Nosztalgiamozi Lorán Lenkével

nosztalgia

Százötven éves imakönyvvel és aprócska kis kereszttel a kezében mindig csak annyit kért: „Istenem, segíts meg engem!” Lorán Lenke mindennapi fohásza hangzott így, és ha élne, eldicsekedhetné, hogy kilencvenéves koráig a tenyerén hordozta az Úr. Szubrett volt, primadonna volt, énekesnő volt, de mindenekelőtt a kabaré királynője. Csinálhatott bármit, a közönség imádta.

Tizenhat évesen már színpadon állt. Németh Antal szerződtette Turay Ida helyébe az Operettszínház Egy boldog pesti nyár című előadásába. Dusika – ahogy a szakmában Turayt hívták – váratlanul megbetegedett, és ő vette át a szerepét. Egyik napról a másikra. Kirobbanó sikere volt, gyógyító erejű. A szerep eredeti tulajdonosa ugyanis kipattant az ágyból, és azt mondta: „Nem engedem, hogy más kapja a tapsomat!” A fülébe jutott, hogy „a pályakezdő kis fruska” a második este is elkápráztatta a közönséget. A harmadik alkalomtól megfosztotta őt. Visszaállt a szerepébe. Lorán Lenkének azonban ez a két este is bőven elég volt ahhoz, hogy kapóssá tegye magát. Hívták is őt több helyre. A Művész Színházba, a Vidám Színpadra, a Petőfi Színházba, a Centrálba, a Mikroszkóp Színpadra. A habkönnyű vígjátéktól fogva a legolcsóbb kabarétréfán át az erőteljesebb színészi eszközöket is megkívánó darabokig mindenütt nagyot alakított.

 

Háromévesen már primadonna akart lenni, csak az istenért sem tudta kimondani. Az Operaház balettiskolájában kezdett, miután a család Győrből felköltözött Budapestre. Négy és fél évig ott tanult, amíg az édesanyja ki nem vette őt mestere kezéből. Csintalan volt a kislány. Amolyan édes rendbontó. Szigorúbban fogalmazva: fegyelmezetlen. Nem bírta elviselni a porosz nevelési módszert. Renitenskedett. Úgy, hogy vagy a kezével, vagy a lábával billentette ki a mestere által diktált pozícióból alázattal gyakorló társait. „Lorán, te jobban tennéd, ha kalapszalont nyitnál a Váci utcában!” Ezzel az elbocsátó üzenettel hagyta el örökre az Operaház balett-termét, ezzel együtt pedig a balett-táncosi pályát is. Édesanyja jobbnak látta, ha megszabadítja lányát a mindennapi „művészi drilltől.” Pedig bekerült a Coppéliába és a Seherezádéba. „Önfegyelemre, színpadi magabiztosságra tanított meg a balett” – mesélte később, de egy cseppet sem lustálkodott az eltanácsolás után. Nem lett belőle szürke kis egér, ment tovább a maga útján. Privát növendéke lett Makay Margitnak, a kor jeles színésznőjének. Két évig tanult nála, Pozsonyi úti lakásában.

Mozgásra és beszédre tanított. Elegáns selyempongyolában ült egy nagy kanapén, és úgy foglalkozott velünk. Időnként meghívott magához fővárosi színházigazgatókat, neves hírlapírókat, rendezőket. Engem is ott fedezett fel Németh Antal. Ő indított el a pályán. Nagyon szerettem Margitkát. Ő is engem. Sokszor voltam nála privát ebéden. A bablevest pirított kenyérrel és hajszálvékonyra vágott lila hagymával tálalta fel, de úgy, hogy előbb a hagyma került a tányérba, és rá a leves. Később, amikor már háztartást vezettem, én is így csináltam.”


