A gyász és az emlékezés virágai

Az ősi időkben a családtagok élelmiszereket vittek a sírra, hogy halottjuk a túlvilágon se szenvedjen hiányt, szelleme ne járjon vissza követelőzni. A virágok csak akkor jelentek meg a koporsókban és a sírhalmokon, amikor az ember a szükségen túl a szépséget is felfedezte, a halállal szembeni félelmét felváltotta a tisztelet és a kegyelet érzése.

Lombok, füzérek, koszorúk

Az első virágkötészeti emlékek a mezopotámiai kultúrából származnak, ahol időszámításunk előtt 2600 és 2100 között már voltak temetők. A sírokba általában egy holttestet helyeztek el, csak a királyi temetőkben temették egy sírba az uralkodót és egész udvartartását. A holttesteket rózsákból, örökzöld cserjék lombjából és illatos virágokból font koszorúkkal, girlandokkal díszítették, de csak a temetéskor. A sírokra ekkor még nem ültettek virágot.

A sumérok gyékénybe tekerték halottaikat és élőhelyüktől néhány lépésnyire helyezték végső nyugalomra. A halott fejére virágfüzéreket aggattak és vele együtt helyezték a sírboltba ékszereit, fegyvereit is.

Az ókori népek temetési szokásait illetően a legtöbb megbízható emlék Egyiptomból maradt fenn Ozirisz tiszteletének köszönhetően, akit a legenda szerint irigy testvére ölt meg. Hűséges felesége, ĺzisz megkereste a holttestet, szerelmével felélesztette és gyermeke fogant tőle. A királyi trónon az ifjú lépett apja örökébe, Ozirisz az alvilág istene lett, ĺzisz pedig az alvilág istennője. A nép virágokkal áldozott nekik, hogy kegyesen fogadják a halottaikat a túlvilágon. Ekkor vált a temetések szimbolikus virágává a bőséget és termékenységet jelképező lótusz, a halálvirágnak is nevezett tamariska, valamint az egész egyiptomi művészeten végigvonuló papirusz. Az egyiptomi gyászolók lombokkal, ágakkal, virágfüzérekkel díszített kocsin vagy kézi katafalkon vitték a holttestet a sírig. A babérlevélből, mirtuszból, fűzfából, olajfából, pálmalevélből font dús girlandok, amelyeket a régészek a piramisokban találtak, tulajdonképpen a mai koszorúk ősei. A lótuszon és tamariskán kívül mákvirágot, szarkalábat, búzavirágot, sáfrányt és rezedát fontak a füzérekbe, sőt, az ősi Egyiptomban kerteket is építettek az elhunyt lelkének – ezek a mai temetők előfutárai.

ĺrisz nyílt az asszonyok sírján

Az ókori görögök a Kis-ázsiai népektől vették át a koszorúk használatát, virágfüzérekkel díszítették isteneik szobrait és a szertartások idején a papok és papnők is mirtuszból, rózsából, szőlő és borostyánlevélből font virágkoszorúkat viseltek. A koszorú egyszerre vált a győzelem és a halál szimbólumává és ez máig is így maradt.

A görögök a holttestet gondosan előkészítették az utolsó útra: megmosdatták, illatos olajokkal kenték be, virágokkal díszített takarót terítettek rá, hajába diadémot vagy babérlevélből font koszorút tettek, felravatalozták, majd két nap múlva siratóénekek kíséretében vitték ki a temetőbe. A sírra a tisztaságot jelképező liliomokat és mirtuszvirágot szórtak – ez a két virág a mai napig az ártatlanság és szűziesség jelképe, a hagyomány szerint az ártatlanul kivégzett emberek sírján is liliom nő. A görög asszonyok sírjára íriszt, nőszirmot ültettek, mert ĺrisz istennő vezette a lelküket végső rendeltetési helyére. Az elhunyt csecsemőknek örökzöldből fontak koszorút, s a hozzátartozók a gyász jeléül rózsát viseltek a mellükön. A ciprust Plútónak, az alvilág istenének szentelték, ezért olyan sok a görög temetőkben a ciprus. A görögök valódi virága mégis a liliomfélék családjához tartozó Asphodelus ramosus volt. Közeli rokona a nálunk is honos Asphodelus albus, amelyet Mária gyertyájának is neveznek. Homérosz írta, hogy a holtak birodalmában az alvilági Styx folyó partján aszfodélosz nő, és a holtak aszfodélosz mezőkön vándorolnak.

Csontjaimra rózsaszirmot szórjatok

A rómaiak a görög és a zsidó hagyományokkal együtt örökölték a virágkultuszt. Holtaikat testben és lélekben is eltávolították az élők közül, nyughelyüket a városfalakon kívül jelölték ki – ilyen temető volt például a Via Appia. A halottas házak bejáratára cipruskoszorúkat akasztottak, a halotti menetben pedig cipruságakat tartottak a kezükben. Sírköveikre gyakran vésték a béke és a halál felett aratott győzelmet jelképező pálmaágat. Kedvelt temetési viráguk volt a rózsa is, az eltávozottak emlékére rózsaünnepet ültek, és a gazdagok végrendeletükben is kikötötték, hogy sírjukra rózsát ültessenek.

