Nosztalgiamozi Muráti Lilivel

Várnai Péter, a Vígszínház volt művészeti főtitkára

„Kilencvenhat április negyedikén találkoztam először Muráti Lilivel. Akkor volt a Mohácsi János-féle Mágnás Miska bemutatója a Vígszínházban. Telefonáltak a margitszigeti Thermal Szállóból, az volt a törzshelye, ha Budapestre jött, hogy Muráti Lili művésznőnek egy darab jegyre lenne szüksége estére. Kész tényként közölték, hogy majd jön. Valahogy úgy dobta a gép, hogy lemondtak két jegyet az első sorban, s gondoltam, akkor az egyiket megkapja ő, a másikat pedig egy kedves barátom. S akkor ők egymás mellé kerültek. A barátom le is szólította őt még az előadás előtt, a művésznő pedig örült, hogy még mindig felismerik Magyarországon. Így indult a mi barátságunk. Az előadás végén megvártam őt, beszélgettünk. Akkoriban már rendszeresen járt Budapestre, bár már nem volt fiatal, de még mindig agilis. És ha itthon volt, színházról színházra ment, érdekelte őt, miket játszanak. Megnézett egy Fekete Péter-előadást is a Vígben, és teljesen elájult Eszenyi Enikő alakításától. Mintha a régi önmagát látta volna benne.

Aztán meghívott magához Madridba, mondta, hogy nagyon szereti a magyar vendégeket. Úgy alakult, hogy négyszer voltam nála, s neki köszönhetően szerettem meg a várost. Szép, nagy lakása volt Madrid szívében, és pont alatta volt egy igazi, hamisítatlan spanyol kisvendéglő, ő is oda járt. Mindenki tudta róla, hogy kicsoda, hiszen amikor a háborús időkben kikerült Madridba, gyorsan megtanult spanyolul, a saját társulatával járta az országot. Népszerű színésznő volt. Allűrmentes. A környéken mindenki csak Lilinek szólította, mert így akarta, és mindenkivel szóba elegyedett. Akkor már nyolcvan pluszos volt. Egyedül élt a kutyájával. Ha magyar vendége volt, mindig megkérte őt, hogy vigye le sétálni. Egyszer megfeledkezett a kutyáról. Lement délelőtt a szemközti templomba, kint hagyta, és ott felejtette. De a kutya nem mozdult, órákon át várt rá. Egy évvel a halála előtt még nála voltam. Ő már akkor csak a környéken közlekedett. Néha lement a boltba, de a spanyol színházi élet már nem nagyon érdekelte.

Járt hozzá egy jópofa takarítónő, hetente kétszer is, de vele is inkább csak beszélgetett, így a takarítás igencsak lassan haladt. Volt egy házibarátja is, régi rajongója, vele mindennap beszélt telefonon, néha fel is ugrott hozzá, törődött vele. Lili önálló egyéniség volt, kora és nem teljesen ép egészsége ellenére sem igényelte, hogy tutujgassák, hozzák-vigyék. A nap minden szakaszában parókában jött-ment a lakásban. Amint felébredt, azonnal a fejére illesztette. Sosem láttam, mennyi haja van. Nagyon szerette a finom parfümöket, mindig illatosra fújta magát.

Az élete végén sem volt megkeseredett vagy elmagányosodott. Volt egy rettentő jó mondása: Az életet úgy veszem, ahogy kapom. Ehhez tartotta magát. Nem törődött különösebben a régi korszakával, hogy a spanyoloknál is országos hírű színésznő volt. A pénzét mindig szanaszéjjel rakta, és sokszor elfelejtette, hova is tette. Amikor azt mondta, Jézusom, nincs pénzem, még akkor is biztosan volt, csak el kellett kezdeni keresnie. Irdatlan mennyiségű ruhája volt. Négy hatalmas bőröndjéből ki sem pakolt. Mindegyik tele volt. A nagy gardróbjában úgy sorakoztak a ruhák, mint egy üzletben. Imádta a bundáit. Ha Budapestre jött, mindig bement a Szent István körúti szőrmebizományiba, és ami megtetszett neki, gondolkodás nélkül megvette, aztán lehet, hogy soha fel sem vette. Az egy kicsit megviselte, amikor Spanyolországban bevezették az eurót. Abban már nem nagyon ismerte ki magát. Nem tudott viszonyítani, hogy amit kinézett magának, az nagyon drága, vagy még megvehető számára.

Nagyokat lehetett nevetni vele. Elképesztő humora volt. Mindig érdeklődött, mi van itthon, ki mit játszik az ismerősei közül. Egyszer elmentünk a Pesti Magyar Színház rettentően jó előadására, A nagymamára, Tolnay Klári címszereplésével. Ő is játszott nagymamát, a Karinthy Színházban, egy nem igazán sikeres Neil Simon-darabban. A szövegtanulás akkoriban már gondot okozott neki, de remekül eljátszotta a szerepet. Élvezte, hogy még egyszer, az élete végén játszhatott a magyar közönségnek. Jutalomjátékként élte meg az előadást. Nagy reklámértéke volt, mindegyikre elfogytak a jegyek.

A jelennek élt, régi csecsebecséit megőrizve. Nem volt különösebben gyűjtögető alkat. A vitrinjei ugyan tele voltak régi emlékekkel, de nagy ügyet nem csinált belőlük. A legnagyobb öröme az volt, ha ajándékba bejglit kapott. Amikor Magyarországra jött, mindig elment káposztás cvekedlit enni. A tejfölt is imádta, de annyira oda volt érte – hiszen ahogy sok országban nem kapható, úgy a spanyoloknál sem –, hogy a Thermal szállóbeli hűtőszekrénye is tele volt vele. Egyszer itt töltötte a karácsonyt és a szilvesztert Budapesten. A Vígszínházban akkor egy remek szórakoztató ünnepi előadás volt műsoron. Lili ott ült az igazgatói páholyban, és szereztünk neki egy felejthetetlen élményt. A műsorban fellépett Bárdy György, akit ő nagyon szeretett. A színfalak mögött neki mondtam el, hogy itt van Muráti Lili, és teljesen váratlanul, ahogy kilépett a színpadra, a száma előtt bemondta a közönségnek, milyen becses vendége van az előadásnak, kért rá egy fejgépet, Lilinek pedig, aki addig teljesen gyanútlanul ült a páholyban, fel kellett állnia, és olyan dörgő tapsot kapott, hogy alig lehetett folytatni az előadást. Nagyon meghatódott, visszajöttek neki a régi emlékek, hiszen ő is játszott egykor a Vígszínházban.

Karády Katalinról sokat mesélt, ő volt az egyik itthoni nagy kedvence. Barátnők voltak. Összejártak. Bár mindig, minden helyzetben született úrinőként viselkedett, olykor szeretett pajzánul, sőt egy kicsit trágárul beszélni.

Halálhírét a második férje egyik rokonától tudtam meg. Vele tartotta a kapcsolatot. Közvetlen családtagjai már nem éltek akkor. Hogy milyen sorsra jutott a lakása, vagyona, arról nincs hírem. Nem volt örököse. Végrendeletet nem írt, fütyült rá. Egyáltalán nem törődött azzal, hogy majd meghal. Vidám, életigenlő ember volt, aki az életet valóban úgy fogadta el, ahogy kapta.”