Nosztalgiamozi Josef Kemrrel, aki a kamera előtt ízig-vérig falusi emberré vált

Prágai vevők jöttek, ígértek neki sok jót és szépet, mégsem adta el nekik ütött-kopott házikóját. František Vláčil filmtörténeti alkotásában, a Markéta Lazarovában Kozlík, a kegyetlen rablólovag. Drahomíra Vihanová, a hatvanas évek politikai légkörét megidéző filmjében, a Kígyók várában Petrásek, a rendszer halk ellensége, aki pontosan tudja, hol a helye.

Josef Kemr három nagy alakítása ez. Ha több filmet nem is forgatott volna, akkor is abban a sorban állna, amelyben kebelbéli jó barátja, Rudolf Hrušínský állt. Szemtől szemben a kommunista rendszer népes szolgahadával.

Prágai lakos volt nyaraló nélkül, akit a természet sem vonzott különösképpen. De a kamera előtt ízig-vérig falusi emberré vált. Művelt volt, sokat olvasott, több hangszeren játszott. Zongorán, hegedűn, csellón, nagybőgőn.

Még gyermekien tiszta volt a hangja, a mutálás leghalványabb jelét sem mutatta, amikor tizenegy évesen először lépett színpadra. Statisztaként került be a Vinohrady Színház Lengyel vér című operett-előadásába.

„Vásott kölyök voltam – mesélte a Kígyók vára forgatásán, 1994 forró nyarán, miután letette gombával teli kosarát. Filmbeli cinkosának, a politikai megbízhatatlansága miatt vidékre kihelyezett vízmérőnek hozta, akit Cserhalmi György játszott. – A színházi próbaterem előtt megtetszett egy páncélöltözék. Nem volt könnyű belebújni, de kimászni belőle egyedül nem tudtam. A színházzal is így váltam eggyé. Megszerettem, és már nem voltam képes megválni tőle.”

Tizenöt éves suhancként a színház melletti parkban focizott a társaival. Ott figyelt fel rá két barrandovi asszisztens. Próbafelvételre hívták a filmgyárba. Csontos, sovány, hirtelen megnyúlt fiú volt, kitűnt a banda többi tagja közül. Két feladatot kapott a kamera előtt. Egy: legyen pimasz a tanárnőjével szemben, kettő: viselkedjen csúnyán egy kislánnyal. Mindkét helyzetben jelesül helytállt. A szerepet megkapta, a szöveggel nem volt gondja, partnerei elégedettek voltak vele. Köztük volt a nála két évvel idősebb Rudolf Hrušínský. Történt mindez 1937-ben, a Liza az égbe száll című film kapcsán. Sok dicséretet kapott.

Josef Kemr édesapja azonban egyáltalán nem örült zöldfülű fiacskája első sikerének. Nem is akarta, hogy színész legyen. Mindent elkövetett, hogy jó útra térítse. A kereskedelmi akadémia elvégzése után dolgozni küldte. Krumpliszsákokkal küzdött a központi pályaudvaron. Jobb esetben sportcikkeket árusító boltban állt a pult mögött. Volt pincér is, mozigépész meg villanyszerelő. 1942-ben aztán fordult a kocka. Rudolf Hrušínský beprotezsálta nagymamája vándortársulatába. A felszabadulás utáni években már prágai színész volt. 1965-től a Nemzeti Színház tagja. Játszott vagy kétszázötven filmben, de sosem volt hősszerelmes. Megalázott hivatalnok, agyondolgoztatott munkásember, boldogtalan vőlegény sokszor.

Kalapban járt, széles karimájú kalapokban. Alig látszott ki alóluk. Nagy szemüveg, bokáig érő, kopott kabát, borostás arc, hosszú, rendezetlen haj. Nem sokat törődött a küllemével. A szellemével és a lelkével annál többet. Antikváriumokba járt, szerette a sorsukra bízott könyveket. Rengeteget olvasott. Ahogy ő fogalmazott: állandóan az agyát tornáztatta. A kabbala, a mágia, az asztrológia, a spiritizmus érdekelte. A sok megmagyarázhatatlan természeti jelenség.

