Amit csak otthon ehet az ember

Csodálatos gyermekkorom volt, még csodálatosabb édesanyával, aki három gyermekét mindennap friss ebéddel, tiszta lakással várta az iskolából. Olyat, hogy napközi, iskolai étkezde én nem ismertem. Édesanyám 6-tól 14 éves koromig csak a cukorgyári kampány idején járt munkába, mert a számok birodalmában otthonosan mozgó agya azért megkövetelte a magáét, s valószínűleg neki is szüksége volt az otthoni taposómalom időközönkénti megszakítására, ráadásul édesapám fizetésének kiegészítése sem jöhetett rosszul – de erről előttünk, gyerekek előtt, sosem beszéltek. A pénzügyeket mindig egyfajta szeméremmel kezelték.

Szüleim becsülettel tartották magukat krédójukhoz, hogy az ő gyerekeiket ne az utca nevelje! Óvodás is mindössze fél évig voltam (bár az ĺzvilág szempontjából talán érdekes lehet, hogy ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy egy életre megutáljam a tejlevest, a paradicsomos káposztát és a paradicsomsalátát).

Kis lurkóként, bandukolván haza az iskolából, pontosan tudtam: otthon várnak, s valami finomsággal várnak. Tobzódnak is az emlékezetemben a „klasszikus ételek” és édesanyám konyhai kísérletező kedvének máig felidézhető ízei. A hajdani bőség azonban így utólag zavarba ejt: sosem gondoltam végig, hogyan került az étel az asztalra, természetes volt, hogy ott volt, s hogy mindig volt... Mai eszemmel, persze, már tudom: nem kevés fáradságba, áldozatba került ez a terülj-terülj asztalka.

Gyerekkoromban nem ettünk üzleti kenyeret. Minden szerdán a nagyanyám dagasztotta be és vitte át a pékhez megsüttetni az egész heti kenyéradagunkat, két nagy kenyeret és egy kis cipót, amiért aztán a három gyerek valamelyike pattant biciklire és hozta haza, útközben természetesen elcsipkedve a cipó gyürkéjét. De nem is volt finomabb vacsora, mint a frissen sült kenyér kacsazsírral megkenve, tavasszal a fogunk alatt harsogó retekkel, nyáron a kertben frissen szedett paradicsommal, paprikával!

Két idősebb testvérem vitálisabb, mozgékonyabb lévén, nagyobb étkű volt, mint én, és határozottabb akaratú, találékonyabb is annak eldöntésében, hogy mi legyen a másnapi ebéd. Röpködtek a megrendelések: Csülkös bableves sós lepénynyel! Túrós ganca! Rizsfelfújt! Tejfölös csirkepaprikás! Savanyú lencseleves szilvás lepénnyel! Édesanyám, persze, mindig a kedvünkre próbált tenni, s amíg gyerekek voltunk, határozott kézzel össze is hangolta a kívánalmakat, ami azonban nem mindig volt könnyű feladat. Mindhárman szerettük például a tésztaféléket, s számunkra teljesen természetes volt, hogy a kifőtt tésztából ha az egyikünk diósat, a másik mákosat, a harmadik kakaósat kért – édesapánk pedig lehetőleg tojásosan zöldsalátával –, akkor mind a négy fajta íz ott volt az asztalon. De így volt ez a kalácsok esetében is! Még véletlenül se szerettünk mindhárman egyformát – ott is a diós, mákos, kakaós elosztás érvényesült (finom folyékony kakaóval a belsejében a gyerekeknek, beledagasztva pusztakalácsszerűen édesapánknak) –, hogy megsokszorozzuk édesanyánk dolgát. De hát ő nem tiltakozott, mi pedig nem gondoltuk, hogy ez neki többletmunka. Nehezebb volt a helyzet, amikor olyant kértünk, amit a másik kifejezetten nem szeretett, s ez az ízlésbeli különbség az évek során egyre erőteljesebben jelentkezett. Nővérem és bátyám, ahogy nőttek, egyre inkább a nehezebben emészthető ételek, a rántott és a sertéshúsok felé hajlottak, én pedig bárhogy töröm is a fejem, nem igazán emlékszem az életemnek olyan szakaszára, amikor szerettem volna a disznóságokat. A disznóölések idején például legszívesebben elköltöztem volna otthonról. Olyankor egy hétig tejbegrízt, vagy ahogy nálunk hívták, darakását ettem. A zsíros ételeknek sem a szagát, sem az ízét nem szerettem.

A vasárnapi és az ünnepi ebédeket illetően azonban nagy volt közöttünk az összhang. Felejthetetlen az a már-már szertartásos mód, ahogy vasárnap déli harangszókor körbeültük a nagy kerek asztalt, édesanyám feltálalta az aranyló húslevest, utána a zöldséget, főtt húst tormával – s számomra itt akár be is fejeződhetett volna az ebéd, de következett még a rántott vagy grillcsirke, esetleg sült kacsa zöldborsós rizzsel, salátával és hozzá édesapám lányait noszogató szavai: „Lujzika, egyél! Nórika, egyél!” S persze, édesanyám azonnali kontrája: „A fiadat miért nem biztatod?” „Rudolf fiú, ő egyen magától! – hangzott mindig a válasz. – Férfiembert nevelek, nem kisasszonyt!” Mi pedig kuncogtunk (a bátyámat is beleértve), mert tudtuk, most sem egyeznek meg azon egyszerű tény eldöntésében, hogy a tizenéves fiú gyerek-e még, vagy már férfiember...

S ha már az ünnepi asztalnál tartok: Diószegen Nagyboldogasszony napján van a búcsú. Valamikor ezt a napot nagy vendéglátások közepette ülték meg. A községből kitelepítettek is – amikor már tehették – ekkor látogattak haza. Édesapám egyik unokatestvére a kitelepítés után huszonöt évig várta, hogy miként annak idején kivitték, ugyanúgy haza is hozzák majd őt, de hiába várta... Negyedszázad után nem bírta tovább, a búcsú hazaszólította őt is. Élénken él bennem a kép, amint belép az ajtónkon a magas, tagbaszakadt, számomra ismeretlen férfi, s zokogva édesapám nyakába borul, mondván: „Hazajöttem!” S aztán az újabb képtöredék: a kerek asztal, amit akkor nem öten, hanem hatan ülünk körül, esszük a szokásos búcsúi menüt, amit a semmihez sem hasonlítható édesanyai specialitás, a búcsúi káposzta zár, utána pedig tálcára kerül legalább öt-hat fajta jobbnál jobb sütemény. „Ilonkám, ilyent csak itthon ehet az ember!” – mondta akkor a hazalátogató Jóska bácsi, s ez a mondat sokszor visszacseng a fülemben, mert valóban: vannak ételek, amiket csak otthon ehet az ember! Mindenhol másutt más az ízük, más a hangulatuk!