél. Én meg rendeltem palacsintát, s mire elkészült, odaüzentem a szakácsnőnek, hogy már nem kérem.

Ami azt illeti, mostanság nem nézi ki az ember Majda asszonyból, hogy ilyen elkényeztetett leányka volt.

A férjem még mindig kényeztet. De gyerekként rossz voltam. Apám harmincnégy évesen meghalt, a mamám özvegyen maradt. Van egy gyönyörű leánytestvérem, Ucika, négy évvel fiatalabb, s máig azon szórakozik, hogy fogalma se volt, mennyire szép. Elbűvölő volt a fürtös hajával, a hosszú szempilláival. Egyszer az édesanyám majd agyon ütött, mert kisollóval lenyírtam, úgy nézett ki, mint egy rab, még a szempilláit is meg akartam kurtítani, de nem ment, mert izgett-mozgott. Még szerencse, mert megsebesíthettem volna. Egyébként minden csütörtökön vendégek voltak a mamánál, bennünket kiöltöztettek, hogy zongorához ülhessünk. Imádtam a zongorát, órákon át gyakoroltam, de akármilyen jól játszottam, senkit nem érdekelt. De ha odaült a húgom a zongorához a pisze orrával, selypén – aranyosan tudta mondani, hogy »ott megy a jégy a fajon, ott megy a széj a fajon« – s mindenki ráfigyelt. Emlékszem olyanra is, hogy a mamám ült a pongyolájában – aminek strucctollakkal díszített ujjával végigtörölte az asztalra rakott dzsemet – kifésülve, kipúderezve, s amikor odadörgöltem magam hozzá, finoman eltolt magától, mondván »bekoszolsz«. Ekkor lépett be a nevelőnő kíséretében koszos cipőben Ucika, s a mama megölelte, összecsókolta, s az ölébe ültette. Én meg csak néztem, s megfogadtam, hogy egyszer még nagyon fog szeretni. De tudtam, hogy otthon nem érvényesülök, a szakácsnő nem szeretett, a szobalány se, de nem is csoda, mert ha a nagymama figyelmeztette, hogy »Juliska, itt rosszul törölted le a port «, akkor én még megtoldottam azzal, hogy »amott is«. Utálatos gyerek voltam.

Mi történt Ucikával?

Férjhez ment, boldogan élnek a férjével Iglón. De már nem göndör hajú, gyönyörű fiatal leány, hanem egy szép, idős hölgy.

S Léva, ahol Lőrincz Magdaként felnőtt?

Léva sérthetetlen, még akkor is, ha kanalizáció híján az utcán folyt a koszos víz, mi átugrottuk, s nem csináltunk ügyet belőle. Anyám Koháry lány volt, apám, aki nagyon erős ember volt, viszont csak köznemes, a családnak nem nagyon tetszett.

Otthon magyarul beszéltek?

A nagymamámmal igen. S a férjem, aki egy szót sem tudott, rákényszerült, hogy megtanuljon, mert a nagymama szilveszterkor nem volt hajlandó más műsort nézni a tévében, csak a magyar kabarét. De az valóban jó volt, nagyszerű színészekkel.

Hogyan került Léváról Kőszegre?

Kollégiumba küldtek, a Gyurátz Ferenc Evangélikus Leánynevelő Intézetbe. Apám, bár fájó szívvel, de tudta, hogy szigorú kézre van szükségem, s főleg el kell hogy vigyenek nagymamától, aki nagy drámai művésznek szánt. A családban már volt egy színésznő – Honthy Hanna. Ő nagymama unokatestvére volt. Díva volt, nagy csillag, de a mamája úgy gondolta, hogy ő maga nem viszi semmire, ezért egy idősebb úr gondjaira bízta. Nagyon elkényeztetett hölgyike volt, akivel egyetlen ember tudott zöldágra vergődni – az öltöztetőnője. Ha Hanna egy kicsit meghízott, és erősködött, hogy itt ki kell engedni a ruhát, ő nem állt kötélnek. Három nagy utazókoffere volt, amibe selyempapír közé csomagolta a ruháit. Emlékszem, olyan tizenkét éves lehettem, eljártunk Budapestre a premierjeire, s Hanna mindig előre megrendelte, hogy mit óhajt, milyen ajándékot. Utolsó ajándékként egy kristály bólékészletet vittünk neki. Én már ott magamba szívtam a színházi légkört.

Előkelő családokban nem nagyon örültek, ha komédiásnak állt be valaki.

A nagymama rémülten vette tudomásul, hogy bennem több a szórakoztató hajlam, mint a drámai. S az is jellemző, hogy én mindenben úttörő vagyok: én indítottam a tévében a Gyermekszájat, ott voltam az Inkognitóban, az Ilyenek voltunk születésénél, de akkor más volt, aztán változtattak, mondván, hogy mi a barátainkat akarjuk meghívni. De a hosszú évek során az Érdemes művész címen kívül mindig mindenről lemaradtam, neveztek OTO-ra TOM-ra, de soha semmi díjat nem kaptam, csak tavaly az Anička Jurkovičová fesztiválon a Thália virágát.

Díj helyett megkapta a közönség szeretetét.

Érzem, de akkor is. Két színész három hónapon át dolgozik a Kutyus és a cica tévéjátékon, s a végén a rendező és Jožko Króner is díjat kapott, csak én nem, mindig én húztam a rövidebbet. De most mindenért kárpótolt, többszörösen is, az, hogy ha kimegyek a színpadra, óriási tapssal fogadnak, s a végén meg kell szólalnom, hogy végre elengedjenek.

Hatvanévesen nyugdíjba vonult, s úgy tűnik, hogy a szórakoztató ipar azután fedezte fel igazán.

