A tánc egy életforma

A luxemburgi Bertran­ge volt a színhelye az idei világbajnokságnak. Elevenítsük fel ezt a szeptember 22-ét.  A partnernőmmel, Irina Copp-pal nagyjából két éve táncolunk együtt. Csak az edzések jó másfél évet vettek igénybe. Két verseny volt betervezve, egyik a German Open, a másik maga a vb.  Egy kicsit részletesebben: hogy zajlott a vb? Mi történt, amíg kiderült, hogy ti álltok a dobogó tetején? Tizenkét táncot kellett bemutatni, s a verseny már az új pontozásos rendszerben zajlott. Ez már abszolút pontozás, tehát a döntőben nem helyezést adnak a bírók, hanem pontokat, úgy, mint a műkorcsolyában. Az utolsó táncig nyílt a verseny, ami fizikailag igényesebb. Az a megterhelő, hogy egy klasszikus versenyen, ahol régi pontozás volt, egy szám kb. 1 perc 35–40 másodpercig tartott, itt 2.15–2.30 percig, s már minden másodpercet megérez az ember. Nagyon nagy hangsúly van az atlétikai felkészülésen.  A 12 tánc közül melyik sikerült a legjobban? Ezen a versenyen minden egyes tánc után kiértékelés volt, s az angolkeringő után láttam, hogy ezt megnyertük, a tangó után is tudtuk, hogy ott is mi voltunk a legjobbak. Az első ötből négy táncban mi győztünk, így már bizonyos előnyre tettünk szert.  A ti megérzésetek egyezik a bírák véleményével? Az embernek van egy belső érzése a bemutatott táncot követően, a négy után nagyon jól éreztük magunkat, a quickstepben hibáztunk, a partnernőm megcsúszott, s majdnem esés lett belőle.  Ez pontlevonást jelent? A táncsportban az esés nem számít, természetesen befolyással van a bírák értékelésére. Ezt lehetett látni, mivel a quickstepet nem nyertük meg.  Hányat nyertetek a 12 tánc közül? Az elődöntő nincs külön táncokra lebontva, ott csak azt látni, hogy ki jut tovább a döntőbe. Kilenc páros volt, mi másodikként mentünk tovább a fináléba, ahol hatan voltunk.  Az, hogy ki jut el a vb-re, selejtezőrendszerben dől el? Mivel a Master Class I-ben, azaz a 30 éven felüli kategóriában nincs nagyon sok induló, így a nemzeti szövetségek nevezik a párokat aszerint, hogy megütik-e az adott szintet. Szlovákiából két páros kapott lehetőséget, a másikról nincs információm, hogy miért nem vett részt.  Viadalok előtt az egyes sportágakban folyik az esélylatolgatás. Táncban is létezik ilyen?  A German Openen nem vett részt a világbajnok olasz páros, csak a második, de már nagyjából tudtuk, milyenek a lehetőségek, milyen pozícióban látjuk magunkat. Gondoltuk, hogy ha képesek vagyunk tartani ezt a formát, ha minden jól megy, másodiknál nem lehetünk rosszabbak, bár egyértelműen győzelmi ambícióink voltak. De ugyanerre törekedett a címvédő páros is, triplázni szeretett volna, ezért nagy harcra számítottunk.  A táncok koreográfiáját magad készítetted? Külföldi edzők bevonásával készítettem. Lehetőségünk volt dolgozni azzal az olasz edzővel is, akivel már korábban tréningeztünk is de azokkal is, akik megfordulnak a mi klubunkban. Egy kicsit mindenki kiveszi a részét belőle. Ha koreográfusra van szükségünk, már tudom, kihez kell fordulni: ha a technikán kell csiszolni, az oroszokhoz, ha a művészi részben kell tanács, az olaszokhoz.   