Százötven éves imakönyvvel és aprócska kis kereszttel a kezében mindig csak annyit kért: „Istenem, segíts meg engem!” Lorán Lenke mindennapi fohásza hangzott így, és ha élne, eldicsekedhetné, hogy kilencvenéves koráig a tenyerén hordozta az Úr. Szubrett volt, primadonna volt, énekesnő volt, de mindenekelőtt a kabaré királynője. Csinálhatott bármit, a közönség imádta.

Még az Úr is azt akarta, hogy színész legyen. Vándorkomédiások voltak a nagyszülei, a szülei. Édesanyja, vele a hasában csak akkor jött le a világot jelentő deszkákról, amikor már komoly szülési fájdalmai voltak.

Tisztaság és mély emberség. Színészete abból táplálkozott, amit születésétől kezdve élete utolsó napjáig magában hordozott. Bátorság és kemény dac. Kislány volt még, tízéves sem, amikor tanítókisasszonyának kerek perec az arcába vágta: őt ugyan már nem ütheti meg soha.

Tisztaság és mély emberség. Színészete abból táplálkozott, amit születésétől kezdve élete utolsó napjáig magában hordozott. Bátorság és kemény dac. Kislány volt még, tízéves sem, amikor tanítókisasszonyának kerek perec az arcába vágta: őt ugyan már nem ütheti meg soha.

Fehérben pompázik Setétke Huszárik Zoltán költői szépségű Szindbádjában. Átszellemülten olvas a fák alatt. Halkan lép mögé Krúdy hőse, az eltévedt herceg. „Ha a hold sárga szamarait hajtja a folyó felé, akkor jövök hozzád – mondja a hófehér tünemény. – Engem csak este látnak a férfiak.” Azzal két kezébe fogja a herceg arcát, aki már ott térdel előtte a fűben. Andai Györgyi és Latinovits Zoltán megejtő epizódja ez minden idők egyik legfestőibb magyar filmjében.

Soha nem volt nagy színésznő, ezt ő is tudta. De csak azért, mert nem nőtt nagyra. Apró termetű nő volt, fiatalon is olyan öregecske, idős fejjel pedig, de már túl a kilencvenen, kopasz vénasszony. Ez utóbbit ő találta mondani magáról. Ő, Pártos Erzsi, aki a jó színésznél sokkal jobb volt, mert szeretni is tudott, nemcsak játszani. Ez pedig kihatott a játékára. Átitatta azt. Hogy értette és érezte a nézők szívét. Igen, ő olyan színésznő volt.

„Nekem kell ez az arc!” Jancsó Miklós mondogatta ezt azokban az években, amikor még sűrűn forgatott. Az Égi bárány, a Fényes szelek, az Így jöttem, a Csillagosok, katonák, a Csend és kiáltás, a Szegénylegények, később a Kék Duna keringő, a Jézus Krisztus horoszkópja, a Szörnyek évadja és az Isten hátrafelé megy rendezésére készülve. Neki nagyon kellett ez az arc. Kozák András tiszta, végtelen belső nyugalmat és méltóságot sugárzó arca. Vele, általa, rajta keresztül tudta kifejezni azt, amit papíron meg sem fogalmazott, de a gondolataiban egyértelműen ott volt.

Nem a színpadon, hanem a kamera előtt érezte igazán elemében magát. „A filmezéshez értek. Arra tanítom az idegeimet, hogy fel tudjam idézni a legnagyobb fájdalmaimat is.” Ezt mondta túl a hatvanon, amikor már úgy tűnt, mindent tud a színészi játék rejtelmeiről. Temessy Hédi azonban úgy érezte: még mindig van mit tanulnia.