No, ez úgy volt, hogy nekem nevetségesnek tűnt, ha öreg színészt láttam szenvedni azzal, hogy megtanulja a szöveget, járni tudjon a színpadon. Folyton mondogattam, hogy ezt nem akarom megélni; ha megérem a hatvanat, átengedem a helyem. Ľubo Roman, az igazgatóm, ott toporzékolt előttem, de én hajthatatlan voltam. Csakhogy: könnyű helyzetben voltam, tíz olyan darab ment csak az Új Színpadon, amelyben felléptem, s még két színházban vendégszerepeltem. Az elmúlt évben vették le a műsorról az utolsót, amiben játszottam. S akkor döbbentem rá, hogy ez a vég. De arra vágyok, hogy az Apácák még kibírják a nyolcvanosomig, hogy minden előadás egy kisebb ünnep legyen. Minden jel arra utal, hogy még kilencvenéves koromban is menni fog...De nem! Az érettségi találkozónkon láttam, hogy megritkultak a soraink, sokan nem tudták élvezni a nyugdíjukat. Megvan a nyugalmam, gyönyörű házban lakom, nagy kertem, teraszom van, s nagyon jó férjem és két igen jól nevelt unokám, akik sűrűn kérdezgetik SMS-ben, hogy nincs-e valamire szükségem, vagy egyszerűen megjelennek, hogy nem kell-e segítség, kitakarítanak, porszívóznak. Falun egy eldugott utcában lakom, valamikor, amikor építkeztek, sok volt a por, de most körülöttünk minden zöld.

Gyakran emlegeti az unokákat. A tapintat azt diktálná, hogy mamájukra, akit nagyon korán elvesztettek rákban, ne kérdezzek.

Mindenkinek, akit hasonló tragédia ér, azt tanácsolom, hogy ne csináljon belőle tabut. Én gyakran emlegetem Ninočkát. Egy festő megfestette egy folyóiratban megjelent kép alapján, s félénken megkérdezte, nem akarom-e. Persze hogy akartam. Azóta ott lóg a kép a hálószobám falán, s amikor már nem bírom, elkezdek veszekedni vele, hogy ilyet nem lehet tenni, harmincnégy évesen nem lehet otthagyni egy négy- és ötéves kisfiút.

Egy anya számára az a legszörnyűbb, ha elveszíti gyermekét. Ninočka egyetlen lánya volt.

Ezzel nem lehet megbékélni. Az ember győzködi magát, ennek ellenére nagyon rossz vége is lehetett volna. A két fiú még nem tudta felfogni, mi történt, én napközben nagyon tartottam magam, de ahogy eljött az éjszaka, végigordítottam, s embertelen hangokat adtam ki. A férjem, aki nagyon nyugodt, higgadt és komoly ember, nem tudta kialudni magát, s egy szép napon rászánta magát, hogy a nappaliban fekszik le. Idővel két hálószobát rendeztünk be, s ez volt a megmentés.

Az irodalomhoz, a zenéhez – ami gyerekkori örökség – is menekülhetett.

Beleszülettem a könyvtárba, rengeteg régi magyar könyvem van, gyönyörű bőr kötésben, s francia is, pl. művészettörténet, de senki nem tud nálunk franciául. Az unokáimat is arra próbáltam rávezetni, hogy sokat olvassanak. Amikor észrevettem, hogy az érdeklődésük kicsit alábbhagyott, odacsempésztem az asztalukra Sagant. S aztán maguktól jöttek, hogy mit írt még. Én meg adtam. Ők viszont nem győznek csodálkozni, hogy nagyi, te ezt nem tudod? Mert a számítógéphez nincs érzékem.

Közben egy lepedőnyi rántott szeletet rak Majda asszony elé a pincér, hozzá egy szem krumplit és salátát. Nem győzök csodálkozni, mert a lapok televannak azzal, hogy most épp milyen diétát tart, mennyit fogyott.

Annak idején reklámoztam egy fogyókúrát, s ott azt ígérgették, hogy a köpéstől is fogyni fogunk, merthogy az ökölvívók ha köpnek, öt dekányival könnyebbek. No azt kellett látni, hogy a színfalak mögött a sok szép hölgy hogy köpködött, mielőtt ráállt a digitális mérlegre. De nem volt esélyünk, hogy nyerjünk, mert az egyik úr, mielőtt belekezdtünk, százhatvan kilót nyomott, s neki nagyon mentek le a kilói. Én huszonnégyet adtam le, de azután, hogy véget ért a verseny, s elindultunk vissza Kassáról, megálltunk az első restiben, rendeltünk egy jó nagy rántott húst. Mindenki rosszul volt, csak én nem. Ötven éve meg tudnám enni mindennap a rántott húst...

Akkor hogy is vagyunk azzal a diétával?

Kilencvennapos kúra, amit csinálok. Ezalatt ismétlődnek az egyes napok, amikor húst, keményítőt, szénhidrátokat, gyümölcsöt ehetek. Ilyenkor tíz-tizenöt kilót leadok, s utána megint élvezkedhetek. A testem nem bolondul meg, s tudom, hogy nem szedek vissza annyit, amennyit leadtam.

Bocsánatot kérek, de virágcsokorral kellett volna jönnöm, mert három nap múlva születésnapja lesz.

Nem, nem – én nem vagyok virágos. De imádom a csészéket, gyűjtöm is őket, nem a moderneket, hanem olyanokat, amitől hiányzik a kistányér, vagy fordítva, hiányos a készlet. Szóval: régiek és egyedi darabok. Van köztük nagyon értékes, de olyan is, ami nem márkás porcelán, az adja az értékét, hogy kaptam – és szeretem.