Ez nagy előny... Igen, mert kicsit már én is tudom menedzselni magunkat. Nagyjából ismerem az összes edzőt, aki megfordul a táncsportban, megvannak a kapcsolataim. Táncolni tudsz, az nem kétség. Mi az, amit mellette leginkább megtanultál az évek során? Magabiztosság, önbizalom? Önbizalom az nagyon kell, ambíciók nélkül nincs siker. A tánc egy életforma, egy jó adag fanatizmus nélkül nem megy. Jó menedzselés nélkül sem, ezt pedig csak tapasztalattal lehet elérni, megismerni, milyen a különböző nemzetek mentalitása. Állandó kapcsolatban vagyunk különböző edzőkkel, párosokkal, ki kell őket ismerni. A partnernők révén is sokat voltam külföldön, másfél évet Oroszországban, Olaszországban még többet, ez a sport elég jó emberismeretre tanít. Nemcsak nemzeti, hanem nemzetközi szinten is, mivel rengeteget utazunk.  Kisgyerekként nem voltál túl rámenős, mondtad annak idején. A sikerhez ez elengedhetetlen. Ez is megváltozott? A táncsportban mindenképpen, ott a pozícióból is fakad, meg a tapasztalatok is adnak magabiztosságot. A magánéletben nem mindig működik így. Elég kritikus vagyok magammal szemben. Amatőr karrierem során, amikor évi 30–35 versenyen vettünk részt, szinte burokban éltünk, komoly izolációban. Gyakran megtörtént, hogy hónapokig nem is voltam kapcsolatban a külvilággal, a táncparkettről a reptérre, onnan a szállodába, majd a sportcsarnokba vezetett az utam és vissza. Tényleg nem volt más, mint a tánc és a táncosok. Mi ezt úgy mondtuk, hogy nem találkozunk civilekkel.  Most már civilekkel is találkozol? Van magánéleted? Most már igen. Azóta, hogy tavaly júliusban befejeztem az amatőr karrieremet, van barátnőm, stabil kapcsolatom. Kevesebb lett a verseny, elkezdődött az igazi élet. Már nem kell a családi szponzor? Pontosan. Anélkül nem lennék ott, ahol vagyok. A szülői támogatás nélkül nem tudtam volna elérni azt, amit elértem. Egész addig, amikor elkezdtem profi módon táncolni, amikor átbillent a mérleg – huszonhét után, harminc felé már elindult az edzői karrierem, jöttek a meghívások, önellátó lettem. A legtöbb táncos így van vele, próbál egyetemre járni, s amellett táncol profi szinten.  Irina Copp előtt több partnered is volt, az, akivel a leghuzamosabb ideig táncoltál, abbahagyta. Irinával hogy jöttetek össze? Irina ukrajnai származású, kiskorában balettezett, majd táncolt. Standard és latin táncokban is nemzetközi kategóriát ért el, aztán családja lett, hosszabb szünet után tért vissza, s ideköltözött Pozsonyba a francia férjével, tökéletesen megtanult szlovákul. Keresett egy táncklubot és egy partnert, hogy újra beindítsa a karrierjét. Köztünk eleinte edző–táncos kapcsolat volt, órákra járt hozzánk. Miután befejeztem az amatőr karrieremet, nem szerettem volna teljesen szakítani a tánccal, mert ez nem tesz jót az egészségnek sem, kondícióban tartás végett kezdtünk heti kétszer-háromszor edzeni. Úgy alakult, hogy nagyon jól ment a tánc, így elterveztük, hogy mivel mindketten teljesítjük a 30 éven felüli követelményt, megpróbáljuk ebben a kategóriában. Szlovákiának a táncsport eddigi történetében nem volt aranyérme vb-n, csábító volt a gondolat, hogy elsők lehetünk.  Mi kell ahhoz, hogy két ember ennyire összehangolódjon? Meg kell mondanom, a karrierem során sok partnernőm volt... ... ez azért volt, mert maximalista vagy? Kimondottan. A parketten nem tűröm a 90 százalékos hozzáállást, a fegyelmetlenséget. A teljes erőbedobást elvárom magamtól és elvárom a partnernőmtől is. Ebből fakad néha a türelmetlenségem. Ezt nem minden partnernő bírta idegekkel, főleg nem huzamosabb ideig. Össze vagyunk zárva, napi szinten edzünk többször is, bár a magánéletben nem vagyunk együtt. Ez csak egy „üzleti kapcsolat” köztünk. Ha nem tudjuk elviselni egymást, lehet ugyan sikert elérni, de hosszú távon nem fog működni.  