Hívő ember volt. Rendszeres templomba járó, mégsem tartotta magát bigott, fanatikus katolikusnak. Első helyen a Mindenható állt nála, a második helyen a színház. Nem érdekelte, hogy figyeli a titkosrendőrség, a szentmisét sosem hagyta ki. Lestrapált Trabantjából nyaranta kivette a hátsó ülést, és két hordót tett a helyére. Az egyikben oltott mész volt, a másikban víz. Út menti kis kápolnákat újított fel távol a fővárostól. Amikor szocialista fogadalmat kellett volna tennie a színházban, a papi kúriáról hozott igazolást, hogy Dél-Csehországban a helyi templomokhoz tartozó szent helyeket meszeli hófehérre. Kasza és pemzli mindig volt a kocsijában. Szertartásszerűen végezte önkéntes munkáját. Előbb lekaszálta a füvet a kápolnácska körül, utána tiszta vízzel lemosta a Boldogságos Szüzet, és csak utána kezdett el meszelni. Szakmájában nem volt ellensége, egyedül a rendszer elszánt híveivel volt baja. Miattuk nem virágzik az ország, hangoztatta.

ʼ69-ben, amikor Csehszlovákiába bevonult a „felszabadító” szovjet hadsereg, régi mopedjével kigombolt amerikai kabátban száguldozott a prágai rakparton. Így lázadt a történések ellen. Mindent megtett azért, hogy rendszeren kívüli maradjon. Ne segítsd a rosszat! – könyörgött azoknak, akik a másik oldalon álltak.

A feleségével volt a legtöbb gondja. Pedig annyira tisztelte őt, hogy nem engedte meg neki, hogy az alsóneműit és a zoknijait mossa. Fura szerzet volt az asszony. Hitt a pártban, a kommunizmus legyőzhetetlenségében. Belebetegedett Sztálin halálába. Férje életének viszont ez volt az egyik legfényesebb napja.

Jaroslav Seifert, a Nobel-díjas cseh költő temetésén, 1986-ban ő is mondott búcsúbeszédet. Velünk az Isten, ki van ellenünk? – tette fel a költői kérdést. Nem volt indulat a hangjában. Érezte, hogy leáldozóban a rendszer. Félre is állították. Szerepektől fosztották meg. Pár évvel később, amikor a fülébe jutott, hogy érdemes művész címre terjesztették fel, levélben közölte az illetékesekkel, hogy ne tegyék ezt vele. Meztelenül jöttem a világra, és úgy is akarok elmenni – írta. Hangos szóval aztán többször is elmondta: Nem fogok kezet csókolni azoknak, akik korábban megpofoztak.

Élete utolsó évében három filmet forgatott. Amint megérezte, hogy közeledik a vég, koporsót vett, és abban aludt. Nem félt a haláltól. Felkészülten várta. A torkáig ért a rák. A végén már nyelni sem tudott. Halálos ágyán feküdt a kórházban, de utolsó filmje utolsó jelenetét sem hagyta veszni. Kisminkelték, felöltöztették, csak a szakállat nem lehetett felragasztani az arcára. Ellenállt a bőre. Ledobta a maszkot. Kezében már fikarcnyi erő sem volt, de a szöveget még hibátlanul elmondta. A felvétel után visszafektették az ágyba, és beledugták a csöveket. Pár napja volt már csak hátra.

Halála után tizenhét évvel derült fény arra, hogy egy fiatalkori románcából, még a kladnói színészévei alatt fia született. Vladimír Kemr hatvannyolc éves. Édesanyja fedte fel előtte az addig szigorúan őrzött családi titkot, hogy apja a legendás cseh színész, aki hetvenkét évesen hunyta le a szemét, és a főváros sűrűjében is úgy élt, mint egy erdőszéli remete.

Cserhalmi György

„Nagyon érdekes öregúr érkezik, figyelmeztetett Drahomíra Vihanová, a Kígyók vára rendezője. Kíváncsi voltam, ki lesz az. Egy falusi iskola tornatermében találkoztunk, ott volt az öltöző. Megjelent egy öregember – fiatalon. Rögtön megéreztem a kisugárzását. Bemutatkoztunk, láttam, hogy a szeme sarkából végigmért, jól megnézett magának, ahogy én is teszem mostanában, fiatal kollégákkal. De ott, abban a pillanatban még nem derült ki, hogy Josef Kemr mit gondol rólam. Összemondtuk a szöveget. Az volt a fantasztikus, hogy nem kellett lesnem a cseh végszót. Egy jó partnernél az ember elsőre megérzi, hol tette le a pontot. Úgy tűnt, hogy ez kölcsönös, neki sem lesznek gondjai ez ügyben. A felvétel során aztán érzelmileg annyi mindent hozzátett! Kérdezték tőlem, hogy a magyar kollégák közül kihez hasonlítanám Kemr urat. Nem volt erre jó válasz. A nemzetközi mezőnyben sem találnék hozzá hasonló típust. Mindenféle jó színészek vannak, de az ritkaságszámba megy, ha valakinek nagyon nagy ereje van, és nem tudni honnan. Az egészen meglepő eszközökkel dolgozik. Úgy értem, emberi eszközökkel.

