A zsíros kenyér tekintélye

A zsír szó már önmagában undorítónak hangzik a társadalom egy korántsem jelentéktelen része számára, amely leginkább anorexiás divatmodelleket tekint példaképének. A zsír lett a legfőbb rossz, minden baj okozója, melytől egészségügyi problémáink java része bizton eredeztethető. Aztán szépen sorra került a vaj, a tojás, a sajt, sőt a tej is, mint lehetséges bűntársak. Próbálják csak meg elárulni bárkinek, hogy kedvenc eledelük némely estéken a zsíros kenyér lilahagymával, pirospaprikával. Hamar rájönnek, hogy e bűnös hajlamot titkolni kell a társadalom éberen figyelő tekintete elől, mint a daganatos betegséget, mint a kábítószeres családtagot, mint a homoszexuális hajlamot. Haloványan érvelhetnénk azzal, mi, a zsíros kenyér kevésszemű, ámde kitartó tisztelői, hogy ugye, mégis, ott vannak például a zsírban oldódó vitaminok... meg, hogy a zsír amúgy eléggé értékes tápanyag az emberi szervezet számára, melyből szükség esetén tartalék energiát meríthet...

Nem, ilyesmivel felesleges is próbálkoznunk. Ám ne feledjék: a korai keresztények is csak kicsiny hajtás voltak a hatalmas Római Birodalom kertjében, s lám csak, milyen szép nagy világvallássá terebélyesedtek. Tehát: nem a mennyiség számít! Fontos, hogy maroknyi csoportunk átadja a nemes hagyományt: hogyan kell jó vastag karéjokat szelni, s azt megkenni... nem túl vékonyan, nem is igen vastagon... higgyék el, komoly szakértelemre van mindehhez szükség.

Persze, zárt közösségünkben vannak ellentétek, de ezek tisztán elméleti jellegűek. Néhányan a hófehér disznózsírra esküsznek, mint minden gyönyörök biztos forrására. Mások azt a gyönyörűen halványsárga, ikrás libazsírt javallják. Ismét mások sivárnak éreznék életüket az élénkpiros kolbászzsír nélkül. Olykor-olykor ideológiai ellentétek merülnek fel a lilahagyma-, a zöldhagyma- meg a vereshagymadrukkerek között. De a szívük egy közös célért dobog! Eljön az az idő, midőn nem alultáplált angóranyúlhoz hasonlatos modellek páváskodnak majd a képernyőn, hanem igazi, hús-vér, faros-mejjes vászoncselédek. S a zsíros kenyér végre elfoglalja az őt megillető helyet a társadalomban. Zsíroskenyér-szobrokat állítanak majd országszerte a lelkes polgárok, zsíroskenyér-szimfóniát szerzenek a zeneköltők, s a kisfiú, midőn édesatyja fölteszi neki a sorsdöntő kérdést – Mi akarsz lenni, ha felnősz, gyermekem? –, habozás nélkül, csillogó szemmel válaszol: – Hát zsíroskenyér-készítő!

Jöjj, ó, jöjj boldog korszak, melyben gyerkőceink undorodva köpik ki a csipszet, s falják egészséges jó étvággyal a hagymásított zsíros kenyeret! Jöjj el, korszak, melyben zsíroskenyér-büfék tömkelege szorítja vissza a Mc-izéket, a nyamvadt gyorsételeikkel egyetemben!

De míg e boldog kor eljövend, húzzuk be az ablakredőnyöket, hogy a gonosz világ ellenünk ne törjön. Künn csak hadd tomboljanak a fogyókúrázás rettentő hullámai. Mi, itt benn, barátságos lámpavilágnál bizakodással a szívünkben hersegtessük a lilahagymát!