A kapitalizmus nem működik, de Peruban nincs alternatívája

A kátyús földutakon százéves roncsautók zötykölődnek, sötét szuterénekből szegényes kínálatú vegyesboltok ásítanak az arra járóra. Ez Lima „népi negyede” (barrio popular): az itteniek szemében még nem nyomortelep (van roszszabb is), egy európai azonban kedvére szörnyülködhet. A házak előtt kortalan asszonyok ücsörögnek, mellettük szurtos gyerekek játszanak a porban, de annyit már ők is tudnak, hogyha feltűnik egy jobban öltözött külföldi, akkor célszerű nyújtogatni a kezüket. A levegőben a benzingőz, a kosz, az emberi veríték, a tenger és a dús növényzet fűszeres illata keveredik, létrehozva a megmásíthatatlan, mindenhol felismerhető Latin-Amerika-szagot. A perui főváros nyolcmillió lakosából hat ilyen (vagy ennél rosszabb) körülmények között él – abból, amit kínkeservvel megkeres, megtermel, vagy legrosszabb esetben ellop. Megszokták, hiszen generációk óta így van ez errefelé.

– Nem tudom, hogy valaha kimászunk-e ebből. A politikusok persze fűt-fát ígérnek, de már tudjuk, hogy felesleges hinni nekik: Fujimori legalább támogatta a szegényeket: volt „egy pohár tejet a gyerekeknek” program és rengeteg építkezés, közmunka, hogy egy családból legalább egy ember dolgozhasson – növeli a Japánba menekült Alberto Fujimori exelnök iránti nosztalgiát Pedro. – A mostani államfő, Alejandro Toledo az amerikaiak embere, aki összeviszsza ígérget, de aztán semmit sem tart be. Hogy hiteles képet kapjon az országról, itt van még Alan Garcia, az ellenzék vezére, aki 1990-ben egyszer már meglépett az államkaszszával, de azt állítja, hogy azóta sokat tanult a saját hibáiból. Na most mondja, ön szerint milyenek a kilátásaink?

AZ AMERIKA-BÉRENC ÉS A TOLVAJ

Erre persze sorolnám, hogy Peru szerintem nagyon gazdag ország is: annyi a látnivaló, mint több közép-európai országban együttvéve, hónapokig tartana, amíg az ember mindent bejárna az inkák szent városától, a Machu Picchutól kezdve az ősi chimu vagy a rejtélyes nazca kultúra maradványain át az őserdőig, a sivatagig, a havas hegycsúcsokig és az Amazonasig. Még mindig van arany, ezüst, réz és olaj, a piacokon egzotikus gyümölcsök, húszféle krumpli, egyebek. Latin-Amerika más országaihoz képest itt épp nincs válság, viszont a világ minden tájáról özönlenek a turisták, működnek a belföldi busz-, vonat- és repülőjáratok, a helyiek pontosak, kedvesek és segítőkészek. Az építészet, a mentalitás, az életmód Dél-Európát idézi, csak itt kicsit szervezettebb, meg főleg olcsóbb az élet. De akármit mondok, két percen belül minden beszélgetés a szegénységre lyukad ki: olykor úgy tűnik, hogy a szegénységtudat még annál is nagyobb, mint a tényleges nyomor.

– Ez egy nagyon szegény ország – kezdi Cesar Rodriguez Rabanal, Alejandro Toledo elnök tanácsadója is. Lima elitnegyedében, azon belül is a legdrágább cukrászdában ülünk. Körülöttünk buján zöldellő park, ízléses, mediterrán palotácskák, magas kerítésekkel körülbástyázva, plusz betörőket távol tartó villanydrót, plusz golyóálló mellényben posztoló biztonsági őr. Mirafloresben lakik a felső (közép-) osztály, amely nem panaszkodhat: mindene megvan, csak azt kell tudnia, hogy mikor és hol nem szabad kitennie az utcára a lábát. Rabanal magas, napbarnított, olaszos eleganciával öltözködő férfi, egy fél órája tért viszsza az őserdőből, ahol a nemrég lezuhant repülőgép balesetét vizsgálja ki az elnök utasítására. – A nyomort nem lehet egyik napról a másikra kiirtani. Az utóbbi húsz évben összesen négy ország tudta megcsinálni ezt az ugrást: az ázsiai kistigrisek és talán Chile. De nincs egyetlen demokratikus kormány sem, amely négy év alatt ekkora változásokat tudna elérni.

Az indián származású Toledót két éve, a „japán spionnak” nevezett Fujimori dicstelen bukása után a szavazatok 53 százalékával választották elnökké. Népszerűsége azóta húsz százalék alá csökkent, és a nemzetközi sajtó által olykor populistának nevezett elnököt otthon rendre Amerika-bérencnek titulálják. – Talán ez is mutatja, hogy próbálunk valahol középen maradni – magyarázza Rabanal. – Toledo igyekszik egyensúlyt tartani a Nemzetközi Valutaalap elvárásai és a nép szükségletei között.

