Anyáknak gyermeknapon

Az örökös aggódás elszívja az éltető levegőt az emberi kapcsolatoktól. Hogyan juthatunk ki aggódásunk labirintusából? Vajon mi az, ami bennünk, anyákban és a házőrző kutyákban azonos? Nem más, mint az a jól kifejlett ösztön, mellyel megérezzük a veszélyeket. Az éber négylábúakhoz hasonlóan mi is előre sejteni véljük a közelgő katasztrófát, még jóval azelőtt, mielőtt az másoknak egyáltalán eszükbe jutna. ĺgy van ez minden olyan esetben, ha gyermekeinkről van szó.

Beindul a biztonsági program

Akkor válik ez igazán tudatossá bennünk, ha gyermektelen sorstársainkkal vagyunk együtt. Míg ők csak fára mászó, hintázó, rollerező és rohangáló gyerekeket látnak, a mi lelki szemeink előtt már reccsen a faág, a roller nekicsapódik valaminek, és a gyerekek elesnek. S még nem is beszéltünk azokról az egyéb szituációkról, melyek a többiek számára teljességgel ártalmatlannak tűnnek, amelyekről mi, anyák viszont tudjuk (tudni véljük), milyen veszélyeket rejtenek magukban. A kocsijában békésen alvó baba a szupermarket ajtajában – valaki elrabolhatja; a balkonon hagyott nyugágy, amelyet a kétéves örökmozgó létrának használhat; a négyéves gyermekünk első útja a sarkon lakó barátjához, ahová nem kísérjük el – vajon mi történik, ha sohasem érkezik meg? Nem létezik olyan helyzet gyermekünk életében, amelyet ne sorolnánk be az ártalmatlan vagy a veszélyes kategóriákba. Olyan ez, mintha gyermekünk születése biztonsági programot aktiválna az agyunkban. Csak a mienkben?

Apák higgadtabb szerepben

Megkockáztatva azt, hogy a szülők közötti szereposztás, feladatvállalás kliséjét erősítjük, akkor sem tagadható, hogy a gyermekekkel kapcsolatos aggodalmak és félelmek elsősorban az anyát „sújtják", míg az apák a higgadtabb szerepet játszszák. Mindez azonban nem elsősorban a nemek közötti különbségekkel függ össze, sokkal inkább azzal a feladatmegosztással, amely a legtöbb családban még ma is uralkodik. Annak ellenére, hogy összességében egyre több nő vállal munkát, többnyire még mindig ők azok, akik a kisgyermekkel otthon maradnak. S mivel gyakorlatilag az anyák vannak 24 órát együtt csemetéjükkel és gondoskodnak róla, elsősorban őket terheli a felelősség is, ha a picivel történik valami. Senki sem hibáztatja majd a dolgozó apát, ha a gyerek állandóan beteg, ha történik vele valami, vagy ha a csemete agresszívan viselkedik. És sajnos nemcsak a kívülállók gondolkodnak így, hanem gyakran az anyák is. Azokban az években, amikor a gyerekről való gondoskodás a fő feladatuk, elvárják maguktól, hogy minden rendben menjen. S anélkül, hogy tudatában lennének, alárendelik magukat korunk szemléletmódjának, mely szerint minden megvalósítható, ha megfelelő mértékben akarjuk és teszünk is érte eleget. Az önmagukkal kapcsolatos elvárások növekedésével párhuzamosan azonban a megfelelni nem tudás félelme is felgyülemlik a mamákban.

A félelem gyökerei

Szerencsére nem mindannyian féltjük egyformán gyermekeinket. Aki alapvetően nem aggodalmaskodó típus, az az anyai félelmekkel is jobban elbánik. Ez annyit jelent, hogy szabad utat enged nekik, ha gyermekének védelméről van szó, de képes megfékezni is félelmeit, ha azok túlságosan megterhelnék őt. Másképp viselkednek azonban azok a nők, akiknek az életét már az anyaság előtt is meghatározták a félelmek. Vagy azért, mert gyermekként félelmet keltő tapasztalatokat szereztek, például egy baleset kapcsán, vagy azért, mert ők is olyan családból származnak, ahol mindentől féltek, s amelyben beléjük szuggerálták a mindenütt jelenlevő veszélyeket. Az ilyen anyukáknak a gyermekük miatt érzett aggodalom egyetlen nyugodt pillanatot sem engedélyez. S úgy tűnik, az újságokban, tévében, rádióban megjelenő megrázó hírek, amelyek balesetet szenvedett, elrabolt, megerőszakolt gyerekekről szólnak, látszólag igazolják azt a félelemörvényt, amelybe a mamák bekerülnek. Aki azonban gondolataiban mindent megtervez, minden eshetőségre fel akar készülni, mindenről gondoskodni akar, az nemcsak magától követel sokat, annak a lehetőségét is megteremti, hogy gyermeke is félénk emberré váljon.