Nem várt sikertörténet hatalmas vargabetűkkel, s a végén szörnyű betegséggel. Egyetlen mondatban talán így foglalható össze Krencsey Marianne élete. Két évvel az 56-os forradalom előtt ő volt a magyar film legfényesebb csillaga. Makk Károly filmjével, a Lilomfival Darvas Iván oldalán szerette meg a közönség, s ennyi kellett ahhoz, hogy korábbi nagy álmáról, a rendezésről végérvényesen lemondjon. Tizenkét év, huszonnégy film. Köztük olyan örökszépek, mint a Szegény gazdagok, Az aranyember vagy a televízió számára forgatott A Tenkes kapitánya, és a francia színekben, Yves Allegret rendezésében készült Germinal, amelyben Jean Sorel partnere volt.

Korán reggel ült kocsiba, rövid éjszaka után. Szolnokról tartott Budapest felé egy sikeres előadást követően. Keveset aludt, ivott is az éjjel, nem kötötte be a biztonsági övet. November volt, zimankós vasárnap, jégfoltoktól fénylett az út. Bogárhátú autója hirtelen megcsúszott, áttért a másik sávba, és frontálisan ütközött. Bubik István negyvenhat évesen a helyszínen életét vesztette. Tizenöt éve már, hogy elment. Helyére azóta sem tudott beállni senki. Nagy tehetségű színész volt, nemzedékének egyik legkarizmatikusabb alakja.

Tavasz volt, fagyos tavasz, de a szőlőrügyek már fakadtak Cegléden. Patkós Irma finoman megérintett néhány venyigét. „Szépek vagytok, nagyon szépek, életerősek” – nyugtázta, miközben hátrafelé csalogatott a kertjében, hogy megmutassa, rendben a földje, várja, hogy újra beültethesse. Kilencvenkét éves korában már csak erről szólt az élete. Hogy tiszta legyen a kertje, készen álljon a veteményezésre, és megadja majd neki mindazt, amit később az asztalára tehet. Egymagának. Aztán jött még négy tavasz, négy nyár és négy ősz is, a 96-os aztán magával vitte őt. Színésznő volt. Kiváló színésznő. Hangyaboly, Holt vidék, Sárika, drágám, Herkulesfürdői emlék, Ripacsok, Te, rongyos élet… a kép megsárgulhat, de az arc akkor is megmarad.

Nem volt magas, csupán kimagasló. Kimagaslóan más. Kimagaslóan egyéni. Kimagaslóan jó. Szép sem volt, csupán izgató. Izgatóan érzéki. Izgatóan eleven. Izgatóan szókimondó. Furcsa volt. Senkihez sem hasonlítható. Sok fog, nagy orr, hatalmas szemek. Mély hang, vibráló lélek. Schnurnak született, Kishonti lett. Kishonti Ildikó. Kivételes tehetségű énekesnő, összetéveszthetetlen arcú színésznő. Anti-Mona Lisa.

Bár Kolozsvár volt az otthona, oda kötötte „virágalagutas” gyerekkora, első szerződését a marosvásárhelyi színházzal kötötte meg. Az ottani társulat egyik előadását látva valósággal elszédült, az ájulás határán járt, így amikor Tompa Miklós, a színház vezetője megkérdezte tőle, akar-e nála játszani, a fellegekben érezte magát. Mert annyira akart. „Na de vegye tudomásul, Tanai – mondta neki Tompa –, magát egy kanál vízben meg fogják fojtani a nők. Erre készüljön fel!” Mire ő, a pályakezdő színésznő: „Jó, majd igyekszem nem megfulladni!”

Bár Kolozsvár volt az otthona, oda kötötte „virágalagutas” gyerekkora, első szerződését a marosvásárhelyi színházzal kötötte meg.

Láthatatlan a kötet, amelyet Weöres Sándor rövidke négysorosában megénekelt. „Éva Ruttkay / összes titkai / bőrbe kötve / mindörökre.” De hogy milyen volt ő maga, Ruttkai Éva? „Nem vagyok se szép, se csúnya, se okos, se buta – mondta –, csupán vérbeli színésznő vagyok, aki ilyenné és olyanná is formálható, alakítható a színpadon.” Ez volt ő, a Tündérkirálynő, aki az 1927-es év utolsó napján született.