 

Csortos Gyulától, Latabár Kálmántól, Szabó Sándortól is sokat tanult. Majd Kazal Lászlótól, Kibédi Ervintől és Kabos Lászlótól. A nők közül Honthy Hannától. A nehéz természetű, csípős humorú primadonnától. Honthy kevés kolléganőjét viselte el szó nélkül. Lorán Lenkét szerette. Vidéki fellépéseire csak őt vitte magával. Őt, aki a tenyeréből etette a nézőket, aki nemcsak a humoráról, hanem a nyíltságáról, szókimondásáról is híres volt. Őt, aki stílusban sosem vétett, végszót soha nem tévesztett, és egyetlenegyszer sem csapta be a közönségét. Flott volt, optimista és örök győztes. Még a tragédiából is kikaparta a humort. Ha kellett, tíz körömmel, de akkor sem adta fel. Roticsnéként Az üvegcipőben négyperces jelenetben bizonygatta, hogy neki van a legjobb hírű nyilvánosháza Budapesten. Született madamként virított a színen, és senki sem kételkedett benne, hogy érző szívű anyaként bánik a nála dolgozó lányokkal. Még a bokája is játszott az alatt a négy perc alatt. Nagymamának is remek volt, akár apacsfőnöknőként vagy élő matrjoskaként.


 

A nagy duettek Csala Zsuzsához kötötték. Énekeltek együtt sok mindent. Rózsaszínben és égszínkékben, kitűzőkkel feldíszítve, újkori Pa-dö-dőként Báj, báj Szását, aztán Ocsi csornijét, saslikot, scsít és pirogot reklámozó, Néva-parti gyévuskákat. Világi párost alkottak. Eredetit. Utánozhatatlant. Nagyon szerették egymást. Egyiküket a férje várta otthon, másikuk a semmibe ment haza.

Lorán Lenkét ötvenéves házasság kötötte Kozák Lászlóhoz, a Vígszínház színészéhez. Házasságukból fiúgyermek született, a színésznőre az élet is ráosztotta a nagymamaszerepet.

Filmekben is feltűnt. Pályája első szakaszában az Éjjeli zenében, az Állami áruházban. Makk Károly a Mese a 12 találatról, Gertler Viktor a Felfelé a lejtőn, Maár Gyula a Teketória című alkotásában bízott rá fontos szerepet. Ez utóbbiban egy megcsalt, elhagyott asszony vigasztalója, s mint egy himnuszt, úgy énekli el magyarból angolra váltva a Találkozás egy régi szerelemmel című Kovács Kati-dalt. Drámai monológja a film egyik felkavaró epizódja.

Vörös, de sokkal inkább narancssárga haja ugyanúgy a védjegyévé vált az évek során, mint örökös jókedve. A legvacakabb napokban is megtalálta a fikarcnyi jót. Kacagni csak szívből tudott és hangosan. Bárhol tartózkodott is, ott óriási nevetés vette körbe. Hajdíszei, színes csatjai, a szivárvánnyal kokettáló sáljai, hófehér bokazoknijai mindenütt mosolyt csaltak az arcokra. Ha csapatosan szidtak valakit, ő biztosan hallgatott. Nem szította a haragot. Sosem volt tűzokádó sárkány.

Lorán Lenke a humor, a derű zászlóvivője volt. A humorhoz pedig szív is kell. Ezt is tudta. Ezért volt lélekben mindig a topon.


 

Csonka András

Már az édesanyám hasából ismert. Apámmal együtt játszott a Vidám Színpadon, ahol mindenkinek én voltam a kis Bandika. A főiskola elvégzése után engem Bodrogi Gyula hívott a Vidám Színpadra. Lenkével kollégák lettünk, de a régi viszony megmaradt köztünk. Továbbra is Bandika voltam neki. Nagyon szerettem őt. Nézőként is rajongtam érte. Ma is őt tartom az első számú magyar komikának. A viharos, önfeledt bohóckodáson túl a drámai mélység is megvolt benne. Az ország első musicalszínházában, a Petőfi Színházban Peacocknét játszotta a Koldusoperában. Később nagy alakítása volt Roticsné is, Az üvegcipőben. A szerepkörétől távol álló dolgokban is elbűvölt. Például Maár Gyula filmjében, a Teketóriában. A Vidám Színpadon két darabban is a nagymamám volt. A Csöngettek, madame-ban és a Család ellen nincs orvosságban. Színpadon engem nagyon nehéz kizökkenteni a szerepemből, de ha ő kibillent, azt én sem bírtam nevetés nélkül.