Propertrius, a költő azt kérte, csontjaira rózsaszirmot szórjanak, hogy a föld könnyű legyen neki. A rómaiak a halotti koszorúkban használatos virágokat is átvették a görögöktől. Augusztusz császár idejében kialakultak a virágkertészetek, bővült a kínálat és Festius időszámításunk előtt a II. században a koszorúköltészet szabályait fogalmazta meg könyvében. A Római Birodalom bukása után a bizánci császárság elfordult a virágoktól, a fejedelmi személyek koporsóit inkább arannyal, drágakövekkel díszítették.

A szerzetesek virágkertészetei

A középkorban már a köznép sem foglalkozott virágkertészettel, ez a tevékenység kizárólag a szerzetesekre hárult. Az V. században terjedt el az a szokás, hogy a vallás kiemelkedő személyiségeinek sírja fölé templomot, bazilikát emeltek. A vértanúk kultusza kialakította a templomban való temetkezés hagyományát és a népesség növekedésével elkerülhetetlenné vált, hogy a városokon belül is temetőket jelöljenek ki. Az egyszerű emberek névtelenül, minden díszítés nélkül temetkeztek, nekik a szentelt föld közelsége volt fontos. Virágot csak a főúri temetéseken, valamint a templomok díszítésére használtak, és ekkor jelennek meg a virágmotívumok a szenteket ábrázoló képek és szobrok jelképeiben is.

A virágszimbolika főleg a gótika idején indult fejlődésnek és a reneszánsz, valamint a barokk korszakban teljesedett ki. A liliom megőrizte évszázadok óta fennálló jelentéstartalmát: a tisztaságra és erényre emlékeztetett, a rózsa a titoktartást és szerelmet, a rozmaring a bánatot, a mandula az éberséget jelképezte. Európában az emlékezést szimbolizáló puszpáng, tiszafa, borostyán és tuja terjedt el temetőnövényként, a koszorúkat is ezekből fonták és különböző virágokkal díszítették.

Rozmaringszál és krizantémcsokor

A fekete gyászruha és a gyászév szokása a XVI. században terjedt el Európában. Előtte a gyász színe általában a fehér volt, a katolikus egyházi szertartásokon pedig a lila és az ibolyaszín dominált. Kínában és Japánban máig fehérben gyászolnak, Európában 1498-ban a francia királynő törte meg a fehér szín uralmát, aki férje temetésére fekete ruhát öltött. A gyász legfontosabb virága ekkor már a rozmaring volt, Shakespeare Hamletjében Ophelia is azt mondta: „Itt egy rozmaringszál az emlékezetemre, kérlek, édes rózsám, hogy jussak eszedbe”. Általában a sírokra is buxust és rozmaringot ültettek, a gyászmenetekben rozmaringot vittek a kezükben az emberek, és a felravatalozott holtat máig is sok helyen szenteltvízbe mártott rozmaringgal szentelik meg a gyászolók.

A XIX. században már nemcsak a főúri házaknál, hanem a köznépnél is kialakult egy általános igény a virágkötészettel kapcsolatban. A tájainkon honos virágok és cserjék mellé fokozatosan melegebb égövi üvegházi növényeket is hoztak be és ezek a temetési koszorúkban is megjelentek.

Pannóniában már a második században ültettek fákat és virágokat a sírok fölé, de a koszorú szó a magyar írásos emlékekben először a XV. században jelenik meg. A latin crinali szó fordításaként főkötőt, a sertum magyar megfelelőjeként pedig növényi koszorút jelentett. Ebben a korban a fűzfavesszőből font keretet még csak zöld lombokkal fedték be és rózsákkal díszítették. Később a virágkertészet fejlődésének köszönhetően a koszorúk díszítése is egyre gazdagabb lett és Magyarországon is elterjedt a virágszimbolika. Lucas Martin húsz virágot mutatott be művében, amelyet Pécsi Lukács „A keresztyén szüzeknek tisztességes koszorú” címmel fordított magyar nyelvre. Hozzánk is eljutottak az Európában elterjedt gyászszínek, koszorúk és virágok. A század végén már gyászszalaggal átkötött virágcsokrok és rózsafüzérek díszítették a koporsókat, a gyászolók pedig babérlevéllel és örökzöldekkel borított, rózsával, szegfűvel, pálmalevelekkel díszített koszorúkat vittek a ravatalhoz. Ezeket gyászhuszárok vitték a temetési menet élén, majd a sírra rakták. A koszorúkat hervadásig hagyták a síron, utána virágot ültettek rá – általában örökzöld cserjéket futónövényeket és a népdalban is az emlékezés virágaként megénekelt nefelejcset.

A temetők virága

A krizantém mint a temetők virága csak a huszadik században kezdett hódítani, és annyira elterjedt, hogy ma már a halottak napja elképzelhetetlen nélküle. Temetésre rózsával, szegfűvel, liliommal is díszítik a koszorúkat, a sírokra is ültetnek árvácskát, muskátlit, begóniát, de november elején minden síron halvány krizantémok inognak a gyertyafényben – az elmúlásra és az örök életre emlékeztetve az ittmaradottakat.