Az első jelenetünk a buszban játszódott. Szóba elegyedik velem az öreg, és megérzi bennem, a filmbéli Ewaldban, hogy ugyanazon a mezsgyén járok az életben, mint ő. Hogy én sem vagyok a rendszer híve. Drahomíra nyilván azért osztotta rá a szerepet, mert hihetetlen bizalommal volt iránta. Ilyen nagy színészeket nem igazán mernek instruálni a rendezők. Látszott rajtuk a kölcsönös tisztelet és a közös sors is, hogy ʼ68 után egyikük sem dolgozhatott, mert félreállították őket. Mindketten kivételes egyéniségek voltak. Kemr úr a legzűrösebb években is meg tudta őrizni a becsületét. Piszok erős tartás kell ehhez. Nem volt szüksége alamizsnára.

Pár magyar mondat is elhangzott a szájából. Nagy megtiszteltetésnek vettem, hogy elővette őket. Azt hittem, direkt az én kedvemért tanulta meg. Tévedtem. Az ember elég hiú tud lenni. Kiderült ugyanis, hogy a jól bejáratott magyar mondatok már régóta a fejében voltak. Hibátlanul megőrizte őket. Úgy emlékszem, hogy katonakorában, a vele együtt szolgáló szlovákiai magyar srácoktól ragadtak rá.

Azt, hogy súlyos beteg, egy pillanatig sem éreztem. Hetven fölött már lehet mindenféle baja az embernek. Ma már én is tudom, a saját életemből. Egy forgatáson pedig, ha már elmúlt valaki ennyi meg annyi, elég, ha mélyről köhög, vagy nehézkes a járása, máris találgatásra ad okot. Jaj, Istenem, mi van vele? Biztosan összesúgtak mögötte is, de én ebből nem vettem észre semmit.

Van egy jelenet a filmben, amikor együtt baktatunk a kocsmába. Egymás után ötször kellett bedobnom ugyanazon a rekeszen az ablakot. Az volt az első mosolya felém. Marhára tetszett neki, hogy mindig pontosan céloztam. Gratulált is hozzá.

Nem igaz, hogy mindenki pótolható. A mi szakmánkban egyáltalán nem így van. Hiába minden duma, ez egyszerűen nem igaz. Ezt Kemr úr példája, szakmai élete is igazolja. Nem beszélve a privát szféráról, amit képviselt. Őt sem tudja pótolni senki.”

Zdeněk Svěrák

„A Magány az erdőszélen hozott össze bennünket. Velem volt a legtöbb jelenete. Én akartam megvenni Komárek bácsi házát. Nagyvonalúan tűrte a színészi nemtudásomat. Ő már a forgatás első napján kész volt a figurával. Nekem megvan, közölte diadalittasan. Tudom, hogyan fogok járni, beszélni, oda, a fa alá fogok ledőlni, az árnyékba, mutatta. Én meg csak álltam, és bámultam. Tudtam, hogy a rendező direkt állított mellé, hogy mint kétbalkezes, teszetosza fővárosi mellett ő, a falusi öregember a legtermészetesebb legyen. Meg is borotváltak, hogy még csupaszabb legyek mellette, hogy még inkább kilógjak a környezetéből, hogy mindenkinek világos legyen, nem tartozom oda, semmi közöm ahhoz a közeghez, mégis megvenném a házat nyaralónak. Elképesztő humora volt. Amikor a filmbeli hétéves fiam kijött a kerti budiból, és azt kérdezte tőle, hogyan kell ezt lehúzni, Kemr úr csak annyit mondott neki: Hagyd ott, fekve! Ötvennégy esztendősen nyugdíjast játszott – hitelesen! Óriásit alakított mellettem. Oroszlánrésze volt abban, hogy a film San Sebastianban és Chicagóban díjat nyert.”