A jég

Rettenetesen forró nyári napon utaztam haza Pozsonyból Budapestre a délutáni gyorsvonaton. A kupénak mind a két ablaka nyitva volt, de levegő helyett csak füst, por és rekkentő napsugár áradt be rajtuk. Bent ketten ültünk, én meg egy impertinensen kockás ruhájú, skótsapkás ember, akinek a naptól égett barna arca simára volt beretválva és mély, szatirikus ráncoktól megbarázdálva. Még a bajusza helyén is apró keresztráncok voltak, ami az arcának valami középkifejezést adott a kecske és az ördög között. Ő is Pozsonyban ült fel a vonatra, de csak némán üdvözöltük egymást, azután mind a ketten hallgattunk. Engem a hőség amúgy is elbágyasztott, de különben sem vagyok valami bőbeszédű ember, a társam meg német újságokat olvasott. De láttam rajta, hogy lesben áll rám, csak valami igen csekély kis alkalmat keres arra, hogy megszólalhasson és beszélgethessen velem. Abból a nyughatatlan embertípusból való volt, amelyiknek a szenvedélye a beszélgetés, s amelyik a beszélgetés alatt rendesen azt érti, hogy ő beszél, a másik meg hallgassa a szavát.

Mondom, lesett rám és el is csípett, mert belőlem a hőség végre kikényszerítette azt a sóhajtást, amit megért magyar, angol és darvida egyaránt:

– Pfüh!

– Hehehe! Melege van? – szólalt meg az én útitársam tüstént, és nagy bámulatomra magyarul. – Pedig nincs is nagyon meleg, itt a kupéban legfeljebb harminc-harminckét fok lehet.

– Hogyan? Ön magyar? – tört ki belőlem a bámulat. – Meg mertem volna esküdni, hogy angol vagy amerikai.

– És nem esküdött volna hamisan – felelte a kockás ember, félredobva az újságját –, mert csakugyan amerikai vagyok. Amerikai magyar. Harminc évvel ezelőtt kerültem ki Amerikába, az apám még mint gyermeket vitt ki, de amint látja, a hazai nyelvet nem felejtettem el.

– Bizonyosan valami olyan városban lakott Amerikában – mondottam –, ahol sok magyar lakik.

– Nem én – mondta amaz. – Éppen ellenkezőleg. Mi nem a magyarlakta vidékre költöztünk, elkerültük New Yorkot, Clevelandet, Chicagót és délre mentünk, Texas déli részébe.

– Ott nincsenek magyarok? – kérdeztem nem annyira kíváncsiságból, mint inkább udvariasságból.

– Kevesen, mert a magyar nem állja ott a klímát. Tudja, a magyarok mind úgy félnek a melegtől, mint ön, hehehe!

– Nagyon meleg van ott?

– Meleg? Ha megengedi, elmondok önnek egy történetet a hőség illusztrálására. Ha nem untatja, még az a haszna is lesz belőle, hogy egy kicsit a hátába áll a hideg borzongás.

Ez csábító volt. Várakozó arccal dőltem hátra, az idegen pedig kurta fapipára gyújtva elkezdte a történetét:

Ez a dolog is a vasúton esett meg. A Mungo-parkból Christianville-be járó vasúton. Csakhogy nem ilyen kényelmes kupéban, mint amilyen ez, hanem túlzsúfoltban, szardíniás skatulyához hasonlóban. Egymáshoz szorulva ültek az emberek, izzadva, törülközve, hogy úgy mondjam, levetett kabátban és mellényben.

Köztük volt egy fiatal asszony is az urával együtt. Talán ez szenvedte szegény a legtöbbet a hőségtől, mert szemmel láthatóan anyai örömöket várt, gyenge volt és folyton szomjazott. Fölöttük a kupé hálójában nagy üveg víz volt, de képzelheti, hogy abban a hőségben az a víz is meleg mosogatólévé változott.

A szegény, ájuldozó asszonyt mégis egyre csak biztatta nagy gyámoltalanul a férje:

– Igyál, kedvesem, talán egy kis vizet!

– Ah, mit ér az, csak még jobban kimelegszem tőle – sóhajtotta a szegény asszony. – Ó, Istenem, csak egy kis jég volna! Egy kis jeges víz!

Még csak Nashtown körül járt a vonat, amely nem áll meg sehol, csak a végállomáson, és az aszszony már valami tízszer sóhajtozott jégért. A férje csak bárgyú szavakkal tudta vigasztalni, és gyámoltalanul a kezét fogdosta. Velük szemben ült egy ember, akit szemmel láthatóan idegessé tett a dolog. Végre a tizedik sóhajtás után nem állhatta tovább, nervozusan elkezdte az orrát markolászni és megszólalt:

– Asszonyom, ha megengedi... ha nem veszi tolakodásnak... én szerzek önnek jeget.

