A tarajos meg a jól fésült

A kisváros autóbuszmegállójában féltucatnyi utas várakozott. Margitka hatvan év körüli barátnőjét, Ilonkát kísérte ki. Rendszeresen meglátogatják egymást, hisz éveket töltöttek egy tantestületben, nevelték, oktatták a rájuk bízott generációkat. Nyugdíjba vonulásuk után a szürke hétköznapokba bőven belefért a cukrászdai traccsolás.

Halkan kopogó esőben fiatalok csoportja keresett és talált védelmet a rossz idő elől. A sarokban komoly, copfos szőke lány zsebkendőjét szorongatva halkan ismételte a megtanult szöveget. Társa gesztenyebarna haja kontyba kötve. Vizsgára készültek, egyetemi hallgatók. A fiúk: egyik kakasfrizurára nyírva, tupírozott fejdísze pirosra festve. Zöld vadászkalap takarta zömökebb társa tar fejét. A divatos kalapot fácántoll ékesítette. A harmadik fiú izgatottan rágógumizott. Kézfejét furcsa tetoválás díszítette.

A legények hangos szóval vitatták a sporteredményeket. Pontosan tudták a következő bajnoki forduló párosítását. Heccelni kezdték a lányokat. – Annyit azért nem kéne tanulni – csettintett a kakasfrizurás, a lányok felé fordulva. Megjegyzése válasz nélkül maradt.

– Előfordult, az autóbuszban meditálást álcázva a téziseken járattam az eszem. Az eredmény: „Jöjjön újra!” – okoskodott a fácántollas.

– Negyedikesek, tapasztaltak vagytok – állította rágógumizó társuk, leplezve idegességét.

– Rosszul látod, barátom. Inkább tanulj! – mosolyogtak az idősebbek, a lányok felé intve.

– Látod, hogy nem szégyen a tanulás! – kacsintott a piros taréjos.

Ilonka halkabbra fogta a szót: – Micsoda váltás? – bökött fejével a fiatalok felé. – Emlékszel, a mi korunkban ilyen frizurával a főiskola közelébe sem engedtek.

– De, nem ám! – bizonyította Margitka.

– Látod a kihívó kalapon a feltűnő fácántollat? Akár egy jakobinus, vagy Kittenberger fővadásza a Mecsekből – mosolyogtak.

– Késésben vagyunk – jelentette félhangosan órájára pillantva az ideges elsőéves.

– Lehet, nem is jön! – ugratta társait a kakasfrizurás.

– Te, Margitka, mi lesz, ha igazat mond?! – nézett össze a két nyugdíjas tanárnő.

– Hát, nem szeretném idős édesanyámat éjszakára magára hagyni – bosszankodott Ilonka.

Türelmetlenebbek lettek a várakozók, ellenség érlelődött a késésben. A hideg szél vadul átsöpört a huzatos buszmegálló tetőzete alatt, csapadékot permetezett.

Végül bekanyarodott a többféle reklámmal díszített autóbusz. Ajtóhoz lépett a jól fésült, jól öltözött sofőr. Határozottan közölte: – Annyi utast veszek fel a fővárosba igyekvők közül, amennyi a leszálló! – hangjában éreztette, ki az úr a buszon. Kompromisszumra meg egyáltalán nem hajlandó. Nem volt leszálló. Álló utas nélkül indult a fővárosba a nap utolsó menetrend szerint közlekedő autóbusza.

– Szent Isten! – csapta össze tehetetlenül kezét Ilonka.

A kakasfrizurás javaslatára összedugták fejüket a fiatalok.

– Pillanat türelmet kérek – fordult. Elnyelte a sötét. Hamarosan világoskék mikrobusz anyósüléséről integetve tért vissza.

– Csak tessék, hölgyeim, uraim – hahotázott kuncogva. – Csak tessék felszállni, ha megfelel társaságunk – fordult Ilonka felé.