Szegénynek született, s a leggazdagabb magyar színészek egyike lett.

Oldalágról került a színészi pályára. Kiválóan rajzolt, ezért választotta az építőipari szakközépiskolát. Tizenhárom évig műszaki rajzok tornyosultak az asztalán. Mért, tervezett, kivont és összeadott, osztott és szorzott. 1964-ben aztán pályát változtatott.

Végig csavarogta a pályát. Ő fogalmazott így. Jellegzetes, karcos hangjával, színes egyéniségével, derűs, energikus alkatával korosztálya minden tagjától elütött.

Soha nem volt tűzpiros sportkocsija, de a nevével valósággal száguldott a pályán. Ferrari Violetta a Nemzeti Színház elismert színésznőjeként, nyolc magyar film főszereplőjeként, Básti Lajos feleségeként boldogan élt Budapesten. Egészen 1956 forró őszéig. A forradalom idején ő is fegyvert fogott, ezért nem sokkal később el kellett hagynia az országot.

Spanyolország jó ország, nagyon jó, mondta Muráti Lili velem szemben ülve Budapesten, 1991-ben. Szeretek ott élni, hangsúlyozta, majd egy pillanatnyi hatásszünetet tartva hozzátette: De a hazája ott van az embernek, ahol a szülei fekszenek a földben. Magyarországra tehát mindig így gondolt.

Teveszőr kabát, kézzel varrt bőrcipő, drága szivarok, személyére komponált parfüm. Ez kellett neki a hódításhoz. Szerepekben nem volt válogatós. Mindenre lecsapott, és mindig örömmel, jókedvvel játszott. A szerepformálásnak Bárdy György esetében nem voltak őrjítő stádiumai. Nem vívódott, nem gyötrődött. „Kényszerből még azt is szerettem, amit utáltam – mondta. – Másképp be sem tudtam volna lépni a színpadra.”

Lubickolós színésznő volt. Dobhatták mély vizű tóba vagy hideg folyóba, Tábori Nóra élvezettel lubickolt minden szerepében. Talán mert az Isten is színésznőnek teremtette.

Ő nyitott ajtót báli zenész nagyfia hívatlan vendégének, a kis kofferrel beállító vidéki, cipőgyári munkáslánynak. Nem dohogott, nem dühöngött, arra ott volt a felesége. Josef Šebánek az elfogadó, megrakott tányérjához és délutáni szunyókálásához ragaszkodó, fele királyságát az asszonyára bízó cseh férfiember prototípusát hozta Milos Forman remekművében, az Egy szöszi szerelmében.

Óriási színész volt. Akira Kurosawa, a világhírű japán filmrendező mondta róla: Páger Antal a magyar Jean Gabin.

Én sohasem voltam csak színésznő, fiacskám! – búgta budai villájának legtágasabb szobájában 1988 tavaszán. De nem volt ebben semmi packázás, kioktatás, semmi sértő. Inkább csak konstatálás, hogy tudjam, minden, amit a színpadon vagy a kamera előtt csinált, egy fikarcnyival sem volt fontosabb számára, mint az, amit másokért tett.

Csoda dolog a játék, vallotta Juhász Jácint, ám ezzel a megállapítással nem csupán a színészi hivatás örömeire gondolt. Atléta is volt ő egykoron, megszállott futó, igazolt labdarúgó, és nem utolsósorban kitűnő lovas.

Nehéz sorsok hiteles megformálójaként írta be nevét a magyar filmművészet nagykönyvébe. Görbe Jánosok, Bihari Józsefek, Solti Bertalanok örökségét vitte tovább eszelős erővel.

Macerás színész volt. Precíz, pontos, szöszölős. Középkategóriás kollégái szemében éppen ezért sokszor idegesítő. Magánemberként sem volt könnyű eset.

Százötven éves imakönyvvel és aprócska kis kereszttel a kezében mindig csak annyit kért: „Istenem, segíts meg engem!” Lorán Lenke mindennapi fohásza hangzott így, és ha élne, eldicsekedhetné, hogy kilencvenéves koráig a tenyerén hordozta az Úr. Szubrett volt, primadonna volt, énekesnő volt, de mindenekelőtt a kabaré királynője. Csinálhatott bármit, a közönség imádta.

Még az Úr is azt akarta, hogy színész legyen. Vándorkomédiások voltak a nagyszülei, a szülei. Édesanyja, vele a hasában csak akkor jött le a világot jelentő deszkákról, amikor már komoly szülési fájdalmai voltak.