A tánc emóciót fejez ki, főleg a latin táncokban, de a standardban is. Bár egy bemutató olyan, mint egy színpadi produkció, el is kell játszani. Nehéz a hitelesség, ha a partnerek utálják egymást.  A standard tánc arról szól, hogy két ember, akik talán tök idegenek voltak, egymás abszolút intim zónájába lép, test a testen kell táncolniuk. Nagyon sokszor ehhez még nyelvi probléma is társul. Az olasz táncpartnernőm nem beszélt angolul, én meg olaszul, két hónap pokol volt. Ilyenkor mi a megoldás? Az első tíz hónapban az olasz edzőnk állandóan velünk volt, ő volt a tolmács, ő tompította a dolgokat, utána már a partnernőm értette az én angolomat, én kezdtem kapiskálni az ő olaszát. Még nem beszéltünk, de már megértettük egymást. A tánc univerzális nyelv. Amikor a vb-re utaztatok, már javában benne voltál a tévés Let’s Dance-ben. Nem zavarta kicsit a vb-felkészülést? Mi már akkor tudtuk, hogy megyünk a vb-re, amikor még nem volt tévés projekt. Amikor láttam, hogy a vb nagyjából a negyedik hétre esik, még kérdéses volt, hogy eljutunk-e odáig a tévében. Ráadásul jó volt az időzítés, a világbajnokság pénteken volt, s a tévés verseny mindig vasárnapra esik, így a stáb, a rendező is beleegyezett.  Mennyire érzed jól magad a műsorban? A partnernőd, Sylvia Lakatošová valamikor a Lúčnicában táncolt, közel áll hozzá a tánc. Bizonyos táncoknál jól jön, hogy már táncolt, nagyon gyorsan megjegyzi a lépéseket, a koreográfia felépítésével nem vesztünk el sok időt. Amikor a technikai részét kell csiszolni, ott már számára is minden új. Magad készíted a koreográfiát? Még a latint is, pedig 18 éves korom óta csak a standardra specializálódom. Az alap természetesen ott is megvolt, a legmagasabb kategóriát ott is elértem, s a táncakadémián az edzői képzéseken szintén foglalkozni kellett a latin táncokkal. Persze ha valaki napi szinten oktat latin táncokat, épít koreográfiákat, azért gördülékenyebbek a dolgok. De megbirkóztam vele. Igaz, többet kellett vele foglalkoznom, több inspirációt kellett szereznem, de sikerült.  A kedvenced annak idején a tangó volt.  Annak idején igen, de már változott. Ez nálam időszakos. Talán az évszakokkal, a korral is változik, no meg azzal, hogy a versenyeken melyik az erősségünk, ez is befolyásolja. Most talán a slowfox az erősségem. Eltelt pár év, én sem fiatalodom, ez mégiscsak nyugodtabb tánc, de egyben a legtechnikásabb, legnehezebb is. No meg a zene, nekem nagyon tetszik a zenéje. Van benne elegancia, nem 18. századi dallamokra kell táncolni.   A versenyre való felkészülés és a tévés projekt mellett saját tánciskolát nyitottál, tanítsz Dúb-ravkán, Récsén, nem is sorolom tovább. Hány órából áll a napod? Kevés az a 24, az igaz, de sok ember van körülöttem, aki segít, nem vagyok egyedül minderre. A tánciskolát is az aktuális táncpartneremmel, Irinával nyitottuk, most ő veszi ki az oroszlánrészt az irányításból és az oktatásból is, mert maga a szervezés is elég húzós volt, át kellett építeni bizonyos dolgokat. Versenypárosokat is tanítok, három-négy táncklubba járok edzeni, most már két helyen közreműködök Csehországban is külsős edzőként.  Nem érzed magad néha fáradtnak? Többnyire reggel érzek kimerültséget. De mivel egész életemben táncoltam, a fizikai fáradtsággal nem foglalkozom, úgy vagyok vele, hogy majd elmúlik.  Urbán Klára