Amellett, hogy a kollégája voltam, a barátja is lehettem. Ezt ő is megerősítette. Anyámat és engem erősen próbára tett apám utolsó tíz éve, amikor már nagyon beteg volt. Akkor indult a pályám a Família Kft.-vel. Lenke férje a kilencvenes évek végén lett beteg. Sok mindent megbeszéltünk akkor, hiszen előadás után sokszor én vittem őt haza. Szemérmes ember volt. Még a férje halálakor sem volt hajlandó megadni magát a fájdalomnak a színházban. Végezte a munkáját. A társalgóban sem engedte, hogy valaki sajnálkozzon felette. Az ujjával jelezte, hogy gyerekek, nem! A kocsiban, hazafelé, ott igen. Nekem mindent elmondott, ami a férjével kapcsolatban fájdalmas volt neki. Ahogy én is meg tudtam beszélni vele az apám iránt érzett indulataimat, türelmetlenségemet. Kiváltságos helyzetben voltam, mert a lakásába is beengedett, ahová szinte senkit. Mindig elájultam azon, hogy volt vagy nyolc tonna ruhája, és folyton csak azt hordta, ami a sorban legelöl volt. Forgassuk már meg ezeket a ruhákat, mondtam, változtassuk meg a sorrendet! Nem engedte. Minden maradt úgy, ahogy volt. Imádtam, ahogy öltözködött. Bármit bármihez fel tudott venni, neki minden jól állt. Még a pink a pinkkel is.

Az ötlet, hogy utazzunk el Londonba, tőlem jött. Időnként kimentem musicaleket nézni. Elájulni, hogy Úristen, hol tart a világ! Egyszer aztán megbeszéltük, hogy együtt megyünk. Csodálatos volt. Kabaré. Négy napra utaztunk. Mondtam neki, hogy ne költsünk feleslegesen, olyan szobát vegyünk ki, ahol van két ágy. A repülőtérről metróval mentünk be a városba. Elromlott a mozgólépcső. Ilyet addig nem tapasztaltam. Botorkáltunk lefelé a kis kofferünkkel, kezünkben a négy napra szóló bérlettel. Lementünk, és már jöttünk is fel gyalog azon a hosszú lépcsősoron, de ahogy felértünk, Lenke azonnal összetépte a bérletet. Azt mondta, mostantól csak taxival! A szálloda központi helyen volt, de ahogy kinyitottam a szobaajtót, a kofferral beleütköztem az ágyba. Azonnal láttam, hogy nagyon pici a szoba, franciaággyal. Normális vagy, a férjemmel sem aludtam egy ágyban, dühöngött Lenke, azonnal intézkedj! Elő is adtam gyorsan a panaszomat, mire a portás: Sajnos telt ház van, de tegnap érkezett egy nászutas pár, akiknek két egyágyas szobát tudtunk adni, mert más nem volt, beszélje meg velük. Zseniális, akkor cserélünk, örvendeztem. De meg kellett várnom, hogy megjöjjenek, mert elmentek sétálni. Éjszaka volt, ültem a hallban, jön Lenke, hallja, hogy beszélgetek a portással, és ott tartunk éppen, hogy remek, akkor change, let’s do it, bonyolítsuk le, mire Lenke: Milyen duett? Azt hitte, valamilyen műsorszámot ígértem be a portásnak.

