A WC-papír esete az elvtársakkal és Amerikával

Gyermekkorom egyik traumatikus élményének könyvelem el azt az időszakot, amikor nem lehetett WC-papírt kapni. Ha jól emlékszem, leégett a papírgyár, de az is lehet, hogy pompásan tervezett gazdaságunk keretében egyszerűen tévesen saccolták meg az elvtársak a többi elvtárs WC-papír-használatát, és kifogytunk. Mindenesetre nem volt kellemes a Pravda napilap oldalaival helyettesíteni az egyébként rendkívül rossz minőségű, vékony és durva papírt, amelyhez, mint ahogy az egyik szomszédaszszonyom mondta egyszer, gumikesztyűt is osztogathatnának.

Valaki azt is mesélte, ha emlékezetem nem csal, hogy még a születésem előtti időben az elvtársak azt is gondolták, minek a szocialista embernek az ilyen burzsoá luxus, mint a WC-papír, használják csak újra az újságokat. Nem számoltak viszont azzal, hogy emiatt eldugulnak a csatornák, és a lakosság nagy többsége ólomallergiától fog szenvedni éveken át. A nyomdafesték mégsem való kényes helyek törölgetésére.

Ma már válogatni lehet a szürke és durva, sárga és vékony, fehér és puha, vagy akár illatosított papírok között, igaz, az áruk sem egy csehszlovák korona már, mint anno.

Az USA-ban, mint ahogy a kis üdítősüveg is hat decinél is nagyobb, egy WC-papírtekercs, amit ott csak toalettpapírnak hívnak, kétszer akkora, mint nálunk. A legpuhább és legkellemesebb és legdrágább termék reklámja egy maci – ha egy nagy medvének megfelel, hát talán az embereknek is. És igaz, hogy lehetne, én mégsem spórolok ezen a téren, nálam mindig van két hétre való tartalék a spájzban. Az amerikai nyilvános helyeken viszont, mint például a múzeumok, könyvtárak, egyetemek, éttermek vagy mozik, a toalettre a papír egy nagy sajtra emlékeztető óriás kerék formájában kerül a vendéghez. Csak látszólagos viszont a spórolás, mert ez a papír vékonyka, így normális ember, aki nem hord magával gumikesztyűt, sokkal többet használ el belőle, mint ha az én macis márkámat venné igénybe. Hiába, semmi sem tökéletes. Még Amerikában sem.