Kép Fortepan
Nyári, szabadtéri fellépése alkalmából színpadközelből bámultam őt, az operett nagyasszonyát. Tízéves gyerekként felnéztem rá, hiszen a csípőjéig sem értem. Megsimogatta a fejem. Puszit is nyomott az arcomra. Nagyon szép a néni, mondtam Honthy Hannának.
Karnyújtásnyira állt tőlem. Lenyűgözött aranyszínű ruhájában. Tüllből készült a kosztüm, villogott és ragyogott, engem teljesen elkápráztatott. Olyan a néni, mint egy óriási szitakötő, súgtam apám fülébe, csak azt nem tudtam, mik azok az apró barna pöttyök a karján és a lábán. Azok nem pöttyök, hanem szeplők, mordult rám apám, de a magas, tündéri szőkeségű, szép hangú néni ezt már nem hallotta. Felcsendült a zene, és ő már Hajmási Péterről és Hajmási Pálról énekelt, meg egy „barom méterről”, ami esőre áll. Értetlenül néztem magam elé, nem tudtam felfogni a szavakat. A Hajmásit meg Hagymásiként jegyeztem meg. De a budapesti néni nagyon tetszett nekem akkor Gútán, a régi iskola udvarán.
Hügel János nyomdai szedő és Hanrich Emma varrónő lányaként született 1893 tavaszán. Tízévesen kezdett az Operaház balettkarában, aztán átiratkozott Rákosi Szidi színiiskolájába. A Népoperában már Hajnal Hajnalkaként lépett színpadra. Vidéki évek jöttek. Pozsonyban, Fiumében, Szombathelyen, Debrecenben játszott. 1949-ben szerződött a Fővárosi Operettszínházba, de csak bizonyos szerepekre. Ötvenhat éves volt már, addig a főváros különböző színpadain szórakoztatta a nézőket. Bármilyen szerepben tűnt is fel, sikerre vitte.
„A színház kettőnk ügye – szokta mondani –, az enyém és a közönségé.”
Nem is volt riválisa az operett műfajában. Budapest VII. kerületében, a Nefelejcs utcában nőtt fel, egy fullasztó, földszinti, szoba-konyhás lakásban. Anyai nagyanyja, Thomkaházi Thomkafalusi Thomka Aranka is ott lakott velük. A két asszony, miután férfiember nélkül maradt a ház, lepedőszegést vállalt egy belvárosi fehérneműboltban. Bérmunka volt kevés pénzért, de élni kellett valamiből. Hajnalkájuk így is kopott cipőben, kifakult ruhában járt iskolába. Tízéves, amikor egy harmadik emeleti lakásban rácsodálkozik a polgári jólétre. Hát így is lehet élni? – ámuldozik, s amint hazaér, elrendez maga körül mindent, hogy szebb és fényesebb legyen a semmi.
Az Operaház balettiskolájában a legszorgalmasabb balettnövendékek egyike. Az első évfolyamból tehetsége révén rögtön a harmadikba lép. Harminckrajcáros kis szerepet kap az Aidában. Etióp kislányként táncol az Operaház színpadán. A Lohengrinben, már egy koronáért, nadrágszerepben tündököl. A kar negyedik sorából akkor lép ki végérvényesen, amikor lesérül valaki az első sorban. Attól a naptól fogva nagyot nő a gázsija. Havonta huszonöt aranykoronát visz haza. Ami sokkal több, mint anyja és nagyanyja havi bevétele együttvéve. De húszévesen, amikor azt hallja: Maga nem táncos, hanem színész, és még a kezei is többet tudnak, mint a lábai, pályát változtat. Rákosi Szidi, a híres pesti színiiskola vezetője azonnal felismeri: ez a lány őstehetség.
1915-ben az Elvált asszony című operettben vizsgázik, és háromszáz koronás fizetésért szerződik a Népoperába. Hügel Hajnalkából akkor lesz Hajnal Hajnalka. De hosszú még az út a Honthyig! Egy év a Vígszínházban, aztán Polgár Károly hívására Pozsonyba szerződik. 1917 őszén már a Csárdáskirálynő címszerepét játssza. „Az új csillagok közül elsőként Honthy Hanna kisasszonyt kell megemlíteni” – adja hírül a Wiener Zeitung, mert Hajnal Hajnalka addigra másodszor is nevet változtatott. Senki sem csodálkozik, hogy a fényes jövő előtt álló príma donna ragyog a jelenben. A német sajtó is elismerően ír róla. A márványmenyasszony bemutatója után kolosszális alakítását dicséri. A nyári szünetet Budapesten tölti, Polgár Károly vesztére. Rövidke töprengés után havi negyvennyolcezer koronáért Debrecenbe szerződik. Ekkora gázsival ő az ország legdrágább primadonnája. Közben dúl az első világháború. Budapestre szerződik az operett királynője. Fedák Sárival lép egy színpadra. Jászai Mari is elismeri. Kabos Gyula partnere. Fölényes intelligenciájáról, felkészültségéről, precizitásáról felső fokon írnak a lapok.
