A tenger

Még sohasem látta a tengert. A lenyugvó nap hosszú árnyékokat vetett az útra. Az egyik kisváros út menti teraszán hangos társaság vacsorázott. – Cservinyáno! – kiáltott oda nekik. Az autóstérkép szerint Cergignanón keresztül vezet az út a tengerparti Grado félszigetére, ahol az éjszakát tölteni akarják. – Avanti, avanti! – kiáltottak vissza az olaszok. Vagyis hogy haladjanak tovább, az addigi irányban.

Még sohasem látta a tengert. Most, most végre alkalma lesz rá. Megnézheti, amint a látóhatár szélén a víz és az ég összeér. Hallgathatja a víz zúgását, érezheti az illatát. Lehet, hogy már ma este, ha még sötétedés előtt Gradóba érnek. Erősen alkonyodott. Ez az ő személyes találkozása lesz a tengerrel, a végtelennel. Eddig csak filmekben látta.

A nappali hőség után az alkony is kibírhatatlan volt. Az autó leeresztett ablakain meleg levegő zuhogott befelé, amint a kissé lejtős úton lefelé haladtak. Alig két órával ezelőtt álltak meg az egyik autósbazár bejárata előtt. Odabent az udvaron megpillantották azt a kocsit, amelyik végett holnap reggel a nyitás idejére visszamennek. Addig a meleg éjszakát a tengerparton töltik. Nagy találkozás lesz ez, az élete nagy pillanata.

Sötétedik. Ma már nem pillanthatja meg. Majd reggel. A felkelő Nap fényében. A levegőben érződik a víz közelségének illata. Az egyenes út szélét bokrok szegélyezik, amelyek lefelé eltűnnek. Ott a vízpart. Megállnak. Társai lemennek a bokrok között a vízpartra és az arcukat mossák. Lassan követi őket. Nem, nem a tenger az, csak valami szabályozott kanális.

Továbbindulnak. Grado esti fényei fogadják őket. A főúton hamar kiérnek a városból, s a parkon túli töltésszerű füves szegély mögött a tengerpartot sejtik. A töltést bejárat töri meg. Leparkolnak a sötétben a fák között, körülnéznek. A vízpart valóban közel lehet, csak most koromsötétség takarja. A szabadban a hőség szárította füvön költik el szárazvacsorájukat, amelyet langyos ásványvízzel öblítenek le. Ketten az autóba fekszenek be, ő a társával besétál a városba. Az éttermek hangosak, annak ellenére hogy már tizenegy is elmúlt, a környék tele van az odabent vacsorázó, szórakozó szülők kisebb-nagyobb futkározó gyerekeivel. Olasz életvitel.

Lassan visszamennek a tengerpartra. Egy-egy pokrócra heverednek a füvön. Társaik már alszanak. Fáradt, de csak lassan jött álom a szemére. Várja a reggeli találkozást a tengerrel, amelyet még sohasem látott. A távolból hajókürt búg fel. Egyre halkulva zsong az olasz éjszaka. A város fényei finoman szűrődnek át a fák között. A langyos levegőben életöröm érződik. Nem csoda, hogy olasz földön született a reneszánsz. Gondolatai tompává, zavarossá válnak, tudata lassan semmivé foszlik...

Arra ébredt, hogy kicsit fázik és kibírhatatlanul kemény a fekhelye. Felült. A társai még aludtak. Nemrég múlhatott el a hajnali szürkület, mert a Nap még nem bújt elő. A fákról itt-ott madárcsicsergés hallatszott. A tenger. Most megláthatja a csodás tengert. Felállt, kinyújtóztatta sajgó tagjait, majd a töltés bejáróján a part irányában indult.

Élete nagy pillanata volt ez.

Csak öt percig tartott az egész. Miután felfogta a valóságot, visszafordult és gyors léptekkel hagyta maga mögött a partot, s próbálta megemészteni a megemészthetetlent: A kitárulkozó táj a visszavonult tenger nyomát mutatta. Iszap, olajos föveny, üres konzervdobozok és műanyag flakonok, ameddig a szem ellát. A tenger sehol. Vagy talán valahol, de megközelíthetetlenül. Társai lassan ébredeztek. Nem mondta el nekik, merre járt.

Életünk nagy csalódásairól nem szívesen beszélünk.