A gazdálkodás elemi kötődést jelent a földhöz

Nemrégiben Norvégiában járva szlovákiai újságíró kollégáimmal meglepődve tapasztaltuk, hogy a vidéken, és főleg a mezőgazdaságból élők öntudata, önbecsülése mennyire magas szinten áll. Büszkék arra, amit saját maguk, saját erejükből – természetesen jelentős állami támogatással – elértek, miközben ebben a természeti szépségekben rendkívül gazdag országban nem éppen a mezőgazdasági termelés a legnagyobb és legtöbb értéket előteremtő ágazat. Sőt, ennek ellenére, amint mondják, egyre több fiatal tudatosítja és választja a városi kényelem, illetve a zajos rohanás helyett a vidéki életet.

A jól hangzó és ráadásul komoly tanulságot is tartalmazó bölcseletet csak azért említem, mert utal arra, hogy a földről való gondoskodás generációkon át tartó elemi kötődést feltételez attól, aki vállalja az ezzel életformával járó nehéz feltételeket, ugyanakkor az adott térség, vagy ország számára olyan értékteremtő bázist jelent, amely rendezett gazdaság, rendben tartott szép, tiszta és kulturált környezet formájában ennek az elemi kötődésnek is az eredménye. Azt, hogy a társadalom ezt az értékteremtő bázist mennyire értékeli, kifejezi azt is, hogy az ország rendezettsége érdekében mennyit és milyen feltételekkel hajlandó áldozni. Támogatásokkal, piacvédelemmel, életképes működési viszonyok fenntartásával. Norvégiában az állítások szerint a vidéki farmok jövedelmének csaknem felét központi támogatásból szerzik a gazdálkodók. Egy részüknek csak második állást, kiegészítő jövedelmet jelent, de még így is, hogy az itteni átlagjövedelemnek a felét éri el, valójában rendezett környezetet, tiszta rendben tartott tájat, élhető sőt, természeti nevezetességei révén valóban csodálható országot eredményez. így függ össze egymással egy életforma és egy térség, egy ország rendezett, vagy rendezetlen képe. Nem véletlen, hogy a fejlett gazdasággal rendelkező országokban a mezőgazdaság támogatását a fenntartható fejlődés egyik alapkövetelményének tartják, s az uniós agrárreform is a termelésközpontú támogatások helyett inkább a vidéki élet fenntartását, az adott térségben való megmaradás felté-teleinek kialakítását kívánja az elkövetkező időszakban támogatni.

Jó lenne, ha ezt a szemléletet, vagyis a vidéki élet és a mezőgazdasági termelés összefonódásából adódó lehetőségek maximális kihasználását nálunk is komolyabban vennénk. Főleg most, miután az uniós agrárreform is ebbe az irányba próbálja terelni a közösségi forrásokból az agrárágazat fejlesztésére fordítható támogatások irányát. Panaszkodás és kesergés helyett határozott szakmai véleményeken alakuló vitákban kéne eldönteni, milyen legyen az elkövetkező hét esztendő agrárpolitikájának iránya nálunk, milyen szempontok legyenek elsődlegesen meghatározók a támogatáspolitikai elvek érvényesítésében, hogyan tudjuk a lehető legoptimálisabban kihasználni a rendelkezésünkre álló közösségi forrásokat. Magának a szakmának, az ágazati termelőknek, a gazdálkodóknak és kereskedőknek, a benne dolgozó pénzembereknek és tudósoknak, sőt a vidéki önkormányzatoknak is kell, hogy legyen véleménye arról, hogy milyennek képzelik el a jövő mezőgazdaságának és a vidéki életnek a viszonyát. Ezeket a véleményeket kellene kimondani, szakmai vitákban ütköztetni, hogy a döntéshozók számára a lehető legszélesebb információs bázist biztosítsuk. Mert csak így születhetnek olyan döntések, amelyekről elmondhatjuk, hogy rólunk szólnak, s a mi véleményünk alapján fogalmazódtak meg. Ellenkező esetben ugyanis bele kell törődnünk abba, hogy újra mások mondják meg helyettünk, hogy mi a jó nekünk... (sz)