A nagy bakancs és a csupasz fiókák

Ha pusztulni kell, hát pusztuljunk! – morogja veres orral Dávid bá, aki a kocsmából hazatérve jobb híján az eresz alatti madárfészekbe köt bele. Fecskék helyett cinegék költöztek oda, s ez Dávid bát tavasz óta zavarja. Felkapja a halászháló nyelét – ez bizonyult a leghoszszabbnak –, és beméri a fészket. A magas szálfa hol jobbra, hol balra dől; emberünk nagy bakancsában óriásokat lép utána. Nem is veszi észre, hogy a Maris néném mellét dagasztó büszkeségben, a muskátlisban járkál. Egész évben úgy virítanak itt a virágbokrok, hogy a csodájára járnak a falubeliek. A nagy bakancs pedig éppen most tapos az égő színű virágágyás kellős közepébe.

Dávid bát csak a fészek elpusztítása érdekli, nem sokáig habozik. A szörnyű látványt Maris néném csak az esti öntözésnél veszi észre: letört hajtások, szétlapított virágfejek, a színes kavalkádban pedig apró madártollak, szénatörek. Rossz sejtelme beigazolódni látszik. Megpillantja a levert fészekmaradványt és a csupasz fiókákat. Sárga szegélyű csőrükkel ijedten tátognak.

Maris nénémnek mély levegőt kell vennie, úgy görcsbe rándul a gyomra. Ezt képtelen megérteni, bármi történt is az öreggel – ezt a világot – ezt a világot legszívesebben kirekesztené.