A kockáztatástól az önbizalomig

Mert elkerülhetetlen, hogy a pici érezze anyja állandó riadókészültségét. Még akkor is, ha az anya nem fogalmazza meg, nem mondja ki félelmeit, szorongását, tilalmain, korlátozásain keresztül, amelyekkel gyermekét próbálja megóvni, közvetíti azokat gyermeke felé. Ezáltal bizonyos értelemben még növeli is a baleset esélyét, ahelyett, hogy csökkentené azt. Mert annak a gyermeknek, aki sohasem kockáztathat, nem lesz sikerélménye, s nem tud önbizalomra és biztonságérzetre szert tenni. Mert csak az tanulja meg, mire ügyeljen fára mászás közben, akinek megengedik, hogy felmásszon a fára. Nem mindegy, hogyan fogalmazunk, hogy mit mondunk. Pszichológiai tény, ha azt mondjuk, vigyázz, le ne ess a fáról! – két dologra fog gondolni a gyerek: az egyik az, hogy ne, a másik, hogy a fáról leesni. Azért, mert ezeket a szavakat használtuk, automatikusan ezek a képek fognak bevésődni a gondolatvilágába. A gyerek élénk fantáziájú, rögtön elképzeli, ahogyan ő a fáról leesik, és valószínűleg le is fog esni. Sokkal jobb lenne fára mászáskor pozitív kijelentéssel, jó tanáccsal támogatni őt. Például: Kapaszkodj meg jól a faágba! Vagy: Figyelj jól oda, hogy ott fönn a fán mit csinálsz! Tehát sokkal inkább azt kell megtanulnunk, hogy a túlzott félelmeinket tartsuk kordában. S tegyük mindezt ne csak gyermekünkért, hanem saját érdekünkben is. De hogyan? A varázsszó a bizalom, hiszen az elfojtás gyakorlata sehova sem vezet. Éppen ellenkezőleg: aki kikerüli félelmeit ahelyett, hogy szembe nézne velük, azt szorongásai úgyis utolérik.

Elengedni tudni kell

A nagyon félő, szorongó embereknek a pszichológusok azt ajánlják, hogy tanulják meg bizonyos értelemben érzéketlenné tenni magukat. Ez annyit jelent, hogy tudatosan félelmet keltő helyzeteknek teszik ki magukat, hogy idővel kevésbé érzékennyé, akár immunissá is válhassanak az ilyen szituációkkal szemben. Az aggódó anya például minden autóbalesettel kapcsolatos rettegése ellenére elengedheti lányát, hogy egy baráti családdal kirándulni menjen, vagy elküldheti négyéves fiát a három házzal odébb lakó barátjához akkor is, ha közben lelki szemei előtt az játszódik le, hogy gyermekét az úton egy idegen az autójába rángathatja. A félelmein tehát csak az lehet úrrá, aki kibírja a rettegést, és végül megéli, hogy szorongása alaptalan volt. Más szavakkal: meg kell tanulnunk elengedni és bizakodni, ha a gyermekünkért való aggódás ellenére meg akarjuk őrizni lelki békénket. Meg kell tanulnunk bízni a gyermekünkben, a sorsában, a szerencséjében és az életben. Be kell látnunk, hogy szülőként sem tartozik ránk minden (nem vagyunk felelősek mindenért) és nem tarthatunk kézben minden dolgot. Szerencsések azok közülünk, akik valamilyen formában hisznek egy magasabb hatalomban, bíznak a gondviselésben, a dolgok természetes menetében, egyszóval a „folyamatban”. Nekik könnyebb a dolguk, hiszen rábízhatják erre a hatalomra gyermeküket, és ezáltal tudatosan leadhatják felelősségük egy részét. Segítségükre lehet ebben egy kis rituálé is: katolikus családban a szülők pl. a hüvelykujjukkal láthatatlan kis keresztet rajzolnak gyermekük homlokára, mikor az elmegy otthonról.

A beszélgetés ereje

Az ezotériával foglalkozók a gyermekük miatt érzett aggodalmaikat védelmező szimbólumokkal, fekete turmalinból, lazúrkőből vagy akvamarinból készült amulettekkel, karkötőkkel próbálják megfékezni. A józan természetű szülők ezzel szemben sokkal inkább gyakorlatias gondolatokkal győzhetik meg magukat. Nekik az segít például, ha egy félelmet keltő helyzetben tudatosítják magukban, mennyire minimális a valószínűsége annak, hogy az általuk elképzelt veszély bekövetkezik. A másik módja félelemkezelésüknek, hogy csírázó aggodalmaikat azzal a reménnyel fojtják el, a legtöbb gyermek mégis csak egészségesen nő fel, s hogy ők maguk is ép bőrrel megúszták eddig...

Nem hanyagolható el a beszélgetések félelemoldó hatása sem. Beszélgethetünk másokkal arról, hogy ők hogyan bánnak gyermekeik miatt érzett félelmekkel. Beszélgethetünk a házastársunkkal, más szülőkkel, s akár egy önsegítő csoporton belül is tapasztalatot cserélhetünk.

A szülők félelme ellen sok recept létezik, végül azonban mindenkinek meg kell találnia – adott esetben akár pszichológiai segítséggel is – saját módszerét. Jó azonban tudni, hogy a félelem elleni küzdelemre éppen úgy igaz, mint a betegségek gyógyítására, hogy aki gyógyít, annak igaza van. (-de)