Prózai szerepekben is remekel. Az Ékszerrablás a Váci utcában című vígjátékban Makay Margittal és Jávor Pállal játszik. De már nemcsak a hangjával, színészi sokoldalúságával, a megjelenésével is mindenkit maga mögé kényszerít. Nem egy kosztümével sokak szerint vét a közerkölcs ellen. Pedig csak bátran öltözködik. Utolsó primadonna szerepét 1943 tavaszán játssza az Egy boldog pesti nyár című operettben. Nem akar politizálni. Betegnek mondja magát. Papírt szerez arról, hogy vakbélműtéten esett át, de a valóságban semmi baja. Illetve csak annyi, hogy szörnyű időkben, bármennyire fáj is neki, nem akar színpadra lépni – és boldognak mutatkozni. Legközelebb 1945 nyarán látja a közönség a Rántott csirke című zenés revüben. Dajka Margit, Tolnay Klári, Rátonyi Róbert, Latabár Kálmán partnereként. Zugló, sportcsarnok, de a primadonna ott is ragyog. Decemberben már az Operettszínház Sybilljében tündököl. Karády Kataliné a címszerep, Honthy Hanna a nagyhercegné.
1949-ben változik a szerepköre. Jönnek a nagymamák. Majd a Csárdáskirálynő Cecíliája, Szinetár Miklós rendezésében. A hatvanas évek közepén turistaként utazgat Európában. Közben külföldi meghívásokat kap. Olaszországban, Ausztriában, Franciaországban, Angliában, Svédországban vendégeskedik. De elmegy az isten háta mögötti művelődési házakba is, ahol ugyanolyan szakmai alázattal, fegyelmezettséggel és felelősségtudattal lép közönség elé, mint a legpompásabb teátrumokban. Vidéki megjelenései során szentként fogadja a közönség. Voltak, akik tőle várták életük és egészségük jobbra fordulását. Hetvenhat évesen Amerikában és Kanadában vendégszerepel. Marasztalják, legyen a kinti közönség primadonnája. Elképesztő gázsit ígérnek neki, de ott legbelül, a lelkében akkor sem inog meg.
„Otthoni közönségemhez semmi pénzért nem leszek hűtlen” – hárítja el az impresszáriók ajánlatait.
Ereje nem fogyatkozik, életkedve a régi. Csípős, ám szellemes humorával mindig célba ér. „Vagy a színpadon vagyok, vagy arra készülök, hogy színpadra lépek, vagy a színpadról beszélek. Megfiatalodni is csak ott tudok” – mondja. Imád kártyázni, öltözködni, táncolni, uszodába járni. „Elindultam a konflis idején, és eljutottam a szuperszonikus rakéták korszakába” – viccelődik, ha a koráról faggatják. Megrögzött tisztaságmániás volt. De annyira, hogy a fizetését is csak akkor volt hajlandó átvenni, ha vadonatúj bankjegyeket adtak a kezébe. Vagy ha egyenesen a nyomdából hozták neki a pénzt. Természetesen mindkét esetben kesztyűben vette át az összeget.
Öt filmben játszott hosszúra nyúlt pályája során. A Budapesti hangos filmkabaréban, a Régi nyárban, a Dérynében, a Díszelőadásban és a Bástyasétány 74-ben. Ez utóbbiban, nyolcvanegy évesen ő maga a Testet Öltött Múlt. Így, csupa nagy betűvel. Ez volt a figura neve. Florentin kalapban, strucctollakkal, talpig tüllben szállt ki a hintójából, hogy a szeméttelep futószalagja mellett rá váró munkásfiataloknak, vagyis az utókor képviselőinek szétossza szegfűcsokrát. 1979. január elsején a bejárónője, miután elkészítette Hannácska reggelijét, kopogtatott a hálószobája ajtaján. Nem jött válasz. Honthy Hanna álmában hagyta el Deres úti villáját. Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész volt. Mítosz. Nemzeti intézmény. Bundái, ékszerei, a rengeteg ezüst, minden érték úgy tűnt el a lakásából, mintha szellemek vitték volna el.
„A Holdon már játsszon valaki más” – ezekkel a szavakkal búcsúzott imádott közönségétől.
De mielőtt örökre lehunyta a szemét, oda is rendelt egy fényes színpadi lépcsősort. És oda is aranytüllben érkezett.