Három előadásra volt jegyünk. Utolsóként a Chicagót láttuk. Kezdés előtt tíz perccel érkeztünk meg a színházba, Lenke még elment a mosdóba. Amikor kijött, már szinte hunytak ki a lámpák, nekünk meg az első sor közepére szólt a jegyünk. Lenke persze pink poncsóban! Úgy néztünk ki, mint egy amerikai milliomos nő a stricijével. Ahogy vonultunk be a helyünkre, és ment le a fény, a zenekari árokban megjelent a karmester, megvilágították fejgéppel, a csóvájában pedig benne állt vagy inkább beleállt Lenke. Megfordult és elkezdett hajlongani. Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek?

Az előadás szünetében felmentünk a büfébe. Az egyik padon a szájában turkált egy japán turista. Lenkét ez felettébb idegesítette. Odafordult hozzá, és magyarul, felindultan azt mondta: Na, ez már kicsit sok! És a pasi nyomban abbahagyta.

Napközben sok mindent látni akartam, Lenke persze nem volt hajlandó gyalogolni. Nem volt nagy túrázó alkat. Azt mondta: Apukám, te nyugodtan menj a tempódban, én leülök ebben a presszóban, cigi, kávé, és majd visszajössz értem. Ott ült, ameddig akartam. Várt türelemmel. Egyszer felültünk egy városnéző buszra. Szörnyű hideg volt. Dühöngött is, hogy hagyta magát rábeszélni, de főleg, hogy bekötött fejjel úgy nézett ki, mint egy bárisnya.

A Família Kft.-be én protezsáltam be nagymamának. Picinek, akit játszottam, nem voltak szülei. Mindig azt mondta, hogy őt a nagymamája nevelte, aki viszont soha nem jelent meg. Kilencvenegytől ment a sorozat, ez már kilencvenhétben volt. Addig mindig megfúrta valaki az ötletemet, hogy jelenjen meg végre a nagymamám, de aztán mégis sikerült. Valahogy ráharaptak. Lenke bekerült a sorozatba. És robbantott. Zseniálisan játszott.

Amikor a Mikroszkóp Színpad tagja volt, már a Nagymező utcában lakott. A Komédiás kávézó lett a törzshelye. Csak át kellett sétálnia az utca túlsó oldalára. Lenke harminc évig semmit nem ivott. Ott szerette meg a Hubertust. Jól érezte magát tőle. Kávéscsészében szolgáltatta fel magának. De kiskanállal és kockacukorral, hogy senki ne gondolja, hogy valami mást iszik.

Nyolcvanötödik születésnapjára tűzoltózenekart hívtam az ablaka alá. A kilencvenediket már nem tudtuk megünnepelni. Kórházban feküdt. Szívelégtelenség vitte el. Szellemileg frissen, ahogy ő mondta, mondat közben akart meghalni. Ez sajnos nem sikerült neki, de legalább nem szenvedett.

Sírni sosem láttam. Nagyon komolyan gondolkodó ember volt. Kínját-baját nem testálta rá a környezetére. Magában rendezte el a dolgokat. A férje szobájában mindent úgy őrzött, ahogy volt. De erről sem beszélt. Nemcsak a közönség, ő a barátai számára is Lorán Lenke volt. Szájtátva hallgattuk őt. Istenien sztorizott, zseniálisan poentírozott. Igazi, vérbő komika volt. Az életben is egy csoda.

Igen, volt pár furcsa szokása. Reggelente odament a tükörhöz, belenézett, és azt mondta magának, hogy szemét! Látom magam előtt, ahogy Lorán Lenke leszemetezi, majd otthagyja saját magát. Ha fagylaltra volt gusztusa, lelkiismeret-furdalás nélkül, egy ültében megevett egy liternyit. Azt is tudom, mit gyűjtött. Kerámiából készült kis szenteltvíztartókat.

Igen, néha beszélek hozzá. Huszonhárom éve a táskámban hordom. Azóta, hogy kiszálltunk a Família Kft.-ből. Az a kép, amely a sorozathoz készült rólunk, lapelválasztó keménypapíron ott van a számlatömbömben. Kabalaként őrzöm.”


 

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2020/31. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megtehet

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?