Nem volt magas, csupán kimagasló. Kimagaslóan más. Kimagaslóan egyéni. Kimagaslóan jó. Szép sem volt, csupán izgató. Izgatóan érzéki. Izgatóan eleven. Izgatóan szókimondó. Furcsa volt. Senkihez sem hasonlítható. Sok fog, nagy orr, hatalmas szemek. Mély hang, vibráló lélek. Schnurnak született, Kishonti lett. Kishonti Ildikó. Kivételes tehetségű énekesnő, összetéveszthetetlen arcú színésznő. Anti-Mona Lisa.

Bár Kolozsvár volt az otthona, oda kötötte „virágalagutas” gyerekkora, első szerződését a marosvásárhelyi színházzal kötötte meg. Az ottani társulat egyik előadását látva valósággal elszédült, az ájulás határán járt, így amikor Tompa Miklós, a színház vezetője megkérdezte tőle, akar-e nála játszani, a fellegekben érezte magát. Mert annyira akart. „Na de vegye tudomásul, Tanai – mondta neki Tompa –, magát egy kanál vízben meg fogják fojtani a nők. Erre készüljön fel!” Mire ő, a pályakezdő színésznő: „Jó, majd igyekszem nem megfulladni!”

Bár Kolozsvár volt az otthona, oda kötötte „virágalagutas” gyerekkora, első szerződését a marosvásárhelyi színházzal kötötte meg.

Láthatatlan a kötet, amelyet Weöres Sándor rövidke négysorosában megénekelt. „Éva Ruttkay / összes titkai / bőrbe kötve / mindörökre.” De hogy milyen volt ő maga, Ruttkai Éva? „Nem vagyok se szép, se csúnya, se okos, se buta – mondta –, csupán vérbeli színésznő vagyok, aki ilyenné és olyanná is formálható, alakítható a színpadon.” Ez volt ő, a Tündérkirálynő, aki az 1927-es év utolsó napján született.

Láthatatlan a kötet, amelyet Weöres Sándor rövidke négysorosában megénekelt. „Éva Ruttkay / összes titkai / bőrbe kötve / mindörökre.” De hogy milyen volt ő maga, Ruttkai Éva? „Nem vagyok se szép, se csúnya, se okos, se buta – mondta –, csupán vérbeli színésznő vagyok, aki ilyenné és olyanná is formálható, alakítható a színpadon.” Ez volt ő, a Tündérkirálynő, aki az 1927-es év utolsó napján született.

Vérig sértve lépett ki a pozsonyi Nemzeti kapuján Jozef Kroner, miután 1984-ben úgy döntött: megválik a társulattól, s nem vállal többé színpadi szerepet az ország első színházában. Az ott töltött huszonhat évad során két főszerep jutott csak neki, s végig úgy érezte: mellékvágányra tolták, mint egy rozsdás mozdonyt.

Tiszta tekintetű, fényes intellektusú, elegáns megjelenésű színész volt Farády István. Hősalkat. A legszürkébb hétköznapokban is egy itt felejtett, szemüveges herceg. Vonzó egyéniségével gyorsan megszerettette magát. Főiskolai osztálytársai körében ugyanúgy, mint később, azokban a társulatokban, amelyekhez évek kötötték.

Mindig a hangja. Még mindig az az összetéveszthetetlen hang. Altban is a legmelegebb. Bársonyban a legfinomabb. Átitatva tartással, méltósággal, eleganciával. Ez volt ő, Káldi Nóra. Nem a nagy, látványos átalakulások mestere, hanem a belülről megformált, egyéniségének esszenciájától fénylő figurák életre keltője.

Két évtizedes pályafutása alatt mélyre véste a nevét a magyar színművészet kőtábláján. Szegeden kezdett klasszikusok darabjaiban. Magával ragadó egyéniségével minden este elbűvölte a közönséget. Vagy ha kellett, megríkatta. El is jutott gyorsan a híre Budapestre.

Szent István parki lakásának fényes szobájából Makay Margitnak gyönyörű kilátása volt a Dunára. Kilencvennyolc évesen ez volt mindennapi elfoglaltsága. Beült a foteljába, és órákon át a lassan hömpölygő folyót csodálta. Egyetlen vágya volt már csak akkoriban: megélni a századik születésnapját. Majdnem sikerült neki. Huszonegy hónap hiányzott hozzá.

Büszkén beszélt gömöri születéséről Darvas Iván. 1925 nyarán Bején, a Szent-Iványi család kastélyában szülte meg orosz édesanyja, de csak rövid ideig élt ebben a Tornaljához csatolt faluban a család. 1926-tól tizennégy éves koráig Prágában töltötte gyerekkorát, ahol édesapja újságíróként dolgozott.

Hárman ültünk a kocsiban. Ő a hátsó ülésen, egyedül, kényelmesen, én elöl, a vezető mellett. Budai, Bem rakparti lakása előtt szállt be, meglehetősen felfokozott érzelmi állapotban. Pozsonyba hoztuk Psota Irént, közönségtalálkozóra.

Molnár Ferenctől az „égi és földi szerelmet” kapta, Déry Tibortól talán a legszebb, de biztosan a legnehezebb szerepét, Karinthy Frigyestől a legfényesebb, versben megírt hódolatot. A három fal közötti lét semmihez sem hasonlítható mámorát, a színpadi játék egyetlen tétjét fogalmazta meg neki.

Nyári napfényben, nyitott ablakok előtt, nappalija közepén ült Tolnay Klári, keresztrejtvénnyel az ölében. Mint egy magányos, jókedvét élete alkonyán is megőrző idős grófnő. Makulátlan eleganciája egybeolvadt a lakás pompájával, hangja a kora délutáni lágy utcazajjal.

Kétsaroknyira voltunk Lovag utcai lakásától. Zöldre vártunk az Andrássy út és a Nagymező utca kereszteződésén. A tizenhatodik zöldre. Dajka Margit ugyanis nem mozdult. Fogta a karomat, szorította, ahogy bírta egy helyben állva. Így én sem léphettem. Megkapó részletességgel mesélt a húslevesről, a töltött káposztájáról, amelyet a Csontváry forgatásakor Huszárik Zoltánnak főzött.