A család feje a férfi, de a nyak...

Ha egy nő alkotmányos jogaira hivatkozik, mindjárt feministának titulálják, és ezt nem dicséretnek szánják. A feminizmustól pedig mentsen meg az ég. A nők egyenjogúságáról manapság nem sikk beszélni – de az egyenrangúságról beszélnünk kell.

Szlovákia lakosságának több mint a fele, 51 százaléka – nő. Naivul azt hinné az ember, hogy ez az arány az élet valamennyi területén visszatükröződik. A statisztika szerint a parlamenti padsorokban anynyi nőnek kellene ülnie, mint férfinek (ezzel szemben a jelenlegi képviselők mindössze 19 százaléka nő). Egy kezünkön megszámolhatjuk, hány kerületi és járási székhely polgármestere nő. Vezető beosztásban (vállalatok, kórházak) stb. alig találunk nőket – kivételt csak az iskolák képeznek, lévén hogy a pedagógusi pálya elnőiesedett. De az sem ritkaság, hogy ha egy húsztagú tantestületnek tizenkilenc női és egy férfi pedagógusa van, akkor az lesz az igazgató.

És itt a bökkenő. Mi nők hajlamosak vagyunk rá, hogy a bennünket ért sérelmekért másokat okoljunk. Nem várható el, hogy a nők problémáit és sérelmeit a férfiak orvosolják, hiszen az anyagiak, a továbbtanulás, a foglalkoztatottság, a munkanélküliség ugyanúgy érinti a férfiakat is, mint a nőket.

Eleve sikertelenségre számíthatunk, amikor a férfiakat a hagyományosan női munkák elvégzésére akarjuk kényszeríteni, így akarva érvényt szerezni az emancipációnak. Kevés olyan asszony akad, aki örül, ha a férje elmosogat, hiszen akkor titokban utána kell súrolni... de jólesik, ha a porszívózást vagy az ablakmosást átvállalják és cserében nem várják el, hogy a defektet mi csináljuk meg, hogy franciakulccsal birkózzunk, ha csöpög a vízcsap. Más lapra tartozik, hogy sok nő nemcsak a lenézett női munkák elvégzésében jeleskedik, hanem a férfimunkákat is elvégzi (esetleg kényszerűségből), mint ahogy sok férfi szívesen (!) takarít, főz. (No, nem ez a tipikus.)

A nő-férfi ellentét a gyermekneveléssel (a félreneveléssel) kezdődik. A lánygyermek babával játszik, segít a háztartásban, de a fiúkat a mamák eltiltják a törölgetéstől, nem is tudatosan, de óvják majdani papucssorsuktól. Nemkülönben azok az apák, akik oroszlánrészt vállalnak a házimunkából. (Fiam, ne légy olyan ostoba, mint apád, mondják, a mosogatás nem férfimunka.) A nők elnyomását nem a harisnyastoppolás és a zoknimosás jelenti; felesleges harcolni ellene. Vannak dolgok, amelyekhez a nők értenek jobban, vannak, amelyekhez a férfiak. (Különös, hogy ha a férfi hosszas noszogatás után elintézi a bevásárlást, a nehéz szatyrokat e szavakkal dobja le: vettem neked húst, kenyeret... de zokon venné, ha párja a kérdésére, hogy mi a fenét szöszmötöl olyan sokáig a fürdőszobában meg a konyhában, azt válaszolná, hogy mosom a zoknidat, gatyádat, készítem a vacsorádat.) Nem kell az otthoni munkamegosztás miatt bosszankodni: a nőkre egyszerűen több hárul, és nem mindig azért, mert az a fránya férj nem hajlandó mosogatni.

A baj ott van, hogy a társadalom nem veszi tudomásul, hogy egy női munkaerő ugyanolyan jó és megbízható lehet, mint a férfi, annak ellenére, hogy gyereket szül és nevel és a háztartás legalább ötven százaléka őt terheli. Hogy az egyetemet, főiskolát jó eredménnyel elvégzett nők miért jutnak nehezebben álláshoz, mint a gyengébb képességű férfiak? Hogy a nőket érintő törvényeket férfiak alkotják és szavazzák meg, és nem kíváncsiak a nők véleményére? Lehet a nőket a fakanál mellé állítani, mert a fakanalat jól forgatják, de többre is képesek. Társadalmi, kulturális igényeik nem kisebbek, mint a férfiak igényei. A valóság sajnos olyan, hogy a szolgáltatásokat a családok – elsősorban a nők – döntő többsége nem veheti igénybe, mert azok rosszak és megfizethetetlenek. Lassan az olvasásról is leszokunk – mert a könyv, az újság drága. Művelődésként maradnak a sorozatok, s arra a napi fél, egy órára, beleéli magát a szerencsétlen, ám gazdag nők életébe, de megelégedne a cseléd szerepével is...

Nem szeretném, ha nőpártisággal vádolnának. Nyilvánosság előtt kijelentem, hogy nem vagyok híve a férfiak elleni női összefogásnak. Abból még semmi jó nem született. Ha a nők és a férfiak összefogtak, abból igen. Hiszem, hogy csakis együtt, közösen oldhatjuk meg a gondjainkat – hiszen azok is közösek, akárcsak az örömeink. Azt kell megértetnünk a társadalommal, és nemcsak a férfitársadalommal, hogy egyenrangú partnerek vagyunk. Társak. Nem ellenük, hanem velük együtt. Tudom, hogy az új férfigeneráció számára ez már természetes lesz, de ez a mai szülők feladata. Ha a gyerekek azt látják otthon, hogy apu nem hagyja magát kiszolgálni, hanem segít anyunak, és nem beszél – akárcsak tréfából is – lekicsinylően a női nemről, akkor olyan felnőtté válnak, akik jót nevetnek azon, hogy a harmadik évezred első éveiben hazánkban huszonnyolc százalékkal kevesebb bért kaptak ugyanazért a munkáért, s hogy valamikor – nem is olyan régen – még gyakorlatban is működött a mondás, mely szerint pénz olvasva...

A régi mondás azonban, hogy az asszony két oszlopot tart a háznál, ma is időszerű, mármint hogy a családi életben az asszonyé a fontosabb szerep. Igaz, hogy a család feje a férfi, de a nyak, amely a fejet mozgatja, az bizony az asszony...