Az asszony sóvárgó mozdulattal hajolt hirtelen előre, a férje pedig felugrott és kitörő örömmel kiáltott fel:

– Uram...

– Kérem, lesz jég – szólt a szemben ülő, felkelve a helyéről, és kiment a kupéból.

Már most tudnia kell, hogy az amerikai vonatok nem afféle kalickák, mint ezek az európaiak. Azokat végig lehet járni egészen, kocsiról kocsira, kicsiny hidakon keresztül. A jeget ígérő ember is ezen a hídon át tűnt el, és a kupé utasai érdeklődve néztek utána, mert nemcsak a szegény, fiatal asszony vágyakozott jégre, hanem minden, hőségtől pilledt utas is.

Nem múlt el három perc, és újra megjelent az én emberem. És tudja, mi volt a kezében? Egy öklömnyi nagyságú, tiszta, átlátszó jégdarab, amelyről csepegett a víz, s amely csak úgy lehelte magából a friss, hideg üdülést. A férj utánakapott a kincsnek, az asszony nagy pohárba vizet öntött magának, s beledobta az összezúzott jégdarabnak csaknem a felét. Aztán várt kissé, az izgatott várakozás gyönyörével, és amikor a jég már csaknem elolvadt, a szájához vette a poharat, és hosszan, kéjesen, lélegzetszakadtig ivott belőle.

– Ah! – sóhajtotta.

De a sóhajtásnak visszhangja kelt az egész kupéban. Az emberek izgatottan ugráltak fel, és a jeges ember köré tolongtak:

– Jeget, jeget! Uram, adjon nekem is! Húsz dollárt adok egy darab jégért! – hangzott összevissza.

Mindenki jeget akart, a jeges ember felállva a helyéről csendet intett, aztán így szólt:

– Beláthatják, hogy az udvariasság csak ezzel a hölggyel szemben kötelezett. Azonban szívesen segítek önökön is, de... az üzlet, az üzlet. Öt dollár egy darab jég. Ki parancsol?

Természetesen mindenki parancsolt.

– Előre kell fizetni! – mondta az én emberem, s a következő pillanatban már a sapkáját kellett levenni, mert a markában nem fért volna el a sok ezüstpénz. Nyugodtan számlálta meg, zsebre dugta, aztán feltéve a sapkáját, megint kiment.

Izgatottan várták vissza.

– Honnan hozhatja a jeget?

– Eh, meg fok szökni a pénzünkkel!

– Dehogy! Úgy látszik, hogy ez az üzlete.

Csakugyan, az én emberem öt perc múlva visszatért. Mind a két kezében tégla nagyságú jégdarabot hozott, elaprózta, szétosztotta, azután megint eltűnt s megint viszszatért, jeget hozva, jeget, boldogságos hideget, felüdítve vele az egész társaságot.

Mindenki jeges vizet ivott, vagy jégdarabot szopogatott, s ezért az utasok egyikének csak akkor jutott eszébe a kérdés, amikor a lokomotív már nagyot fütyült, jelezve a végállomást:

– Ugyan, uram, kedves jótevőnk, mondja meg legalább, hogy hol is szerezte tulajdonképpen a jeget? Hiszen ennek a dolognak hasznát vehetjük máskor is.

A jeges ember felállt, vette a kicsiny kis útiládáját, és kinyitotta a lassan döcögő kupé ajtaját, lelépett a lépcsőre. Onnan felelte aztán:

– A jeget? Hát tetszik tudni, a szegény nagybátyám meghalt, és az volt az utolsó kívánsága, hogy Christianville-ben temessem el. Most szállítom szegényt, ott van az utolsó vagonban, és hogy a nagy hőségben... hm... korán szaga ne legyen, jég közé tettük... Good bye, uraim.

S azzal eltűnt az állomás bokrai között.

Az amerikai diadalmasan mosolygott rám, amikor látta, hogy a történetétől csakugyan kilelt a hideg.

– Hallatlan história – motyogtam.

– Nem a – mondta az útitársam –, csak egy kicsit amerikai.

– És nem lincselték meg azt a gazembert? – kérdeztem.

– Csak az egyik utas lőtt utánam, de az sem talált el. Mert azt tudja, ugye, hogy a jeges ember én voltam.

Ebben a pillanatban a mi vonatunk is nagyot füttyentett. Érsekújvárra értünk.

– Ah, Érsekújvár! – ugrott fel az útitársam. – Nem jön meginni egy szódafröccsöt? Nincs jobb az ilyen melegben, mint egy szódafröccs jéggel. De a jeget úgy kell beledobni a pohárba, hogy ússzék az ital tetején.

Csak a fejemmel intettem nemet, az útitársam pedig leszállt, s fél perc múlva már úgy itta a fröccsöt, hogy a jégdarab csak úgy kocogott a fehér, egészséges fogain.