Állómenü

Egyik nyár végi, őszelői ízemlékezetemben a hajdan volt, dínomdánomos, falusi szüreti mulatságokra, s az ezeket megelőző kora őszi betakarításokra, kiváltképp a szőlőszürettel járó vígságokra és egyéb beavatásszerű, az evő- és ivókultúrának egyáltalán nem fittyet hányó, inkább rangot és méltóságot adó szertartásokra tereltem az olvasó figyelmét. Sőt, a téma iránti hűség buzgalmában arra is ígéretet tettem, hogy beszámolok apám szőlőjének és az én jég verte fürtjeim házasításának letisztult nedűjéről. Hogy ne keserítsem túlontúl magam, ez ügyben rövid leszek: apám földi létével közös borunk is elfogyott. Jelenlegi silány szőlőtermésem láttán még abban sem reménykedhetem, hogy megtelik-e valamelyest valamelyik üvegedényem. Tehát szüret idején és híján ilyetén helyzetemben okkal s joggal nem a must fokáról és a hordók tartalmának állagáról, a murci emberi alkat- és testrészekre tett fiatalító hatásáról, vitamingazdagságáról s ennek folytán orcánk színeváltozásáról, majdan -hagyottságáról írok e falevélsárgító, csendes, napsütötte, vénasszonyok nyarát idéző, békés, ökörnyálas szeptember végi vasárnapon. Hanem arról, hogy az utóbbi időben egyre többször veszek részt olyan rendezvényeken, ahol talpon állván telítődik a gyomor. S bár régebben is volt szerencsém meghívott állóvendégként állófogadáson állókosztban részesülni, ma mintha az asztalokat körülállók társasága vegyesebb volna, mint hajdanán. A legszebb az az egészben, hogy sorsunkat s éltünket meghatározó és formáló főméltóságok, fejedelem- és képviselő asszonyok, urak velünk, halandókkal együtt szintúgy állva esznek, hacsak nincs mód valamiképp a sarokba állított asztallapra támaszkodni. (No, de asztallap sosincs annyi, amennyi prominens vendég!) Nekem nem is az állóképességet próbára tevő pozitúrával, hanem a terem közepére feltálalt szín- és ízkavalkáddal gyűlik meg a bajom. Minél nagyobb és gazdagabb a választék, annál égetőbb a kérdés: mi kerüljön először a tányérkára?A reformkonyhások szerint először a gyümölcs dukál, a levespártiak a meleg, azaz főtt ételekre esküsznek, a makrobiotikusok a nyers ételeket részesítik előnyben, talán a salátaegyveleg fogyasztását is engedélyezi alapszabályzatuk. És akkor ott vannak a húsevést ellenzők táborából a különböző nemű és fajú szinglik ovo-, lakto- és ovo-lakto-vegetáriánusai.

Egyébként a táplálkozástudomány szakavatott doktorai nem jutnak ilyenkor eszembe. Sokkal prózaibb dolgokkal vagyok elfoglalva: ha késsel-villával eszem, melyik kezembe tartsam a tányért? Hát a kenyeret? Inkább a késről mondanék le. A tanulság: csak olyan étket válassz, amit villával is elvághatsz! A sokféleségből mit mihez párosíts? De az ilyen kérdés csak igazán az úrhatnám fogadások pazar asztalai előtt teendő fel. Van úgy, hogy addig mélázgatsz egy-egy ízkombináción, hogy az egyik ízösszetevőt épp a melletted állók halásszák ki tányérjukra, aztán törheted a fejed a következő ízházasításon. Vagy úgy is van, hogy amit kinéztél magadnak, az túl messzi esik, be is sorakozol érte, aztán egyszercsak eltűnik. Azt hiszem, az a legjobb, ha megvárod, míg mindenki megrakja a tányérját, aztán arra is jut időd, hogy átgondold, s megkérdezd gyomrodtól: mondd, te kit választanál?

Én jobb szeretem az olyan fogadásokat, ahol a feltálalt falatok kínálata nem ejt zavarba. Sajt- és szalámiszelet, hozzá a körítés, s kész. Nem kell azon sopánkodni, hogy nem jut az ananászból, s ha dinnyével kezded, akkor nem biztos, hogy utána a zöldségsaláta járja. Annyira elbódulsz a színektől, ebből is, abból is raksz magadnak, s az ízlelés bimbóinak elégedetlensége után magad is megbánod, milyen falatokat társítottál össze. De azért jól nevelten megeszed, vagy ha már annyira összeegyeztethetetlenek és kibékíthetetlenek, a sarokba somfordálsz, s hanyag eleganciával leteszed a tányért a megüresedett asztallapra, és többé nem mész vissza hozzá.

Nem veszek oly gyakran részt ilyen alkalmakon, épp ezért vagyok még tapasztalatlan a falatok kiválasztásában. Bár legutóbb az írók közgyűlésén ügyesen megoldottam: csak azt raktam a tányérra, ami felismerhető volt. Társítható, megbízható, egymással jó viszonyban lévő falatoktól roskadoztak az asztalok. Ilyenkor nemcsak a lábam, a gyomrom is állja a próbát. Már csak ezért is jobb szeretek tollforgatók közt állva falatozni. Egy álló hétig bírnám a strapát, ha lenne, ki állná a számlát.