AZ ELIT MÁSHOL STRANDOL

Mert a szegénység állandóan újratermelődik. Az ötven éve még csak 600 ezres (!) Limában ma nyolcmillióan tengődnek, nagy részük a külső kerületekben. A legszegényebb családokban még ma is 6-8 gyerek születik, a nők többsége nem is hallott fogamzásgátlásról, és nemrég nagy vihart kavart, hogy néhányan olcsó csirketápszerrel etették a gyerekeiket: ha a csirke fejlődik tőle, jó lesz a gyereknek is – érveltek. Alig van esélyük, hogy többre vigyék, mint a szüleik: az alacsony színvonalú állami iskolába ugyan beíratják őket, de ez legfeljebb arra elég, hogy megtanuljanak írni és olvasni. Egy osztályban olykor 60-70 gyerek „tanul”: ez össze sem hasonlítható a méregdrága magánintézmények hatásfokával. A szelekció és a társadalmi kirekesztés már kis korban elkezdődik: akinek csak az ingyenes állami oktatásra telik, az a vesztes oldalra kerül. Eközben özönlik a vidéki lakosság a nagyvárosokba (főleg Limába), mert azt hiszi, ott könnyebb boldogulni: amíg vidéken legalább az alapvető élelmiszereket meg tudta termelni, addig a nagyvárosok nyomornegyedeiben még a korábbinál is kilátástalanabb helyzetbe kerül, s mivel az állam nem „szervezi meg” a társadalmat, nem ad munkát, nem nyújt szociális hálót, mindenki magára van utalva. A szegénység hierarchikussá válik: legalul a valódi koldusok (viszonylag kevesen), fölöttük a képeslapot, rágógumit, karkötőt, majd üdítőt, csokit, gyümölcsöt áruló mozgóárusok (nekik már van valamicske tőkéjük), fölöttük a minden teret és sétálóutcát megszálló cipőpucolók, majd a már komoly üzletembernek számító „taxisok” (olykor háromkerekű triciklivel, gazdagabb esetben motorbiciklivel vagy széteső amerikai roncsautóval) és a háztartási alkalmazottak. Innen már majdnem a középosztály következik az alkalmazottakkal, boltosokkal, egyéb magánvállalkozókkal. Nekik már öntudatuk van: Pedro például arra figyelmeztet, hogy a limai tengerpart melyik szakaszára ne menjek, mert ott kizárólag a háztartási alkalmazottak strandolnak. Ellenben az „elit” egy kilométerrel feljebb van – a gazdagok meg 40 kilométerre északra.

– Ez egy szegény ország – erősíti meg José Ignacio López Soria filozófus, a limai műszaki egyetem nyugalmazott dékánja is, aki a hetvenes-nyolcvanas években Lukács-ösztöndíjjal többször is megfordult Magyarországon. – Sajnos manapság ötletekben is szegény, de ez az egész kontinensre igaz: elfogadtuk az amerikai irányítású neoliberális modellt, és meg sem próbálunk alternatívát állítani. A hatvanas-hetvenes években legalább gondolatkísérleteink voltak, például a dependenciaelmélet vagy a fenntartható fejlődés, amely az oktatást, a kultúrát, a nemzettudatot hangsúlyozta volna, de végül minden megragadt az elmélet szintjén. Ami a mostani helyzetet illeti, nagy vonalakban jól mennek a dolgok, főleg a többi országhoz képest: nincs terrorizmus, növekszik a gazdaság, de az átlagember, a szegények ebből alig éreznek valamit. 1985-ben Alan Garcia ugyan megpróbálkozott a kereslet és a fogyasztás mesterséges élénkítésével, de ennek az lett az eredménye, hogy a tőke pánikszerűen megindult kifelé az országból. Ezt pedig egy szegény ország nem engedheti meg magának.

AZ ÉRTELMISÉG TANÁCSTALAN

A közemberhez hasonlóan a politikusok és az értelmiség is tanácstalan azzal kapcsolatban, miként lehetne felzárkóztatni a latin-amerikai országokat, és mit lehetne tenni a szegénység ellen. Hernando de Soto, a világhírű (egyesek szerint Nobel-díjra is esélyes) perui közgazdász is inkább Clinton amerikai, majd Putyin orosz elnököt látja el tanácsokkal

Mások a spanyol hódítókat, az amerikai imperializmust, a korrupt politikusokat vagy az állam gyengeségét okolják a helyzet miatt. Egyszerű megoldás nincs, de megfontolandó, amit López Soria professzor felesége pendít meg: – Az egyik legszebb emlékem a hetvenes évek Magyarországáról, hogy ott minden gyerek rendesen, tisztán volt öltöztetve: nem volt nagy gazdagság, de volt mit enniük. Ezt ne hagyják megváltozni, mert ha létrejön a szakadék, onnan nagyon nehéz és főleg drága a viszszaút.

Lima–Budapest, 2003. május