Érdekes
Monori Lili
„Gazdag Gyula szerepet adott neki a Bástyasétány 74 című filmjében. Boldogan köszöntjük a primadonnát. Playbackről jött a hang, és azzal együtt Hannuska. Akkor még fiatal volt, csak mi láttuk öregnek. Nagyon izgult szegény. Megkérte a rendezőt, hogy szóljon nekünk, nehogy kinevessük. Bizonytalanul lépdelt a billegő pallón, közben tátogott a playbackre. Sorfal várta őt a jelenetben Ragályi Elemér kamerája előtt. Ő és én ismertük egymást. Látott a Légy jó mindhaláligban az Ódry Színpadon. Eljött megnézni a vizsgánkat. Ő csak középre ülhet, üzente. Az első sor két középső helyén azonban az anyukám ült Ilonka nénivel, az öltöztetőnkkel, aki egy nyugdíjasotthonból járt be hozzánk a főiskolára. Szóltak, hogy anyukámékat ültessem a sor szélére, mert kell a hely a művésznőnek. De én azt a két jegyet nem adtam oda. Üljön a sor szélére Hanna! Végre láthat az anyukám egy vizsgaelőadásban, és adja át a helyét? Nem! Hannuska sértődötten kivonult a nézőtérről, de később újra eljött, hogy lásson – az első sor közepéről. Valaki felhívta rám a figyelmét. A végén szeretettel gratulált. Ott állt mellette Psota Irén és Márkus László. Megfogta az arcomat, és azt kérdezte: Ez igazi pattanás? Ott álltam előtte térdig érő nadrágban, kisfiúsan, harminckilenc kilóval, Nyilas Misiként, és tényleg volt pattanás az arcomon. Nem szóltam semmit. Nem is vigyorogtam. A Bástyasétány forgatásán sem úgy viselkedett, mint egy primadonna vagy egy sztár. Egyszerű volt, és izgult a playback miatt. A szeméttelepen ugyanis, ahol a felvételek zajlottak, hasznos hanggal nem vehették fel az énekét. Utószinkronnal kellett megoldani.”
Szinetár Miklós
„Magánemberként is ugyanolyan királynői jelenség volt, mint a színpadon. Ha elvállalt egy szerepet, akkor azzal tökéletesen eggyé vált. De annyira, hogy próba közben, ha jelezte, mit fog csinálni, nem azt mondta, hogy majd odamegyek, hanem magára mutatott és közölte, hogy ez majd odamegy! Mindig úgy beszélt magáról, mintha valaki más lett volna. Ez megsértődik, és el fogja sírni magát! – mondta, és a mellkasára bökött.
Huszonkét éves voltam, amikor 1954-ben a Csárdáskirálynőt rendeztem az Operettszínházban. Ezerhatszáz előadást ért meg a darab, ami óriási szám. Nekem csak kellemes élményeim vannak Hannával kapcsolatban. Gyorsan egymásra találtunk a próbákon, talán mert mindketten másképp tekintettünk az operettre, mint azokban az években a szakma túlnyomó része. Ő is, én is zseniális műfajnak tartottuk, amely egyszerre volt arisztokratikus és plebejus. Hanna sem törekedett arra, hogy kedves, aranyos, cukormázas primadonna legyen. A fanyarságával és az iróniájával akart hatni. Nem ő borult a közönség lába elé – a nézők borultak le előtte. Jaj volt annak, aki összetűzésbe került vele. Nem engedte, hogy bárki is legyőzze. Mosolyogva állt ki a küzdőtérre. Sem a színpadon, sem magánemberként nem vesztett csatát. A kisujjában volt a szakma, a színpad összes fortélya. Moszkvai vendégszereplésünk során Nyikita Hruscsov, a híres pártvezető is lelkesen tapsolt neki. Meg is ajándékozta őt, de nem egy óriási virágcsokorral és nem is egy nagy üveg orosz pezsgővel, hanem egy szép Moszkviccsal.
Engem bizonyára azért fogadott el, mert jóval fiatalabb voltam nála. Ha egy kicsit idősebb lettem volna, akkor már más lett volna a helyzet, lehet, hogy irritáltam volna őt. De akkor, fiatalon… nagyon jól megvoltunk együtt! Én tiszteltem őt, ő pedig becsült engem. A távolság így is megvolt köztünk. Mint mindenkivel, velem is tartotta.
Szédületes nő volt. Játszott egy darabban. Egyed Zoltán, a Színházi Élet híres főszerkesztője valahol Szlovákiában síelt. Egy fiatal újságíró írt Hannáról a lapban, és a sárga földig lehúzta. Egyed hazajött, elolvasta a cikket, és őrjöngött, hogy lehet ilyet írni Honthy Hannáról? Azonnal kirúgta a munkatársát. Nem sokkal később Honthy hívta telefonon. Hannácska, ne haragudjon, én ezt a fiút kirúgtam! – szabadkozott Egyed. Mire Honthy: Drága Zoltán, köszönöm, nagyon köszönöm! Egyed mondta a magáét: De Hannácska, higgye el, nem voltam itthon, nem tudtam róla, jóvá fogjuk tenni, amit ez a hülye írt. Honthy csak nevetett. Ugyan, ki olvassa el a cikket, Zoltán? A fénykép remek, köszönöm! Szép történet, nem?”
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.