Állófogadás

Éppen egy állófogadásról jövök, este hat körül járhat az idő, s már vár itthon a villanyposta-üzenet, hogy reggelre szállítanom kell ezt az írást.

Az egyszerű emberek nagy többsége talán nem is tudja, hogy néz ki egy fogadás. No nem egy vendégnek a fogadása vagy például a sportfogadás, hanem az az eszem-iszommal egybekötött ünnepélyes összejövetel, amelyről épp az imént érkeztem haza. Itt a soha vissza nem térő alkalom tehát, hogy most éppen erről szóljak néhány szót. Az állófogadásról.

A fogalommal én magam a hetvenes évek közepén találkoztam először Magyarországon, amikor egy amatőr kisszínpadi fellépés után maga az akkori bolgár nagykövet invitálta meg csoportunkat egy ilyen izére. Ál-ló-fo-ga-dás, suttogták már a kulisszák mögött, előadás után ál-ló-fo-ga-dás-ra vagyunk hivatalosak! Bizony, akkor még magam sem is igen tudtam elképzelni, hogy a csudába létezhet egy lóságot imitáló lény, és hogy egy valódi hamisított ménnek melyek az ismertetőjegyei – nem is beszélve ennek a szegény talmi párának a fogadásáról. A színház varázslatos világában azonban előbb-utóbb minden valóságossá válhat, még egy álparipa is. Nemsokára valóban fel is derengett lelki szemeim előtt egy, a trójai falóból és a mesék parazsat evő, emberi nyelven beszélő táltos paripáiból egybeképzelt gyönyörűséges kanca, és úgy tűnt, helyre kerültek a dolgok. Amikor aztán kiderült, hogy a rogyásig rakott asztalokon még a lószalámi is valódi, kicsit elszomorodtam. Valahogy költőibbnek képzeltem egy állófogadást. Habár a „faló” éppenséggel bejött.

Aztán teltek-múltak az évek, és én egyre több tapasztalatra tettem szert a fogadások terén. Nem csoda, eleinte minden meghívást elfogadtam, úgy véltem, ha fogadás, hát legyen fogadás. Itt ismerkedtem meg az olyan misztikus fényben tündöklő, korábban csak a regények lapjairól ismert étkekkel és itókákkal, mint a kaviár, a lazac, a homár és az osztriga, a portói és a malaga, vagy éppenséggel a Remarque-tól ismert calvados, mely – mint kiderült – egyszerű normandiai almapálinka.

A törés valamikor a rendszerváltás éveiben következett be, amikor egyre gyakoribbak lettek az ilyen események, és a pacsirtapástétomtól évtizedekre megfosztott értelmiség próbálta néhány röpke év alatt minden korábbi nélkülözéséért kárpótolni magát. Igaz, abban az időben néha még a pohárköszöntőkből is több volt, mint a poharakból, és az étkezésen kívül minden más hoszszú lére lett eresztve, mert nem csak a szószra, a szóra is rendkívül ki voltunk akkor éhezve. Aztán egy idő múlva a pohárcsilingelés után egyre lomhábban mozdult rá a tömeg a falatokra, és a szó rovására szaporodott meg a szósz. Később még némi vérfrissítést hoztak a Kárpátok szegényebb karéjából származó magyar művésztestvéreink, akik egyre gyakrabban vezettek portyákat a tejjel-mézzel folyó anyaországba, és a tiszteletükre újból hosszadalmasabbá váló köszöntőket követően nem voltak rest cukaharával ugrani a hon hosszú konferenciaasztalokon szétporciózott csöcsére. (Nem rosszból mondom, tudom én azt jól, feléjük nem csupán a banán meg a Toyota hibádzott a bőség kosarából.)

Akárhogy volt is, rég letűntek már azok az idők; tapasztalatból tudom, a kilencvenes évek közepi fogadásokon már a Maros középfolyásánál is vakolni lehetett a kaviárral. Mifelénk meg... Hogy többet ne mondjak, lassan egy évtizede lesz, hogy az egyik felvidéki kisvárosban egy helyi érdekű kulturális esemény záróakkordjaként akkora fogadást rendeztek, hogy a nyársonsült szopós malacok maradékát tulajdon emséjükkel kellett felzabáltatni.

Valljuk be, mára már a különböző értelmiségi elitek körében szinte teljesen elvesztette varázsát a „fogadás” szó. Talán már csak a habókos művészek világában találtatnak egynéhányan, akik nincstelenség árán szerzett korlátlan szabadidejük egy részét kényszerülnek a fogadások konformizmusába visszaforgatni. Ámde nekik sem kell már tornamutatványokat végezniük ahhoz, hogy hozzáférjenek a roskadásig rakott asztalokhoz. Gyakran még elvitelre is lehet pakolni. És ha úgy adódik, a zakóujjban egy-két flaskó is könnyedén hazaballag.

Leginkább még az olyan véletlen körülmények képesek emlékezetessé tenni egy-egy fogadást, amelyek fiaskóhoz vezetnek. Például kánikula idején megszaporodnak az ételmérgezések. El lehet képzelni: ha úgy estefelé kezdődik a fogadás, az efféle szolgáltatásokra szakosodott vendéglátó-ipari cégek alkalmazottai nagyjából a tízórai magasságában veszik ki a hűtőből, és kezdik el pucolni a két napja learatott gombát, aztán az abból készült gombaragut dél körül töltik bele a tegnapelőtti fogadásról megmaradt, eredetileg tormás tojáskrémmel töltött, de most üresre klistélyozott sült vesepecsenyébe. Aztán ezt az egészet berakják a napon felforrósodott furgonba, csúcsforgalomban átszállítják a fél városon, fél órával a fogadás kezdete előtt pedig kirakják az asztalokra. Az ám, csakhogy a kezdés eleve csúszik egy félórácskát. Aztán amikor végre elkezdődik, nem úgy van az, hogy minden szó nélkül tömjük a szalmonellát befelé a pofiba! Mostanában ráadásul megint hosszabb köszöntőket illik mondani, annyit kell ácsorogni, mint Sztálin temetésén.

Saját tapasztalatból mondom: nyáridőben jobban teszi az ember, ha az italos pult környékén ver tanyát! A szót nem lehet megúszni, de a szószt igen! Lám, már jócskán elmúlt éjfél, s nekem még mindig nem háborog a gyomrom. Csak a szavakat adom ki magamból.