A futás egészséges? A futás ártalmas?

Évezredek óta része életünknek a sport. Sok mai sportág az utóbbi néhány évszázadban fejlődött olyanná, amilyennek ma ismerjük őket, ám eleink is sportoltak; kínai katonák például már évezredekkel ezelőtt játszották a labdarúgás ősét, ez volt a Tsu Chu. 

Egészséges? Erről a sportorvoslás első szakírója, Girolamo Mercuriale 1569-es De arte gymnastica című művében azt írta, a testgyakorlás, a sportolás minden típusa az egészség javára válik (bővebben: Élet és Tudomány LXXI. évfolyam, 47. szám). Az utóbbi évtizedek kutatásai nyomán e nézet árnyaltabbá vált. Több sportág, köztük a síelés, az amerikai foci, a motorversenyzés, a rodeó stb. űzése magában hordozza azonnali, elsősorban végtagsérülések lehetőségének veszélyét, belső vérzések sem ritkák, sőt halálos sérülések is adódnak. Sok sportág túlterhelheti a szívet, a vérkeringést, az izmokat, az ínszalagokat, a porcok idő előtti kopását okozhatja. Az igazi gond az egyes testrészek és/vagy belső szervek túlzott megterhelésének következtében lassan, eleinte sokszor észrevehető jelek nélkül (vagy észlelt, de semmibe vett tünetek mellett) kialakuló olyan károsodások terhe, amelyek gyakran visszafordíthatatlan betegségeket okoznak. 

Hokisok, sífutók vigyázat! 

A sportolás közbeni sérülések előfordulásának gyakoriságára jó példa az a birminghami Alabama Egyetem kutatói által, 21–33 év közötti profi jégkorongozók bevonásával végzett vizsgálat, amelynek során 18 héten át követték nyomon, ki mennyi és milyen súlyos sérülést szenvedett. E nagy sebességgel játszott, kemény ütközésekkel járó, veszélyes sportág játékosainál átlagosan csaknem 6 olyan sérülés történt, amelyek miatt 10 napra elestek a pályára lépés lehetőségétől (Journal of Injury and Violence Research, 2009. július). 1996 februárjában jelent meg a Scandinavian Journal of Medicine & Science in Sports oldalain az a beszédes kutatói eredmény, amely szerint a vizsgált 91 profi sífutó 64%ának voltak derékfájdalmai. 

A maratonfutás (és sok más sport) esetében a legnagyobb kockázat, hogy gyakorta nagyobb az akarás, mint amit a teljesítőképesség gond nélkül elbír, és a túlerőltetést nem biztos, hogy utóbb képes az ember megbetegedés nélkül kiheverni; pláne, ha rejtett kórság mellett teljesít valaki. Történnek halálesetek maratonfutások alkalmával, de korábbi kutatások szerint maratonfutók köreiben a hirtelen szívleállás nem túl gyakori, és a sajnálatos esetek hátterében korábbi, felismert vagy fel nem ismert szívbetegségek, koszorúérproblémák is rejtőzhettek; ezért elsődleges a betegségek előjeleire való odafigyelés, felismerés és mielőbbi kezelés. 

Vesebeteg maratonfutók 

Az American Journal of Kidney Diseases 2017 márciusában közölt egy komoly veszélyre figyelmeztető eredményt. A Yale Egyetemen dolgozó Dr. Chirag Parikh professzor vezette 2015-ös vizsgálatban 22 olyan személy vett részt, akik abban az évben lefutották a hartfordi maratont; vér- és vizeletmintát vettek tőlük a verseny előtt és után, és vesekárosodásra utaló markereket kerestek, köztük a szérum kreatininszintjét a vérben (ha magas, vesekárosodásra utal) és fehérjék megjelenését a vizeletben (nagy mennyiség jelenléte vesekárosodást jelez). Az alanyok 82%-ánál 1. fokú krónikus vesebetegség, e kór legenyhébb formájának jeleit észlelték a célba érést követően. A kutatók szerint ennek oka lehet a test maghőmérsékletének (a test belsejében mért hőmérséklet) folyamatos emelkedése, a kiszáradás vagy a vesékhez irányuló véráramlás csökkenése. Akármint is, kiderült, a futás okozta fizikai stressz rövid távú vesekárosodást okoz, és bár a vesék állapota két nap után helyreállt, felvetődik egy lényegi kérdés: hosszú távon, ha valaki újra és újra lefut ilyen, a szervezetet jócskán kimerítő távokat, annak milyen hatásai lehetnek? A Yale Egyetem híroldalán Dr. Chirag Parikh professzor azt nyilatkozta, ez tovább vizsgálandó, mert „kutatások azt mutatják, a szívműködés is megváltozik a maratonfutás során, a mi tanulmányunk pedig kiegészíti ezt a történetet azzal, hogy a vese is reagál a maratonfutáshoz kapcsolódó stresszre”. 

Zsugorodó sportolók 

Döbbenetes eredményre jutottak svéd kutatók, akiknek a tanulmánya 2011 áprilisában jelent meg a Journal of International Medical Research oldalain: méréseik alapján 1 óra folyamatos futást követően a futók testmagassága 1 cm-rel csökkent, éspedig amiatt, hogy a hátgerinccsigolyák közötti porckorongok összenyomódtak. Igaz, egy napon belül visszaállt a gerincoszlop a futás előtti normál helyzetbe, de felvetődik a kérdés, ha a futás közbeni állandó rázkódás folytán 60 perc alatt ilyen változás áll be a testben, mit történhet azokkal, akik rendszeresen maratoni vagy akár száz kilométer feletti távokat teljesítenek, és vajon az évek alatti újabb és újabb ilyen szintű hátgerinc-megerőltetés összeadódike? 

A sportolás kapcsán is kettősségről kell beszélni. Vitathatatlanul rengeteg egészségügyi előnye van az időnkénti vagy rendszeres testmozgásnak. Noha természetesen a genetikai adottságok, a környezet és további tényezők is az egyenlet részét képezik, a szervezet edzésével erősíthető többek között a szív, a tüdő, elégethető a felesleges zsír egy része, és mindezzel valamelyest kitolható az egészségesen megérhető életkor. Ám hiba átesni a ló túloldalára. Nem ajánlatos többet akarni, mint amennyit a szervezet önnön jelzései szerint el bír végezni. Ismerni kell korlátainkat és ahhoz mérten végezni bármiféle testedzést. Hiszen ha idő előtt kíméletlenül kifárasztjuk, legyengítjük szervezetünket, azzal lélekben is gyengülünk. Ahogy az egészségtelen életmód, a túlzásba vitt sport is idejekorán a temetőbe vihet. 

Csibrányi Zoltán